Forradalmi szakácskönyv

Semmi bajom a szakácskönyvekkel. Sikeres, jól eladható műfaj, sokféle helyzetben hasznos is. Amikor nincs kitől tanulni otthon, vagy legalábbis hiányoznak a megfigyelhető személyes minták. Amikor eltűnnek a korábban használt nyersanyagok, az újonnan elérhető árukból valami olyat kell összerakni, amire még érvényesek maradhatnak a régi elnevezések, címkék. Esetleg már el is felejtettük a régi ízeket és meg kell győznünk magunkat, hogy amit otthon tálalunk, s ami már nyomokban sem emlékeztet a gyermekkorunkra, tulajdonképpen ugyanaz az étel. S van persze egy negyedik, ma gyorsan terjedő változat is: színes képeskönyv külföldieknek, receptekkel. Ezt emléknek vásárolják. A fényképek emlékeztetnek valamilyen turistavacsorára, a mellékelt receptek alapján megcsinálhatatlanra. Mindegy, e könyvek alapján senki sem akar főzni.

Vannak politikai szakácskönyvek is. Most megjelent magyarul is egy érdekes szerb mozgalmár és kalandor, Szrgya Popovics már sokfelé kiadott munkája a civil lázadásokról (némileg félrevezetően azokat itt erőszakmentesnek nevezve). Persze ez is afféle képeskönyv, használhatatlan receptekkel, amelyet viszont a bemutatón mint itthon szuper aktuálisat ajánlottak a nagyérdemű figyelmébe. A szerző azt állítja, két nap alatt ötvenen akartak vele Pesten interjút csinálni, sőt Orbán is meghívta egy kávéra, de ő nem ment el, diktátorokkal nem kávézunk. Akárhogy volt is, lett egy kis sor a dedikálásra várókból. A reklám működött.

Popovicsot sok éve, tulajdonképpen a belgrádi Otpor (Ellenállás) feltűnése, Milosevics megbuktatása óta figyelem. A diákok - ez lett volna az Otpor - kétségtelenül lelkesen tüntettek legalább két éven át, egyszer én is odakeveredtem közéjük. Akkor már durvult a kormány, könnygáz, kemény gumibotozás volt. Nyár lehetett, emlékszem a gáz szagára az esti belgrádi belvárosban. Aztán egy választás utáni éjszakán - az eredményeket hivatalosan soha nem számolták össze - az Otpor benyomult, betört a parlamentbe, Milosevics megadta magát, bázisa, a hadsereg pedig tétlen maradt. A rezsim megbukott. A progresszívek rögtön terjeszteni kezdték, hogy ez a civilek műve. A kritikusok pedig az igazsághoz híven beszámoltak arról, hogy az előző hónapokban amerikai alapítványok szerveztek kurzusokat a fiúknak, s hogy furcsa módon a nyugati baloldal tiltakozási technikáit jobboldali trénerek honosították meg.

De mindegy, úgy tűnt, hogy van eredmény. Persze, előtte Milosevics elvesztette Koszovót, a NATO vadul bombázott, mellesleg Belgrádtól északra az angolok és amerikaiak megsemmisítették az összes Duna-hidat. A NATO-légicsapásnak, ha jól emlékszem, ezernél több áldozata volt (zömmel katonák, de sok médiamunkás és véletlen civilek is). Ha ezt is Milosevics megbuktatásához sorolom - és hova máshova sorolnám -, az azért nem volt igazán erőszakmentes. De a tanulság nem is ez. A demokrácia még össze sem állt, amikor Belgrádban Popovicsék már összeraktak egy kis civil egyesületet (most CANVAS-nak hívják, bárki megnézheti a weboldalukat) , amely elkezdte az “Otpor tapasztalatait” exportálni. A fiúk tanácsadóként, tréning-szervezőként megjelentek minden olyan színtéren, ahol valamilyen a Nyugat által nem kedvelt rendszert ki lehetett kezdeni, s ahová az amerikaiak közvetlenül nem vonultak be. (Tehát Irak, Afganisztán, Líbia itt tudtommal kivétel.) De a posztszovjet térség és Ázsia több más része célterület lett. Különösen aktívak voltak az ukrán utcai mozgalmakban és 2011-ben Kairóban. Megjelentek a “testvérszervezeteik” is: a grúz Kmara [Elég!] és a Pora [Itt az idő!] Ukrajnában. Sokakkal együtt próbálkoztak a szíriai ellenállás megszervezésével. Ha kicsit megszorongatták őket, általában nem tagadták, hogy ehhez amerikai aktoroktól kapnak pénzt, logisztikát. Persze a terepmunkából azért folyamatosan tanultak is valamit.

De a szakácskönyvvel nem ez a probléma. Hanem leginkább az, hogy a fordulatok (amelyekhez vagy volt közük, vagy nem) soha nem voltak tartósak vagy sikeresek. Milosevics nincs már, de igazán Belgrádban sem voltak azok - máshol pedig még a felületes újságolvasó is regisztrálhatta a kudarcok sorozatát. A helyi elitek nem hagyták az utcának, hogy kiverje a kezükből a hatalmat. A receptek persze kikezdhetetlenek: fogjatok össze, szervezkedjetek, ne siessetek, mossatok mindig kezet. S lám, itt is, ott is győz a forradalom.

De hát a forradalom valójában nem győzött, annak ellenére, hogy a civil kurzusok hasznosak is lehetnek, elvégre egy tüntetés megszervezésének vannak állandó elemei. Viszont ha nincs katonai beavatkozás vagy polgárháború, a rendszerváltásokhoz mégiscsak választásokon keresztül vezet az út. A többi üres remény. Mást Popovics könyvéből nem tanulhatunk.