Autóút a szegénységbe

Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:05
ELHAGYATOTT BOLGÁR FALU - Sok településen csak idősek élnek, a fiatalok Szófiában vagy külföldön próbálkoznak A szerző felvétele

Ha madarat tolláról, akkor országot autóútjairól? - kérdezhetném ironikusan. A német vagy osztrák autópályák híresen jók, az utak minősége mondhatni mindenütt hibátlan, sőt, a közlekedési morál is fejlettebb, mint például az itthoni utakon. A környező országokat tekintve a csehek és a szlovénok úthálózata gyakran hagy kivetnivalót maga után, összességében azonban gyors ütemben fejlődik, ellenben az öreg kontinens déli szakaszaival. Mindezek - kizárólag személyes - megállapításához egy nyárutói bulgáriai üdülés vezetett el.

Bulgária - balkáni viszonylatban - a térség egyik legfejlettebb országa, a Napospart nincs túlságosan messze (repülővel és autóval is könnyen megközelíthető), ugyanakkor minőségi kikapcsolódást nyújt, megfizethető áron. Ha az embernek történetesen rokonsága is él a Fekete-tenger partján fekvő országban, nem kérdés, hova utazzon nyáron. A családi üdülést illetően így esett idén Bulgáriára a választás, immár nem először. Most viszont első ízben választottuk az autós megoldást: az odautat Szerbián, a visszautat Románián keresztül oldottuk meg. Az elmúlt évek során rossz hírűvé vált röszkei határátkelőnél a biztonság kedvéért megkérdeztük a magyar határőrt, kell-e matrica a szerb autópályára. - Hát, nem tudom. Azt hiszem, kapuk vannak - mondta, majd hozzátette, azért kérdezzenek meg a túloldalon egy olyan szerb kollégát, aki kicsit tud angolul. Akihez beálltam, nem tudom, beszélt-e angolul, mindenesetre hozzánk nem ezen a nyelven szólt. Azt viszont a kimért biccentéséből kivettük, nem vinyettaköteles az út, fizetőkapuk vannak. Nem is csodálom, mivel a szerb autópálya maga a Balkán: elöregedett és méterenként kátyúk lyuggatják, ennek fényében érthető a 120-as sebességkorlátozás. Aztán azon az erdős, hegyeken és falvakon átvezető szakaszon, amely Bulgáriába visz, bizonyos pontokon az út egy része teljesen megvilágíthatatlan.

Utazzon az ember bármerre Bulgáriában, fel kell készülnie arra, hogy az autóval való közlekedés jórészt tűrhető autóutakon és erősen megkérdőjelezhető minőségű országutakon zajlik, viszont ott, ahol van autópálya, az nem hagy kivetnivalót maga után. Noha a bolgárok az igenre rázzák a fejüket, a nemre pedig lelkesen bólogatnak, még számukra is elégedetlen fejcsóválást vált ki, hogy Szófiától, a fővárostól alig néhány kilométerre már meglepően szegényes települések és azokon átvezető, vacak utak fogadják az arra tévedt vándort. Vannak szakaszok, ahol az aszfaltborítás már csak mementó, mégsem annyira gyalázatosan rossz a helyzet, mint a Bulgáriából Románián át Magyarországra vezető útvonalon. Mi történetesen a román-bolgár határ közvetlen szomszédságában álló nagyvárosból, Ruszéből vettük az irányt Budapest felé. Már az is beszédes, ha az útvonaltervező a 880 kilométert körülbelül 11 órás vezetésre „árazza be”, de azt legmerészebb álmában sem gondolná senki, hogy egy-egy tűrhető útszakasz felbukkanása eseménynek számít. A közlekedési feltételek valóban rettenetesek, Cucuruzuba, amely 50 kilométerre sincs a bolgár határtól, kész csoda eljutni. Tovább az Olt megyei Caracalig az út szinte életveszélyes: elnéptelenedett, nagy szegénységben élő falvakon visz keresztül. Az utak siralmasak, néhol az aszfaltozott út minden jelzés nélkül murvássá, hepehupássá válik, ahol az autó alváza komoly veszélynek van kitéve. A magyar határig szinte minden faluban ósdi göncökbe öltözött vagy félmeztelen, néha mezítláb közlekedő emberek, úton keresztül hajtott baromfik és tucatszám elütött kutyák tetemei fogadtak.

A mélységesen elszomorító tapasztalás a rendszerváltás előtti világba történő időutazással ér fel. Bolgár családtagjainktól viszont tudom, sem Bulgáriában, sem Romániában nem túl fényes a helyzet. Az 1990-es évektől kezdve tíz év leforgása alatt másfél millióan hagyták el szülőhazájukat, de a legfrissebb népszámlálási adat is százötvenezer emberrel kevesebbet mutat, mint a három évvel korábbi. Ennek fényében már nem csoda, hogy Ruszében élő nagybátyám szomorúan jegyezi meg, nem szeret a Napospartra járni, mert az nem a valóság. Míg az ország legtöbb területén egyre kevesebb a munka, a falvak elnéptelenednek, addig a Fekete-tenger partján virágzik a turizmus. Nyolcéves mélyponton a munkanélküliség, a remény is elszállt, látom a szemeiben. Számára kézzelfoghatóbb az, hogy országában nő az írástudatlanok száma, Rusze több plázájából mára egyetlen maradt, ott is sok bolt bezárt a pénzszűke miatt.

Így már értem, miért járatja az unokaöcsémet német nyelvű iskolába, tudom, miért élnek a bátyja gyermekei Németországban. Az sem kérdés, miért választott amerikai életet két tanult és szép unokanővérem. Persze, ha az ott töltött tíz nap nem lenne válasz a kérdésre, egyikőjük megírta nekem: „Sokan el akarják hagyni Bulgáriát. A legtöbb ember, különösen a fiatalok megpróbálnak Szófiába menni, hogy ott dolgozzanak és boldoguljanak, így a falvak szinte teljesen elhagyatottak, csupán a hátrahagyott öregek lakják őket."

Pedig nem szabadna ehhez hozzászokni, sem ott, sem máshol.

Áll esett!

Idióta, mit bámulod azt a könyvet, nem is tudsz olvasni, te szerencsétlen! – mondta halkan, barátságos mosollyal a középkorú, hátracsúszott homlokú, hízásnak indult férfi. Az arca alig fél méterre volt tőlem. Mellette hamvasságát már jócskán maga mögött hagyó, festett szőke nő hevert a gumimatracon, és csöndesen kuncogott a férfi szavain.

Haja tövén ott sötétlett az eredeti hajszíne. Továbblapoztam, rájuk sem pillantottam, mintha nem érteném a szavakat, amiket a férfi böffentett felém. A kezemben tartott könyvön egy semleges kötés volt, így nem lehetett látni, hogy a címe magyarul van a fedőlapra írva.

A bolgár Napospart egyik üdülővároskájának strandján feküdtünk, a finom szemcsés, puha homokon. Én élveztem az életet, hiszen meglegyintett az elmúlás, s aki onnan tért vissza, az már mindennek tud örülni, és semmi sem döntheti depresszióba. Így hát, mint a katona, aki véres csaták veteránjaként élvezi az élet minden apró rezdülését, kíváncsian vártam, mi lesz ennek az egyoldalú társalgásnak a vége.

Hamarosan jóval többet tudhattam meg róluk, mint ők rólam. Mivel azt hitték, nem értem, amiről egymás közt fecsegnek, gátlástalanul szapulták főnökeiket, kollégáikat. Szavaikból kiderült, a férfi egy Békés megyei termelőszövetkezetben középvezető, és az irodán dolgozik a nő. Afféle vállalati jutalomüdüléssel érkeztek Bulgáriába egy magyar csoporttal.

Akár ismerhettük is volna egymást, de nem így történt. Én ugyanis botcsinálta kultúrosként, ma talán animátornak mondanák, az otthonról érkező turisták szórakoztatásáról gondoskodtam. Esténként a Te rongyos élet című filmet vetítettem az érdeklődőknek, s az egy hónapos szolgálati időm végére már az összes szerepet kívülről fújtam. Akár egyedül is eljátszhattam volna az egész alkotást.

Az egész úgy indult, hogy a Práter utcai fényképész szakmunkás suli után megpróbáltam elhelyezkedni, ami ideig-óráig sikerült is, de azután valahogy mindig elegem lett vagy a hülye főnökből, vagy a szoros munkaidőből, vagy egyszerűen meguntam a helyet. Az alapvicchez hasonlóan én is mindig „útközben” éreztem magam a legjobban.

A ’80-as évek elején azután belevágtam a fotózás mellett a videózásba, nem is sikertelenül. Akkoriban még az újdonság erejével hatott, a cégek kicsit státuszszimbólumnak is tekintették, ha videófilm készült a vállalatról, na meg róluk. A nagy pörgésben azután megkeresett valaki, hogy lenne egy meló, ahol egyszerre nyaralhatnék, és még pénzt is kereshetnék. Bevállaltam.

Persze szokásomhoz híven a kacskaringósabb utat választottam. Repülővel elmentem Szófiáig, de úgy döntöttem, elég az unalmas kényelemből, lássunk már némi kalandot is. Kivergődtem a bolgár főváros peremére, és stoppolni kezdtem. Kezemben egy táblát tartottam, amire felírtam a tengerparti város nevét. A biztonság kedvéért cirill betűkkel is.

Hamarosan egy ütött-kopott Zsiguli fékezett mellettem, és egy vidám, csillogó szemű fickó invitált a kocsiba. Nem fogtam gyanút, hiszen a bolgár autópark talán még az akkori magyarhoz képest is leharcoltabb állapotban leledzett. Beültem mellé, és eszembe se jutott, hogy a harmadik utas a Halál. Ő észrevétlen csusszant be a kocsiba.

Borisz vagyok – mutatkozott be mosolyogva a göndör fekete hajú férfi.

Apróra tört orosz- és némettudásommal kezdtem vele társalogni, amikor valami furcsa érzés vett erőt rajtam.

A külső visszapillantó tükör helyén csak egy csonk volt. Boriszt azonban ez a csekélység nem zavarta, és ami a csövön kifért, nekivágtunk a hosszú útnak.

Borisz barátságosan felém fordulva magyarázott, a sorsra és Istenre bízva, hogy a szembejövő autók, tehergépkocsik elkerüljenek minket. Néha előzésbe kezdett, de ilyenkor sem adta fel törhetetlen optimizmusát.

Amikor egy ka­miont előzve a kamion és a szemből érkező teherautó között szuszakolta át a Zsigulit, rájöttem, mi történhetett a visszapillantó tükörrel. Belül hallottam, ahogy őszülni kezdek. Igaz, most előnyünkre vált, hogy az autón nem volt semmilyen kiálló tárgy. Úti célomnál kikászálódtam a száguldó koporsóból, és remegő lábakkal megköszöntem Borisznak a fuvart, és láttam, ahogy a Halál kissé csalódottan, zsákmány nélkül távozik.

A férfi a tengerpari fövenyen időnként rám emelte a tekintetét, és odalökött egy-egy mondatot. Melyik elmeosztályról szabadultál, te barom? – kérdezte somolyogva. Azután arról érdeklődött, hogy anyám hányszor ejtett fejre, hogy ilyen torz, idióta fejem lett, és így tovább. Közben azért értesülhettem szexuális szokásaikról, ki mit szeret és hogy a téeszben ki kivel és hogyan.

Ez az egyoldalú csevegés kora délutánig tartott, amikor úgy döntöttek, elég volt a sütkérezésből, ideje harapni valamit.

– Na, mi most elmegyünk, te meg, szegény hülye, nézegesd a képeket a könyvedben – búcsúzott barátságos hangon a férfi.

– Oké, de miért tegezett egész nap? – kérdeztem tőle érdeklődve.

És akkor végre életemben először a valóságban is láthattam, mit jelent, ha valakinek leesik az álla, és hiába próbálkozik, képtelen a helyére illeszteni.

Szerző
Témák
Bulgária

Felülvizsgálnák a pénzügyi fair play szabályt

Aleksander Ceferin, az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) elnöke a pénzügyi fair play szabályainak felülvizsgálatát tervezi. A sportvezető azt mondta, nem hiszi, hogy a gazdag és a szegény klubok közötti különbség teljesen megszüntethető, ám a folyamat lassításához is gyors cselekvésre van szükség. „A pénzügyi fair playt a labdarúgás stabilitásának megteremtése érdekében hozták létre. A rendszer sikeres volt, de az idők változnak, ezért modernizálnunk kell. Tennünk kell valamit az egyensúly visszaállításához” – közölte Ceferin.

Szerző