"Egy ember, kalapáccsal a kezében, mindenhol szöget lát.”
(Mark Twain)
A szép emlékezetű pártállami III. Főcsoportfőnökségnél (amely ugye közvetlenül volt a KGB-hez bekötve) karrierjét megkezdő, ideológiai elkötelezettségét MSZMP-tagként elkötelezetten vállaló, a rendszerváltást követően az Információs Hivatalban a hírszerzés új koncepcióját önszorgalomból kidolgozó, aztán a washingtoni nagykövetségre kihelyezett összekötőként, akit később, karrierje csúcsán elsodor a Nyírfa-ügy, hogy majd azt követően a Defend őrző-védő biztonsági vállalat élén, a Fidesz-kormány maximális jóindulatát és anyagi támogatását élvezve a kis cégből milliárdos forgalmú nagyvállalatot fabrikáljon, aztán onnan is lelépve Földi László egy darabig különféle fideszes propaganda-pamfletek szerzőjeként hívja fel magára a figyelmet, hogy végül révbe érjen, s Tarlós István főpolgármester biztonságpolitikai szakértőjévé kiteljesedvén koronázhassa meg e kacskaringósnak tűnő pályát, interjút adott – Sumák ősz címmel – egy nyomdát látott felületnek. (A tréfa kedvéért nevezzük ezt a felületet Demokratának.)
Először is felötlik a civilizációs normákra még valamit adó emberben, hogy egy volt titkosszolga, aki foglalkozásából adódóan beleláthatott (és bele is látott) mindannyiunk otthonába, hálószobájába és fehérneműjébe, vajon etikusan és szakmailag helyesen jár-e el akkor, amikor titkosszolgálati múltját pártszolgálatos jelenre cseréli fel? Azaz nem független szakértőként dolgozik tovább, hanem pártkatonaként. Ez ugyanis még visszamenőlegesen is megkérdőjelezi valaha volt (ha volt) állítólagos „függetlenségét”.
A második kérdés, ami felötlik a civilizációs normákra még valamit adó emberben, hogy miért van szüksége a főpolgármesternek egy neki rendszeresített maszek ügynökre? Tarlósnak – gondolná a civilizációs normákra még valamit adó ember – szüksége lehet főépítészre, urbanizációs szakemberre, közlekedési mérnökre, ökológusra stb., de minek neki hivatali szobájának kárpitja mögött megbúvó, saját bejáratú biztonságpolitikai szakember, amikor ott van a Fővárosi Biztonsági Hivatal (FBI) és ott van a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK).
Mi lehet ennek a hallójáratát az ajtóra tapasztó lehallgató- és megfigyelő titkos ügynöknek a feladata, a megszokott rutinmunkán túl, hogy tudniillik a Főpolgármesteri Hivatal büféjében és mellékhelyiségeiben hegyezze a fülét, jegyzetelje le a hallottakat, s helyre kis hangulatjelentésekkel kedveskedjék munkaadójának?
Van feladata, nem is akármilyen: Földi Budapest egészét grandiózus műveleti területté nyilvánította.
Miket is mond? A vesékbe látó szakember szerint „születőben van egy új ellenzéki politikai stílus”, s a BKK elleni támadások után „zavarkeltő akciók” jöhetnek a vízellátásban, a gázellátásban, a szemétszállításban, minthogy „bizonyos társadalmi csoportok a társadalom szétzilálására törekednek”, s céljuk „a kormányba vetett bizalom megingatása.” Előzetes felderítési munkájának gyümölcséről maga számol be: a BKK online rendszerét ért kattintásos támadásról, villamosok, autóbuszok, trolik menetrendjének hozzáférhetetlenné tételéről (holott tudvalevő, villamosokat és trolikat kizárólag menetrendekben való előzetes elmélyedést követően használ a budapesti utazóközönség). Vagyis az „új ellenzéki” politika „a városi infrastruktúra támadásával igyekszik zavart kelteni.” Példatárából előkerül az immár szakszerű terminológiai elnevezést kapott, „a metró ajtóvágatába csúsztatott, méretre vágott fakocka” (továbbiakban AvácsuméváFACK). Miután Földi szerint az AvácsuméváFACK az oka, hogy „a legdühösebb utasok már olyanokat mondtak, hogy a városvezetés biztosan összejátszik az oroszokkal, s belekeverték Orbán Viktort és a kormánytagokat”, szakmai analízisében az AvácsuméváFACK szimbolikus politikai szerepe a lángba borított Reichstag épületével válik azonossá. S hogy az AvácsuméváFACK karriertörténetének nemzetközi beágyazottságáról is lerántsa a leplet, megjegyzi: „André Goodfriend, az egykori amerikai ügyvivő honosította meg ezeket a módszereket.” A civilizációs normákra még valamit adó ember, ha eddig nem, ezen a ponton biztosan felkiált: Tolmácsot kérek!
Földi az infrastruktúrák elleni támadást az angliai kórházakat ért emlékezetes hekkertámadással illusztrálja, megfeledkezvén arról, hogy a zsarolóvírus (WannaCry) elkészítői orosz kötődésű hekkerek voltak.
A szakember egy rövid szociálpszichológiai kitérőt – „a közlekedésben feltartóztatott, szokásaiból kizökkentett embert könnyebb kivinni az utcára” –, valamint egy politikafilozófiai és médiaelméleti summázatot követően – „az ellenzéki média és az ellenzéki pártok is élesre állították magukat, és minden olyan hibára azonnal rárepülnek, amit ugyan nem ők idéztek elő, de szétszálazásával és a közvélemény manipulálásával tőkét akarnak kovácsolni belőle” –, megemlékezik azokról a hazai csoportokról, amelyek „semmiféle szabályt nem hajlandóak betartani”. Ám mielőtt azt hinnénk, hogy Földi a maffiamódszereket alkalmazó, kizárólag családi és haveri körön belül pályáztató, súlyos közpénzeket lenyúló, strómanokat foglalkoztató csoportokról emlékezne meg, szakemberünk a „devianciákat parttalanul toleráló”, az emberi és kisebbségi jogok mellett kiálló veszedelmes hordákat hozza szóba.
Földi megvonja a tanulságokat: 1. Nem hátrálhat tovább a hatalom. 2. A rendőrség „nem a kellő eréllyel reagált”. 3. Meg kell büntetni azokat, akik „átlépnek a piroson.” Példákkal is szolgál: egyes tüntetéseken „tűvel szurkálták a kordonban álló rendőröket, így akarták felpiszkálni őket.” Itt újra nemzetközi analógiákra lel: a fenti esetekről a spanyolországi terrortámadások jutnak az eszébe, s következtet: „az elején kellene megfogni ezeket, mert minél később válaszol a hatóság, annál durvább eszközökhöz lesz kénytelen nyúlni.” Majd újra tágabb összefüggésbe helyezi mondandóját: szól a háttérhatalomról, felemlegeti a Majdant, beszél a világban jövő-menő, busásan fizetett demonstrálókról, akik hol Hamburgban bukkannak fel, hol Budapesten, ahol „rengeteg a külföldi a hazai demonstrációkon.”
Komoly paradigmaváltásra utal, hogy Földi Sorost „kifutófiúnak” tartja, s az igazi mozgatóerőt a „háttérhatalomban”, valamint az USA-ban találja meg, ahová – mint mondja – „több, jelentősnek mondott médiaszereplő is rendszeresen kijár kiképzésre”. Illemtudóan rögzítsük e helyütt: naná, hülyeség, s Földi szótárában a „továbbképzést” a „kiképzés” szava helyettesíti.
Az interjú, familiáris hangjával, a szakemberhez mint hús-vér entitáshoz engedi közel az olvasót, felfedvén Földi vízióit, gyötrő látomásait: „Nem akarok háborút látni, de sajnos úgy fest, hogy Európa nem ússza meg ezt puskaropogás nélkül.” Íme, zsebkiadásban, a totális felderítő munka mesteri íve, a metró fakockájától (AvácsuméváFACK) a puskaropogástól hangos Európáig.
Ami az interjú finomra hangoltságát illeti, nem hagyhatjuk említés nélkül Földi tiszteletet parancsoló múltját és a tradíciókhoz való hűségét: az ellenzéki megmozdulásokat és a civil aktivizmust – megbízható állambiztonsági reflexből fakadóan, s felemlegetve a nyugati hatalmak ármánykodását, a „háttérhatalmat” és a kiképzőbázisként működő USA-t – az állampárti idők állambiztonsági szemléletének megfelelően nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti (ld. pl. a Kis Jánost, Orbán Viktort és másokat gumibotozó rendőrséget, Batthyány-örökmécses, 1988. június 16. stb.).
Miközben Földi a metró körüli anomáliákat szabotázsnak tekinti, hirtelen angyal száll le riporter és riportalany közé: hallgatnak arról, miként nyertek drágább ajánlatukkal orosz barátaink, megfusizott, légkondicionáló-mentes szerelvényeikkel, egy nyilvánvalóan előre lepacsizott eljárás során, amelytől menet közben több európai cég visszalépett. Az ebben rejlő nemzetbiztonsági kockázatra nem fecsérel időt a szakember.
Földi száját ugyanakkor sűrűn hagyják el az orosz információs hadviselésből ismert propagandaelemek. A Majdan emlegetésekor céloz arra, hogy a nyugati hatalmak próbáltak Ukrajnára erőltetni egy nekik tetsző rendszert, s az orosz narratívával összhangban szóba sem hozva, hogy a kijevi eseményeket Ukrajna hibrid hadviselés keretében történt megtámadása követte.
Elgondolkodtató, hogy noha Magyarország – egyelőre még – a nyugati szövetségi rendszer (EU/NATO) tagja, a nyugati világ ránk leselkedő ellenségként neveztetik meg az interjú majd’ minden sorában, ám a nyugati szövetségi rendszer egyik legnagyobb kihívásáról, az orosz titkosszolgálati aktivitásról az interjúban halovány említés sem történik.
Budapest ugyan műveleti területté lett, de a civilizációs normákra még valamit adó ember esténként megkönnyebbülten hajthatja le fejét: megbízható tekintetek vizslatják mindennapjainkat, s épülő-szépülő fővárosunkat féltő és óvó karok ölelik át.