Felelős minisztériumot!

Mióta kitakarították a hiteles szavakat az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) szótárából, velük együtt kiűzték Magyarországról a megbízható egészségügyi ellátást is. Rendre elűzték az országból az ápolókat, a szakdolgozókat, az orvosokat.

Az ígéretekkel csak a bolondját járatják a védőnőkkel. Megették a mentősöket reggelire az életpályamodellel és az elillanó fizetésemeléssel. Mára az is kiderült, hogy biodíszletnek akarták használni a Magyar Szakdolgozói Kamarát a júliusi bértárgyaláson. Eközben a "humán erőforrás" belerokkan az elviselhetetlen munkaterhekbe, a megbecsülés hiányába, a szakmai és erkölcsi ellehetetlenülésbe, a vezetők pedig a kiszolgáltatottságba, a „szájbefogó törvény"-be. Ahogy a társadalom a gyalázatos ellátásba, a küldözgetésbe, az el nem végzett vizsgálatokba, az akadályfutásszerű ellátásba. Miközben az állampolgárnak arra lenne szüksége, hogy egészségét megvédje, betegségére gyógyulást találjon.

Elég volt a tájékoztatás hiányából, az állampolgárok és a szakmai bizottságok negligálásából, javaslataik kidobásából!

Elég volt abból, hogy minden szakmai protokoll szabály és előírás mint a megpöckölt dominósor dől el. Évszázados morális törvények omlanak össze a szakmában a rendszer hibái miatt. Mert a hatalom a benne dolgozókat naponta kiállítja a szikla szélére és vigyorogva azt lesi: egyensúlyoznak-e karjukban a rájuk bízott betegekkel? Leesnek-e, és akkor vajon mekkorát ordítanak?

Szívjuk el az erőt a parttalanul terjeszkedő minisztériumtól és adjuk vissza a szakterületek képviselőinek, az ÁNTSZ, az OEP volt dolgozóinak, a szétzavart háttérintézmények szakembereinek. Vegyük el a hibás törvényeket és rendeleteket az egészségügy döntéshozóitól, aztán írmagjukat is irtsuk ki! Hogy ne nyomorítsák tovább a rendszerben dolgozókat és a rendszert igénybe vevőket.

Verjünk rá az egészségügyi adataink után kutakodó kezekre. Tartsuk meg magunknak a személyes és különösen az érzékeny adataink feletti döntés jogát. Ennek legyen kulcsa az intelligens betegkártya, amely mint egy azonosító, a mi kezünkben legyen. Ha az adatainkat bárki kezelni akarja, csak az engedélyünkkel tehesse, mint ahogy a bankkártyákkal is történik.

Vegyük el a jogot az Integrált Jogvédelmi Szolgálattól, amely 2017-ben szerveződött át a beteg-, ellátott- és gyermekjogok érvényesítésére, de ami valójában történt, az a betegjogok védelmének megcsúfolása. Adjuk vissza a betegeknek a törvényben meghatározott panaszhoz való jussukat. A szolgálat ugyanis az Emberi Erőforrások Minisztériuma önálló szervezeti egységeként olyan „ragyogóan" működik, hogy a beérkező panaszosokat visszakézből utalja vissza annak a kórháznak az igazgatójához, ahol a sérelem megtörtént.

Vegyük el az időt a hatalomban ülőktől, és mondjuk meg: nincs tovább. Adjuk az időt az egészségügyhöz értőknek, az egészségügyben dolgozóknak, hogy szánják ránk. Hogy tehessék a dolgukat.

Vegyük el az emberi ügyeket az EMMI vezetőjétől, aki azt állítja: „Lehet, hogy a betegeket időnként nyitott mellkassal kell átszállítani egy másik kórházba CT-vizsgálatra, de korábban a másikban sem volt CT. Most már legalább van.” Ő már nem képes a szétesett egészségügy megmentésére sietni, mert mint vezető morális vakságban szenved. Ezen állapotra jellemző az erkölcsi problémák iránti érzéketlenség, a gondok, bajok kiűzése a tudatból és persze a médiából.

Erkölcsi vakságot tükröz az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) minapi ajánlása is, miszerint a kórházigazgatók egy nyílt levél aláírásával utasítsák ki a médiát a szakdolgozók, orvosok világából. George Eliot úgy vélte: „Erkölcsi butaságra születünk mindahányan, s mint holmi tőgybe, úgy kapaszkodunk a világba, hogy példátlan lényünk táplálására kényszerítsük.”

Vegyük el a pártoktól az erőforrást, és kérdezzük meg, miért nem határozzák meg a szükséges teendőket.

Legyen önrendelkezésre módja a betegnek, tisztességes tájékoztatás után. Legyen igazságos az ellátás az egészségügyben az ügyfeleknek és a pácienseknek. Nem ártsanak nekik, ellenkezőleg, a „jó tett”, a biztonságos, az adott körülmények közötti lehető legjobb ellátás legyen a fő irány. Vegyük el az erőforrást attól az orvos lobbitól, amely soha nem engedte el a hálapénz-termelő betegágyat. Ezerrel védi az ágylábakat, épít szuperkórházakat, annak megértése nélkül, hogy több ezer ápolónak kellene most azonnal belépnie a rendszerbe, hogy ezek a kórházak működni tudjanak, miközben az elöregedő generáció ellátásában sokkal nagyobb szükség lenne a kétkezi, aranyszívű, pengeéles eszű szakdolgozókra.

Mutassunk fel egy másfajta erőforrást, amelybe vetett hitüket az emberektől, a hivatás képviselőitől elcsalták és elvették: a támogatások, az egészségügyi ellátások rontásával, a szakma önrendelkezésének kiirtásával. Adjuk vissza a család értékét, ahol maguk ápolnak beteg gyermeket, ápolásra szoruló idős embert. Adjuk vissza az önkormányzat hatáskörét, felelősségét az egészségügyi ellátórendszer megtervezésében, szervezésében, ellenőrzésében. Állítsuk vissza a felelős minisztérium fogalmát!

Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus

Irányt szabtak a feladatoknak

Jó ideje figyelem, miként fogalmaz a sajtó és a benne megszólalók. Érvényt szereznek a vámkorlátozás tilalmának, ártalmatlanítanak a katasztrófavédők, a tárca nyitottsága biztosítható. Hogy a halálra gázolt gyalogos mi módon szerezhetett nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, nem tudom, de sejtéseim azért vannak. Azt viszont kapiskálom, hogy a probléma megoldotta önmagát (?) és ez a folyamat nem „levéglegelt” (!), hiszen a cég vállalta a balesetek finanszírozását. Az információs társadalom születése fejleszti az emberi negativizációt, ám ez nem rendeződik meg, mert nincs hatásuk feléjük.

Hosszú évtizedeken át gyűjtöttem ezeket a „csodamondatokat”. Egészen addig, amíg azt gondoltam, hogy az újságírás/a sajtónyelv használata fontos. Sokáig ámultam-bámultam a kereskedelmi médiumok polgárpukkasztó bulvármédia „szolgáltatásán”. Aztán időlegesen/átmenetileg a közmédiát kerestem vigaszul. Ám csalódnom kellett: az egyoldalú, kormánypárti politikát népszerűsítő, szervilis platformokon nem találtam meg a politikai újságírás pluralizmusát. Éppen ellenkezőleg.

Hazánkban a sport az origó, minden más társadalmi érintettség ebből indul. A tízmilliárdokból épülő, ürességtől kongó stadionok, mint tudjuk, a egészségmegőrzés „fellegvárai”. Nem csoda, hogy a közmédiában is szinte minden a sportról szól. Ám mikor már csaknem elfeledtük Csisztu Zsuzsa egykori tornásznak az olimpia megnyitójáról szóló közvetítését - Nikosz Galllisz görög kosárlabdázó „nem a szülőföldjén látta meg a napvilágot" - és más sportriporterek aranyköpéseit, ismét beindult a gépezet. Sete módon újraélednek a köztévé sztárjai, későbbi idoljai.

És ha már dicső kormányunk tagjai "irányt szabtak a feladatoknak", a közmédia úgy érzi, anyanyelvünkkel is buzgón sáfárkodhat. Riporterei, újságírói ilyenek mondanak, sőt írnak: a spalettán gazdag a kínálat a paletta helyett, a klasszikus úszók még a klasszisokat is lekörözik, KG Béla vérfertőzést (szifiliszt) kapott, holott csak vérmérgezés gyanúja vetődött fel az esetében, az ökumenikus ceremónia helyett – a narráció szerint – ökológikus istentiszteletet tartottak. A helységből a tűzoltók hozták ki a ház helyiségében ragadt lakókat.

És ezek után még csodálkozom, hogy Molnár Ferencről legfeljebb minden második hallgatóm tudott a kurzuson résztvevők közül. Caramel (akit egyébként kedvelek) viszont mindenki előtt ismert volt. Igen, ő a TV2 Megasztár második évfolyamának győztese. Hogy is érhetne föl hozzá a Pál utcai fiúk, a Játék a kastélyban és a Liliom szerzője! Annak a nemzedéknek a szemében legalábbis, ahol a tudásalapú/munkaalapú társadalom építését célozta meg a kormányzati akarat.

Szerző

A brit példa

Hol van már David Cameron? Pedig alig több mint egy éve csupán, hogy távozott a brit kormány éléről. Azután, hogy nem tudta elkerülni saját választási ígéretét és kényszerűen megtartották az uniós tagságról szóló referendumot, amelyet minden előrejelzés ellenére a Brexit-pártiak nyertek. Nagy-Britannia most zsákutcában vergődik, ahonnan Theresa May akarja valahogy kivonszolni a briteket, kiléptetve a szigetországot az Unióból, Európából.

A brit konzervatív hatalmi elit vakságáért, a Munkáspárt tétovázásáért Nagy-Britannia nagy árat fizet. Nemcsak mert a Brexitnek precedenst kell teremtenie, mi van, ha egy tagállam kívül szeretné magát tudni az Unión; nemcsak mert a multik menekülnek Londonból, amely lassan elveszti minden koronaékszerét, hanem mert a brit "birodalom" és a birodalmi identitás - meghasadt. Főként az új generációkban erősebbnek bizonyul a kötődés az európai közösséghez, mint a szigetország bezárkózásához, ahonnan csak a Trump-féle Egyesült Államok felé nyílik szabadon ajtó. Már ha sikerül tető alá hozni valamiféle szabadkereskedelmi egyezményt a két ország között.

A britek ráébrednek, nem volt jó ötlet kilépni az Unióból: a lakosság 68 százaléka hajlandó lenne akár fizetni is, hogy megtarthassa az uniós állampolgársággal járó előjogokat – írja az Independent a London School of Economics és az Opinium nevű közvélemény-kutató felmérésére hivatkozva. A megkérdezettek 32 százaléka semmit nem fizetne, 68 százalék viszont évente 594 fontot, kétszázezer forintot is adna a tagság jogaiért, de még a kilépésre szavazók 58 százaléka is hajlandó lenne erre. Tizedük ezer fontnál is többet. A fiatalok 85 százaléka pedig szeretné megtartani európai állampolgárságát.

Cameronnak már csak mély lábnyomait látjuk, amelyekben May forgolódik: a megegyezés nem lesz egyszerű. Az első sokkból felébredve az uniós elit ráébredhetett saját erejére és arra az erőtlenségre, amit a britek mind inkább megéreznek: a hagyományosan különleges, de Trump alatt meglehetősen bizonytalan amerikai-brit viszony nem pótolhatja a kontinentális európai közösséget, amely éppen a Brexit és Trump miatt a második világháború után először kényszerül arra, hogy megfogalmazza identitását. Ez az identitás – Emmanuel Macron francia elnök és a minden jel szerint hatalmon maradó Angela Merkel német kancellár több mint noszogatása nyomán - nem fogja megengedni, hogy bárki több szabadpiaci (gazdasági) előnyt csikarjon ki magának a közösségtől, mint amennyire erősíti annak etikáját. Egyszerűen megfogalmazva: a britek megpróbálnak visszafarolni a XX. századba, míg az Unió, ha lassan is, de kezdi felismerni: ki kell lépnie Amerika árnyékából, s „magára kell hagynia” a transzatlanti kapcsolatainak igézetében lebegő Nagy-Britanniát.

Miért érdekes ez? Orbán Viktor Unión belüli szövetségesét vesztette el tavaly nyáron abban a küzdelemben, amelyet a nemzetállamok Európájáért vív szüntelen, miközben nemzeti érdekeiket felismerve a visegrádiak is lehámlanak róla. Derül az ég a föderális Európa tervei felett. Amiből a nemzetállamok polgárai egyelőre csak a szabadságot, az európai szabadságot érzik. Mielőtt elfelednénk: minden Brüsszel-ellenes kormánypropaganda ellenére a magyarok 70 százaléka még mindig Unió-párti.

Szerző