Nagy visszhangot váltott ki az elmúlt napokban, hogy tisztázatlan körülmények között életét vesztette egy férfi Budapesten, amikor rendőrök igazoltatták. Egy szemtanú szerint a férfi lábát kirúgták, elesett, beverte a fejét, és elveszítette eszméletét. A rendőrség szerint viszont a férfi agresszíven viselkedett, megbilincselték, majd ezután rosszul lett, és életét már nem tudták megmenteni. Idő közben kiderül, hogy a férfi szívinfarktusban vesztette életét, ám a körülmények máig tisztázatlanok. A Központi Nyomozó Főügyészség azt közölte: az ügyeletes katonai ügyész a helyszínen tájékozódott, ám bűncselekményre, rendőri túlkapásra utaló jelet vagy körülményt nem tapasztalt. Az ügyben közigazgatási eljárás folyik, nyomozást nem rendeltek el.
Az eset újra rávilágított arra: nincs könnyű helyzetben ma Magyarországon az, aki vélt vagy valós rendőri túlkapás miatt keresi az igazát. Mint azt Vig Dávid, a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programvezetője lapunknak a rendőrségi statisztikákat idézve elmondta, 2012-ben mintegy 1,9 millió úgynevezett igazoltató lapot töltöttek ki a járőrök, vagyis gyakorlatilag ennyi ellenőrzés történt. Tavalyra már egymillióra esett vissza az igazoltatások száma, de ez még mindig nagyobb, mint az európai átlag.
A Helsinki Bizottság egy korábbi, három évtizedet átölelő kutatása alapján évente 800-1200 esetben merül fel, hogy bántalmazás történhetett a hivatalos eljárás során. (Az ügyben megkerestük az Országos Rendőr-főkapitányságot is, ahol későbbre ígértek adatokat az igazoltatások miatti panaszokról, feljelentésekről és azok utóéletéről, következményeiről.) Ezekben az ügyekben ráadásul nagy lehet a látencia, sokan nem mernek feljelentést tenni, mert félnek a retorzióktól, s attól tartanak, hogy úgy sincs esélyük a rendőrökkel szemben. Ez utóbbi félelem egyébként a vonatkozó statisztikák alapján nem is tűnik teljesen alaptalannak – vélekedett Vig Dávid.
A szakértő azt emelte ki, hogy ha a rendőr jelenti bántalmazását, akkor 100 esetből 69 jut vádemelésig. Ha viszont rendőrt jelentenek fel bántalmazásért, akkor az ügyek 16 százalékát egyből elutasítják, 75 százalékánál pedig megszüntetik a nyomozást, és végül 100 esetből csak 4 jut el a vádemelésig. És még ez utóbbiak esetében is vannak feltűnő aránytalanságok. Mint azt Vig Dávid felidézte, a hazai ügyészség váderedményességi mutatója összességében 95-97 százalékos. Ez azt jelenti, hogy azokban az ügyekben, amelyekben vádat emelnek, az esetek túlnyomó részében sikerrel is járnak, vagyis elítélik a vádlottat. Mások azonban az adatok akkor, ha nem az összes ügyet nézzük, hanem kiemeljük a hivatalos eljárás során történt bántalmazásokat. Itt ugyanis már feltűnően alacsonyabb a váderedményességi mutató: az eseteknek csupán a 67 százalékban jár sikerrel az ügyészség.
De sokszor a túlkapást elkövető rendőrök elítélése sem jelenti az ügy megnyugtató lezárását. Vig Dávid szerint ugyanis a belügyminiszter bizonyos esetekben engedélyezheti a továbbfoglalkoztatását azoknak a rendőröknek, akiket elítéltek hivatali eljárás során elkövetett bántalmazás miatt. Ha az illetőt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik, és mentesítik az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól – közérthetőbben: nem lesz priusza –, akkor a szaktárca vezetője engedélyezheti, hogy tovább dolgozzon. Ezzel pedig nem egyszer élt is Pintér Sándor belügyminiszter: 2015-ben 12 rendőr kapott felfüggesztett büntetést bántalmazás hivatali eljárás miatt, s közülük 9-en engedélyt kaptak munkájuk folytatására. A Helsinki Bizottság szakértője szerint ez jogszerű, ám az üzenete semmiképpen nem jó, mert nem közvetíti azt, hogy a bántalmazás semmiképpen sem elfogadható a testületben.