Még ifjúkoromban egyszer egy használt biciklit kaptam. Állapota fokozatosan romlott, mind több helyen nyikorgott, zörgött, és egyre nehezebben lehetett hajtani. Amikor elindultam, mindig megpróbáltam megolajozni és igazítottam rajta, mindig ott, ahol éppen a leghangosabb volt a nyikorgás és a kattogás. Ilyen módon néhány évig - ha egyre nehezebben is – használható volt, de egyszer azután végleg felmondta a szolgálatot és szétesett. Amikor elvittem megjavíttatni, a szerelő azt mondta: ez már menthetetlen, és ezt éppen a nyikorgó bicikli stratégia idézte elő. Ha folyamatosan gondozzák és nem csak arra figyelnek, hol akadozik a legjobban, ez a szerkezet akár 10 évig is jó lett volna. Ekkor értettem meg a nyikorgó bicikli stratégia lényegét: csak azzal, csak akkor és csak annyira foglalkozni, ami éppen a leginkább zavar, és nem törődni azzal, ami most még nem elviselhetetlen, de hamarosan azzá válik; és ami most még viszonylag olcsón javítható volna, de javítás hiányában holnap súlyos gondokat idézhet elő. Ez a stratégia elkerülhetetlenül csődhöz vezet.
Rossz hírem van: Orbán Viktor éppen ezt a stratégiát gyakorolja hazánkon, és nem is eredménytelenül. Emlékezzünk csak, hányszor jósolták már: nincs tovább, itt az összeomlás. Elfogyott a pénz, véglegesen elpárolgott az EU bizalma, a szociális rendszer felmondta a szolgálatot, az oktatási rendszer működésképtelen, az egészségügyi rendszer szétesett, a közlekedés akadozik - egyszóval eljött a vég. Azután mégsem! Ahol a leghangosabban jajongott a nemzet, oda kiutaltak néhány milliárdot, ahol zavaróan akadozott a kormányzás gépezete, oda csorgattak százmilliókat, esetleg új embert neveztek ki, de a valódi problémákkal nem foglalkoztak. És a rezsim, amelynek végét jósolták, a rendszer, amelynek szétesését vizionálták, működött tovább. Sőt a propaganda sikerként tálalta, hogy az „olajozás” megoldotta a problémát, az orbáni beavatkozás tehát hatékony volt.
A legutóbbi - az augusztus végén tartott - egészségügyi szakmai konferencián az előadók meghökkentően ellentétesen ítélték meg a helyzetet. Az egészségügyi közgazdász szerint nagy a baj, és nem látni a javulásnak még a halvány reményét sem. A témakör elismert kutatója rámutatott: saját régiónkban – a hasonlatunkat használva, a mellettünk haladó biciklikkel összevetve – egyre nagyobb az elmaradásunk, amiből csődközeli helyzetek sora következik. A kormány képviselője viszont úgy látta, a kormányzati beruházások eredményeként, bár „nincs minden rendben, de vannak eredmények”. Ugyanilyen ellentmondásos a versenyképesség, az oktatási rendszer vagy a társadalmi szegénység mértének megítélése. Társadalmunk tehát halmozódó és súlyosbodó problémákkal küszködik, míg a „terápia” legfeljebb „tűzoltás”. S miközben ezzel az aktív kormányzati munka képzetét igyekeznek kelteni, az ország stratégiai elmaradása fokozódik. Ezért nem meggyőző a közelgő összeomlás sugalmazása, de még kártékonyabb a nyikorgó bicikli olajozását stratégiai fejlesztésként tüntetni fel.
A rezsimnek ebben a tekintetben még van tartaléka, amelyet ki tud használni. Még sokáig élhet a „nyikorgó bicikli” módszerrel: milliókkal vagy milliárdokkal működőképessé tenni az egyre jobban akadozó rendszert. Az autokratikus rendszereknek egyébként az a jellemzőjük, hogy az erőforrások viszonylag könnyen és kevés ellenkezést kiváltóan csoportosíthatók át egyik helyről a másikra. És az ilyen átcsoportosításokkal – amelyekről azután így ad hírt a propaganda: még soha ennyit nem fordítottunk..., még soha ennyit nem költöttünk..., még soha ennyit nem adtunk... - sikeresen lehet kampányolni. A média azt hirdeti: itt is, ott is elkezdődött a javulás, és – úgymond a károgókat cáfolva - mindenki minket bámul, mindenki ránk irigy. Mindenki igazolva látja tehát: „Magyarország sikeres”. Aki pedig az összeomlást vizionálta, az elhallgat egy pillanatra, majd amint előbukkan egy újabb nyikorgó és akadozó intézmény, újra jönnek az apokaliptikus jóslatok.
Holott semmi nincs rendben! „Mindössze” az történt, hogy a rezsim a hirtelen felbukkanó zavarok által kiváltott legkomolyabb problémák megoldására és a működőképesség fenntartására biztosítja a minimálisan szükséges kiegészítő forrást. Ám lehet tudni: fél év múlva vagy egy éven belül újra működésképtelenné válik ez vagy éppen a mellette levő terület. A perspektíva tehát csak annyi: aki a leghangosabban sír, az kap fájdalomcsillapítót, aki legjobban sántít, az mankót, hogy tovább tudja húzni. Közben azonban egyre több probléma halmozódik fel, az elmaradt beruházások mind jobban hiányoznak, a halaszthatatlan reformok késnek, és az elkerülhetetlen változások elmaradnak. És ez az, ami társadalmunkat - a működőképesség fennmaradása mellett is - folyamatosan stratégiai hátrányba hozza. Lehet, hogy nem estünk ki a versenyből, de egyre nagyobb az elmaradásunk. Így kerültünk előbb az élmezőny végéről a középmezőnybe, majd az elmúlt években a középmezőnyből fokozatosan a sereghajtók közé.
Az 1960-as években volt egy árulkodó vicc északi szomszédunknál: „Csehszlovákiában nem lehet nevetni, csak Novotny”. Nos, az idők folyamán – figyelmünket mindig az éppen legnyikorgóbb területekre összpontosítva - nagyjából ugyanide jutottunk. Gyermekeink és magunk munkát és boldogulást, esélyt és lehetőséget keresve mindig Orbán Viktorba ütközünk. Ez önmagában zavaró, de a nyikorgó bicikli stratégiából az is következik, hogy fokozatosan sokasodnak a gondok, és a szétesés felé sodródik a rendszer. Valódi gyógyulást csak egy új rendszerváltás hozhat. Ám ez nem csupán frissen képzett orvosokat, más kórházakat, de új - következetesen, ugyanakkor óvatosan alkalmazott -, összetett terápiát is igényel.
Ehhez pedig elengedhetetlen a most széteső demokratikus ellenzék összefogása és közös munkája.
