Immár Tarlós István is érti, amivel rajta kívül valószínűleg minden gondolkodó ember tisztában volt az országban: hogy mi történik akkor, ha a Fidesz (azaz Orbán Viktor) körül csoportosuló gazdasági kemény mag üzleti érdekei szembekerülnek a közérdekkel. Tarlós kezdeti érvelése a Római-parti mobilgát mellett úgy hangzott, hogy nincs miről vitázni, mert a vízügyi szakma felsorakozott a part menti védmű mellett, az ellenzők pedig nem értenek hozzá. Innen jutottunk el mára addig, hogy a magyar vízépítés meghatározó figurái csoportosan határolódnak el a mobilgáttól, méghozzá nem valamilyen elvont környezet- vagy természetvédelmi indoklás alapján, hanem konkrétan a biztonságra hivatkozva. Azt állítják, hogy ha minden más szempontot félreteszünk és egyedül a biztonságra koncentrálunk, akkor a partra építendő mobilgátat egyszerűen nem lehet az első helyre rangsorolni a versengő műszaki alternatívák közül. Argumentumaik megfontolandóak: ekkora vízhozamú és sodrású folyamot ilyen hosszan még sehol a világon nem próbáltak mobilgáttal bevédeni, a lamellás gátfelépítmény alapját alámoshatja a fentről szivárgó víz, a lamellákat pedig kiütheti a helyükből akár egy úszó fatörzs is, ami a gátstruktúra megbomlását, a védett partrész (55 ezer ember) özönvízszerű elöntését eredményezheti.
Tudjuk, hogy nem a mobilgát a legolcsóbb, és most már azt is, hogy nem is a legmegbízhatóbb. Egyedül az szól mellette – a parttól távolabb építendő hagyományos gáttal szemben –, hogy új, beépítésre alkalmas telkeket hoz létre, ahol már javában ügyködnek is a miniszterelnök páholyszomszédjai. A parttalanná váló gátvita innentől aligha szólhat másról, mint hogy a mobilgát kiütéses győzelmét a racionalitás fölött lehetőleg csak a választások után kelljen bejelenteni – hogy többet hozzon (milliókban), mint amennyit visz (szavazatokban).
