Fanyűvők

Túl drága volt - a korabeli indoklás szerint ezért szüntette meg előző ciklusában a Fidesz a közvetlenül választott Fővárosi Közgyűlést. Egy olyan országban persze, ahol a közpénz húsoskondérként funkcionál, ahonnan minden jóbarát nagyot meríthet magának, ez a magyarázat csöppet demagógnak tűnhet. De tudjuk jól: mivel a polgár a politikust utálja, mint a kukoricagölödint, egy ilyen ócska szöveggel is simán le lehet őt beszélni a demokráciáról.

Még csak felzúdulás sem kísérte tehát, hogy Fővárosi Közgyűlés címke alatt immár a kerületi polgármesterek kupaktanácsa dönt olyan ügyekben, amelyekhez vagy nem ért, vagy a saját városrésze érdeke éppen az ellenkezőjét diktálja, mint ami egész Budapestnek jó lenne. Ami nagyszerű végkifejlet, mármint annak a hatalomnak a szempontjából, amelynek így nem egy demokratikusan választott testülettel kell huzakodnia, elég csak a főpolgármestert domesztikálnia a miniszterelnöki szeparé mélyén.

A végeredmény pedig magáért beszél. A totális tehetetlenségről árulkodott már akkor, amikor annak érdekében, hogy Garancsi István felhőkarcolót építhessen a Kopaszi-gát mellett, a testület készséggel szemen köpte magát, és átírta a szabályokat. Ugyanez a lojális dilettantizmus mutatkozik meg a Római-parti gát körüli kavarásban is: láthatóan a közgyűlés bármit kész megszavazni, feltéve, ha az új helyzet a Duna-parton lakóparkokat építeni szándékozók érdekeit szolgálja majd.

És akkor most itt van a kanadai nyárfák ügye. Mint kollégánk tényföltárásából kiderült, a fővárosi testület úgy határozott a kivágásukról, hogy a beterjesztő jobbikos képviselő legfőbb érve az volt: a szocializmus idején telepítették őket. (Ami egyébként bűnös lazulás, végtére is nyárból koreai és kínai fajta is rendelkezésre áll.) Csakhogy a neheze most jön, a nyárfák zöme kerületi fennhatóságú területen áll ugyanis, ahol maguk a fővárosban fürgén szavazó polgármesterek az urak. A polgár pedig a politikusoknál csak a letarolt utcákat és az értelmetlenül kivágott fákat utálja jobban. Úgyhogy végre el lehet kezdeni gondolkodni.

Szerző
N. Kósa Judit

Félnótafa

Már a fogantatás pillanatában szóljon a dal - üzente a szeretetteljes szegregáció nagy tekintélyű hazai apostola, Balog Zoltán református lelkipásztor. Szerinte már a pásztorórákon, a Kárpát-medence teleszülésén szorgoskodó magyar pároknak is énekelniük kellene e nemzetfenntartó tevékenység közben, hogy egészséges lelkű leánykák, fiúcskák láthassák meg a napvilágot. Kodály Zoltán örökségének ez elhivatott őrzője már példát mutatott korábban, amikor egy sajtótájékoztatón dalra fakadt, így népszerűsítve a napi énekórák bevezetésének ötletét. Igaz, később korrigált és már csak a mindennapi éneklést mint lehetőséget vázolta fel a nemzet előtt.

Kétségtelen, nem egyszerű feladat a jelentős fizikai erőkifejtést igénylő akció közben dalra fakadni, de a haza érdeke az első. Ám sajnálatos módon a kiváló férfiú nem adott útmutatást, milyen nótákra foganjanak a következő nemzedékek. Lehet pop-rock, műdal, esetleg opera ária, netalántán zsoltár, vagy csak autentikus népdal jöhet szóba és akkor talán kis rokolyában, rámás csizmácskában, kis gatyában, pitykés lajbiban jöhetnének világra a magyar kisdedek. Persze mindig akadnak renitensek. Rágondolni is rossz, ha esetleg valami balliberális - horribile dictu - munkásmozgalmi indulók hangjára cselekedné meg, amit megkövetelt a haza. Csupa kis lázadó, Soros-ügynök lázítana a bölcsődékben, szítana erőszakos akciókat az óvodában például a spenótfőzelék mint az állami túlhatalom szimbóluma ellen.

Kívánatos lenne hát egy állami daloskönyv kiadása, amelyben fogantató énekek lennének, amelyből a fiatalok kedvükre tallózhatnának. Mert milyen szép is lenne, ha erotikusan fülledt nyári éjszakákon, ha kissé szaggatottan is, levegő után kapkodva, de mégis, lelkes és harsány énekszó hirdetné a hazának, a nagyvilágnak: él a magyar, áll Buda még!

Szerző

Félnótafa

Már a fogantatás pillanatában szóljon a dal - üzente a szeretetteljes szegregáció nagy tekintélyű hazai apostola, Balog Zoltán református lelkipásztor. Szerinte már a pásztorórákon, a Kárpát-medence teleszülésén szorgoskodó magyar pároknak is énekelniük kellene e nemzetfenntartó tevékenység közben, hogy egészséges lelkű leánykák, fiúcskák láthassák meg a napvilágot. Kodály Zoltán örökségének ez elhivatott őrzője már példát mutatott korábban, amikor egy sajtótájékoztatón dalra fakadt, így népszerűsítve a napi énekórák bevezetésének ötletét. Igaz, később korrigált és már csak a mindennapi éneklést mint lehetőséget vázolta fel a nemzet előtt.

Kétségtelen, nem egyszerű feladat a jelentős fizikai erőkifejtést igénylő akció közben dalra fakadni, de a haza érdeke az első. Ám sajnálatos módon a kiváló férfiú nem adott útmutatást, milyen nótákra foganjanak a következő nemzedékek. Lehet pop-rock, műdal, esetleg opera ária, netalántán zsoltár, vagy csak autentikus népdal jöhet szóba és akkor talán kis rokolyában, rámás csizmácskában, kis gatyában, pitykés lajbiban jöhetnének világra a magyar kisdedek. Persze mindig akadnak renitensek. Rágondolni is rossz, ha esetleg valami balliberális - horribile dictu - munkásmozgalmi indulók hangjára cselekedné meg, amit megkövetelt a haza. Csupa kis lázadó, Soros-ügynök lázítana a bölcsődékben, szítana erőszakos akciókat az óvodában például a spenótfőzelék mint az állami túlhatalom szimbóluma ellen.

Kívánatos lenne hát egy állami daloskönyv kiadása, amelyben fogantató énekek lennének, amelyből a fiatalok kedvükre tallózhatnának. Mert milyen szép is lenne, ha erotikusan fülledt nyári éjszakákon, ha kissé szaggatottan is, levegő után kapkodva, de mégis, lelkes és harsány énekszó hirdetné a hazának, a nagyvilágnak: él a magyar, áll Buda még!

Szerző