A parlamenti demokrácia klasszikus elmélete azt feltételezi, hogy a társadalmi nyilvánosság csakis a közjó szolgálatában állhat. A „nyilvános okoskodás” színterei (pártok, szabad sajtó, érdekképviseletek) hivatottak arra, hogy közvetítsék a választói csoportok véleményét a politikai döntéshozók számára. A parlamentben a képviselők „okos gyülekezete” elméletileg mindezek mérlegelése alapján alkot törvényeket. A politológiai tankönyvek szerint a nyilvánosság fórumain lehet és kell is ellenőrizni a választói akarat érvényesülését.
A nyilvánosság látszata
A demokrácia hagyományos „nyugati” modelljét gigabájtokban mérhető szakirodalom dicséri. Azt viszont nem tudjuk, hogy fennmarad-e egyáltalán ez a jó kétszáz éve működő rendszer. A választások sorsáról ma - némi túlzással - programozók döntenek, amikor automatizált kampány-üzenetek millióival árasztják el az egyre inkább internetfüggő szavazókat. A közösségi média láthatóan minden eddigi igazságot és elméletet felülír. Az Oxfordi Egyetem kutatói kimutatták például, hogy az amerikai elnökválasztási küzdelemben mindkét jelölt használta a legfejlettebb számítógépes robotokat - többek között - célzott Twitter-üzenetek „sorozatgyártására”. Donald Trump kampányában azonban a Hillary Clintonénál ötször többet költöttek a manipuláció internetes technikáira. Mint kiderült, ez hatásosabbnak is bizonyult a hagyományos tévévitáknál. A felmérések szerint az amerikai választók közel fele a közösségi média - senki által nem ellenőrzött - híreiből tájékozódik.
Köztudott, hogy a technológiai fejlődés már a 20. században is forradalmasította a politikai kommunikációt: a tartalmak helyett a média, mint eszköz vált meghatározóvá. A goebbelsi propaganda például jórészt a rádiónak és a hangosfilmnek köszönhette az aljas politikai üzenetek gyors terjedését. A tragikus sorsú John F. Kennedy választási győzelme sem a Demokrata Párt programjának átütő erejéről szólt. A fiatal elnök és gyönyörű felesége az „álompár” szerepét alakította sokak számára hitelesen: elsősorban tévészerepléseikkel ejtették rabul a közönséget. A nyolcvanas évek Amerikáját egy másik politikus sztár, Ronald Reagan uralta. Igaz, hogy - Donald Trumphoz hasonlóan - ő is alkalmatlan volt az elnöki feladatok ellátására, ám közepes filmszínészként kiválóan értett az imázsépítéshez. A szavazók rajongtak érte, és egyáltalán nem foglalkoztak holmi költségvetési deficittel, ami egyébként az első reagani ciklus alatt jó ötszörösére emelkedett.
A propaganda játékszerei
A modern szociológia és politikatudomány egyik legnagyobb alakja, Jürgen Habermas már a hatvanas években írt a korszakváltásról. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról szóló klasszikus művében figyelmeztetett e folyamatok akkortájt látható veszélyeire. Az elsők között fogalmazta meg például, hogy a tömegtársadalmak korában egyre kevésbé beszélhetünk autonóm véleményalkotásra képes választóról. Ahogy azóta is sokan leírták már: a tudatos „döntéshozó” helyébe az elektronikus média által könnyen befolyásolható, naiv hírfogyasztó lépett.
A közösségi média uralma azonban újabb korszakhatárt jelent, miután az internet világában a manipuláció nagyságrendekkel egyszerűbbé vált. A pártok és a politikusok a történelem során még soha nem érhették el szinte korlátlanul az állampolgárok millióit ennyire alacsony költségek mellett. A már kétmilliárdnyi felhasználónál tartó Facebook és a többi közösségi portál hihetetlen népszerűségét főleg az interaktivitásnak köszönheti: minden rajongójuk a „közvélemény” és a politikai nyilvánosság formálójának érezheti magát. A lájkolás vagy az üzenetek megosztása soha nem látott ablakokat nyitott a világra, ám alkalmas arra is, hogy az internetfüggő választópolgár a pártok számítógépes propagandájának egyszerű játékszerévé váljon.
Harc a közösségi médiáért
Az Oxfordi Egyetem internetre szakosodott kutatói évek óta vizsgálják a közösségi média politikai hátterű manipulációját. Ennek során a 2017-es brit parlamenti választási kampány mintegy másfél millió Twitter-üzenetét is tudományos módszerességgel elemezték. A számok azt mutatják, hogy a főszereplők közül a Munkáspárt volt leginkább aktív a neten. Feltehetően ez is segítette abban, hogy – főleg a fiatalok támogatásával – növelni tudta alsóházi képviselői számát. Arról viszont a szavazók vélhetően semmit nem tudnak, hogy a pártokhoz köthető Twitter-üzenetek 12,3 százaléka már számítógépes programok által generált politikai tartalmakat hordozott. Ezek nyilvánvalóan manipulatív hírek voltak, ráadásul azt a látszatot keltették, hogy valóságos személyektől származnak. Ennél is drámaibb adat, hogy a megvizsgált internetes kommunikáció több mint egyharmada olyan „hírszemét” (junk news) volt, ami más, azonosítható forrásokban (BBC, napilapok stb.) egyáltalán nem szerepelt. Az oxfordi kutatók az ellenőrizetlen hírek arányát egyébként az amerikai elnökválasztási kampány esetében is felmérték. A szerény képességű, amúgy Twitter-függő elnök ismeretében nem is olyan meglepő, hogy a manipulatív álhírek jelenléte a portál teljes forgalmának mintegy 33,8 százalékában kimutatható volt.
Ma már köztudott, hogy a tavalyi Brexit-kampányban a kilépéspártiak gátlástalanul hamisították a gazdasági adatokat, annak érdekében, hogy a szavazókat Brüsszel ellen hangolják. A küzdelemben – nyomtatott és online felületeivel – a világ legtekintélyesebb gazdasági napilapja, a The Financial Times is részt vett. Ők mutatták ki például, hogy a britek - az egy főre jutó GDP alapján - csatlakozásuk előtt még utolsók voltak a G7-ek (USA, Japán, Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) rangsorában. Ezért aztán mégsem lehettek „vesztesei” az európai integrációnak, ha ugyanezt a tekintélyes listát ma már ők vezetik. Az ilyen típusú összehasonlítások azonban csak az amúgy is képzettebb, többnyire értelmiségi szavazókhoz jutottak el. Az ellenőrizetlen, hamisított hírek (fake news) viszont szinte elborították a közösségi oldalakat: a számítógépes robotok akár naponta 50 új „gazdasági hírrel” is jelentkeztek.
Kifinomult technikák
A választói akarat internetes befolyásolásának a hamis híreknél egyszerűbb, ám – nem könnyen felismerhető – technikái is léteznek. A kutatók szerint a közösségi portálok befolyásolására szakosodott informatikusok (cyber troops) szolgáltatásait a kormányok és a politikai pártok egyaránt igénybe veszik. E körben megbecsült „szakmát” képviselnek a hivatásos kommentelők, akiknek az a feladata, hogy a közösségi médiában egyébként megjelenő véleményeket tömeges lájkolásukkal felerősítsék, vagy - ha a megrendelő mást kíván - azok hatását ellenérvekkel gyengítsék. Az eszköztár része az is, hogy semleges, ám sokkoló üzenetek széles körű terjesztésével próbálják meg elterelni a figyelmet a politikusok számára nemkívánatos tartalmakról.
Az ún. célzott beavatkozásoknak is sokféle változata van. Lengyelországban például gyakori, hogy a Kaczynski-megbízottak véleményirányítókat (neves újságírókat, civil aktivistákat, ismert bloggereket) próbálnak meg befolyásolni. Ha ez a taktika nem válik be, akkor a közösségi portálokon megtámadják, szidalmazzák vagy/és zaklatják ugyanezeket a „célszemélyeket”. Ennek egyik minősített változata a látszólag véletlenszerű, ám a valóságban szakszerűen koordinált lejárató kampány. A kutatók adatokkal is dokumentálták az egyik ilyen esetet: az orosz hivatásos posztolók – a világsajtót is bejárt – „hőstettének” áldozata egy Putyint bíráló finn újságírónő volt. A kampány elemei tudatosan épültek egymásra. A nem túl fantáziadús drogdílerség vádjával kezdtek, majd az akció azzal folytatódott, hogy a hölgyet a YouTube egyik zenés videójában szőke nőként „népszerűsítették”. Az amúgy látványos produkciót a portál rendszeres látogatói sok százezres nagyságrendben lájkolták. Apró szépséghibája a dolognak, hogy a videó váratlanul nagy népszerűségét is jórészt a számítógépes robotok segítségével „állították elő”.
Mit tehetünk?
Egyelőre nem túl sokat. A hamis hírek problémájának a Brexit-népszavazás és az amerikai elnökválasztás óta komoly szakirodalma van. A szerver-parkokat működtető óriáscégektől (Facebook, Google stb.) a hazugságok „szűrése” azért nem várható, mert ők anyagilag ellenérdekeltek. Minél szélsőségesebb ugyanis egy álhír, annál több „kattintást” generál, ami egyúttal forgalomnövekedést is jelent. Az évi százmilliárdokban mérhető hirdetési bevétel pedig a keresések számával és a felhasználóknak az adott közösségi oldalon eltöltött idejével együtt növekszik.
Az oxfordi kutatók – jobb ötlet híján – internetes magatartási kódexet javasolnak valamennyi politikai párt számára. Még attól sem riadnának vissza, ha a robotok választási célú használatát jogszabályok tiltanák. Ennek ellenőrzése azonban – rengeteg közpénzből – komoly számítógépes infrastruktúra és szakemberhálózat kiépítését is igényelné. Szerintük megérné.