Előfizetés

Atomjátszma

Észak-Korea minden eddiginél nagyobb erejű kísérleti nukleáris robbantást hajtott végre, amely a Richter skála szerinti 6,3-as földrengést idézett elő. Kim Dzsong Unnak nem lehet megálljt parancsolni. Hiába az ENSZ, illetve Kína figyelmeztetései és szankciói, Donald Trump dörgedelmei, Moszkva feltűnően visszafogott reakciói, a kis vezér úgy látja, kizárólag fegyverkezési programja fejlesztésével válhat megkerülhetetlen tényezővé a világban. Olyan aggasztó híreket is hallani, amelyek szerint másolni akarja nagyapját, Kim Ir Szent, akitől nemcsak gesztusait, tartását, frizuráját irigyelte el, hanem vakmerőségét is. Kim Ir Szen 38 éves volt, amikor 1950-ben háborút robbantott ki a Koreai-félszigeten, s egyes feltételezések szerint a most 35 vagy 36 éves kis vezér is ilyen korában lobbantaná lángra a régiót.

Kim Dzsong Un hétvégén azt állította, már képesek miniatürizálni a nukleáris tölteteket, s interkontinentális ballisztikus rakétákra szerelni azokat, más szóval Phenjan akár nukleáris támadást is indíthatna az Egyesült Államok ellen. Erre azért nem vehetnénk mérget, jócskán le kell vonni a phenjani állítások valóságtartamából. Azon azonban el kell gondolkodni: tényleg a szankciós politika-e a legjobb fegyver. Szakértők szerint a büntetőintézkedések hatással lesznek ugyan az ország gazdaságra, de inkább utóbb, mint előbb. Ráadásul a szankcióknak a közemberek isszák meg a levét, s az ország története már megmutatta: az őrült vezetést az emberek tömeges éhezése sem tántorítja el céljai megvalósításától.

Vágyálom azt hinni, hogy Észak-Korea a nemzetközi intézkedések hatására felhagyna nukleáris-, illetve ballisztikus rakétaprogramjával. Amint botorság lenne arra számítani, hogy Kína képes bármilyen hatást gyakorolni a kis vezérre, ahogy ezt az amerikai elnök eredetileg remélte. A tegnapi atomteszt egyfajta jelzés arra: bármilyen őrült féllel van is dolga a nemzetközi közösségeknek, meg kell fontolni a tárgyalásokat az észak-koreai rezsimmel. Ez a kisebbik rossz. Annál ugyanis csak jobb megoldás létezik, hogy valaki „véletlenül” megnyomja azt a bizonyos gombot.

Kalandpark - Igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyvenmillió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húszmillió éppen arrafelé legelne. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, mobiltelefon akkor még nem volt. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

Aztán egyszer csak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

- Elszakadt – jegyzi meg.

- El - hagyom helyben.

- Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Daciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

- Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán felbukkan a teherautó, rajta a göndör vörös és egy barátja. Vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös göndör családja, három vörös göndör gyerek, szőke asszony és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk. Magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence. A torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndör csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga. Átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg. Mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek velük nevetnek.

Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Kalandpark - Igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyvenmillió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húszmillió éppen arrafelé legelne. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, mobiltelefon akkor még nem volt. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

Aztán egyszer csak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

- Elszakadt – jegyzi meg.

- El - hagyom helyben.

- Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Daciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

- Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán felbukkan a teherautó, rajta a göndör vörös és egy barátja. Vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös göndör családja, három vörös göndör gyerek, szőke asszony és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk. Magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence. A torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndör csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga. Átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg. Mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek velük nevetnek.

Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.