Nevezték őket marxista áltudósoknak, frusztrált amazonoknak, leszbikusoknak, férfigyűlölőknek, sőt nemzetárulóknak. Ez volt a hőskor, a feminizmus hőskora. Igen, a nyugati feminista mozgalmakat akkor támadták a leghevesebben, amikor a legerősebbek voltak, s egy hirtelen jött tornádó erejével söpörtek végig előbb Amerikán, majd Európán. Gyökerestül tépték fel a régi társadalmi rend talaját, jogokat és újabb jogokat szereztek a nők számára a munka, a közélet és a politika világában. Tabukat törtek meg, új életformákat mutattak fel, s ami talán a legfontosabb: magukba sűrítették egy egész nemzedék életszemléletét és szabadságvágyát, s régen eltemetett álmokat váltottak valóra. Persze, hogy össztüzet zúdítottak a fejükre a konzervatívok, félelmükben, hogy fölborul, megszűnik, ledől minden, amit addig kormányon, egyházban, hagyományos családvédelemben fölépítettek. Csakhogy a megszerzett jogokat már nem lehetett holmi utólagos hatállyal visszavonni. Sem az öntudatos és kritikusan gondolkodó nőket a konyhába visszakergetni, vagy a sötét családi titkokat a világ szeme elől elrejteni. A hierarchiára épülő zárt rendszerek tekintélye igencsak megingott, amikor a feministák számon kértek rajtuk ezt vagy azt: a jogaikat, a méltóságukat, az életüket.
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
S miközben a világ nyugati felén már a feminizmusra visszavágó ellenreakció dühöngött éppen, itthon magát a feminizmus szót sem nagyon ismerték. De azért mindenkinek megvolt róla a véleménye: ha a szocialista emancipáció olyan undok egy dolog, akkor a feminizmus csakis maga a pokol lehet. De szögezzük le újra és újra: nem volt itt semmiféle valóságos emancipáció. Igaz, hogy az államszocializmus sokat javított a nők helyzetén, de a nemek közötti igazságtalan munkamegosztást, béreket és viszonyrendszert végig fenntartotta. S mindez továbbélt a rendszerváltás után is, csak éppen új kulisszák, a kapitalizmus kulisszái között. S egy késő rendszerváltó reggelen arra ébredtünk, hogy ritka nagy összhang született nők és férfiak között: meglett a közös ellenség, a feminista, akit ugyan még senki nem látott, senki nem ismert, de azért mindenki utált. Hiszen antiszemitizmushoz sem kell zsidó, idegengyűlölethez sem kell idegen...
No, ekkor lettem én feminista Macsó-Magyarországon. Tanítottam, családsegítőben dolgoztam, az Esély főszerkesztője voltam. Szerelemben, családban éltem, gyerekeket neveltem, lakásomban a fényképfalról az őseim mosolyogtak rám. Sokan értetlenkedve meg is kérdezték: tán jó dolgomban bolondultam meg?
Dehogy, csak betelt a pohár. Ismertem a feminizmus történetét, és elegem lett az igazságtalan, unalomig ismételt sztereotípiákból, a nőket lekicsinylő közhelyekből, s hogy itthon a közéletben csak a férfiak hangját lehetett hallani. Nálunk az új demokráciában tán nincsenek is nők? – álltam döbbenten e jelenség előtt. Tudtuk, hogy a nők hátránnyal indulnak egy állás elnyeréséért, pláne, ha gyerekük van, s ugyanazért a munkáért kevesebb bért kapnak, mint a férfiak. S a szegénységnek női arca volt, akár fiatal, akár idős nőről volt szó. De mindez a sajtót kevéssé érdekelte, „női témát” csak indokolt esetben közöltek a lapok, például anyák napján, vagy nőnapon. Elegem volt a konzervatív politikából is, mely egyetlen családmodellt ismert el és bűntudatkeltő kampányokat indított a „rossz anyákkal”, az egyedülálló nőkkel és a „csonka családokkal” szemben. Elegem volt a kettős mércéből is, hiszen az érvényesülni vágyó nőre rögtön rásütötték a családromboló karrierista bélyeget, míg a hasonlóképpen ambiciózus férfit derék családfenntartóként ünnepelték. A tudomány csak a „nőkérdéssel” foglalkozott, mintegy mellékesen, szociális, család- vagy foglalkoztatottságpolitikai résztémaként. A pszichológia pedig az agyféltekék elemzésével volt elfoglalva, vadászó alfahímekről és szaporodni vágyó ősanyákról beszélt és közömbösen, vagy teljesen értetlenül állt a társadalmi nemek jelensége előtt. Mintha még mindig barlangban élnénk, nem pedig modern európai kultúrában. És mennyire elegem volt abból is, hogy este nem léphettem ki egyedül az utcára, s hogy lehettem én doktor, meg kandidátus, a konferenciákon Katikának becézve szólítottak a pulpitushoz, eleve leértékelve előadói minőségemben a férfi kollégákhoz képest. És végképp elegem volt abból, hogy a női magazinok hülyének, vagy szexuális tárgynak néztek minden nőt és egy velejéig hamis, szándékoltan problémamentes világba kalauzoltak, ahol nőnek lenni csakis csodálatos lehet.
Szóval elég volt a bornírtságból, a hátrányokból, az elhallgattatásból, a macsó mentalitásból, ami átitatta az egész életünket. Egy szabadságot és demokráciát hirdető világban végképp nem akartam másodrendű állampolgár lenni, csak azért, mert nőnek születtem. 1990-ben létrehoztunk egy alapítványt a kollégámmal, aki férfi létére feministának vallotta magát, s elkezdődött valami a nők egyenlőségéért, méltóságáért, jogaiért és az ősrégi szemlélet megváltoztatásáért. Hitünk volt, de nem voltak illúzióink. S hogy milyen tapasztalatokat szereztünk az elkövetkező években? Arról majd legközelebb.