A "durva kő" folytonos csiszolása

Publikálás dátuma
2017.10.07 09:25
Fotók: Molnár Ádám
Fotó: /

Háromszáz éve létezik a modern szabadkőművesség; 1717 nyarán négy akkor már működő páholy, a Lúdhoz és Rostélyhoz címzett londoni fogadóban létrehozta az angol nagypáholyt. A mozgalom azóta is a figyelem középpontjában áll; nemcsak azért, mert uralkodók, tudósok és művészek voltak páholytagok, de a társaságot körülvevő titokzatosság miatt is. Önmagunk és ennek révén társadalmaink tökéletesítése - Pók Attila szerint ez a szabadkőművesek titka.


A történész belülről ismeri a magyar és nemzetközi szabadkőművességet, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy tagja. Édesapján, Pók Lajos irodalomtörténészen keresztül ismerte meg Benedek Marcellt, aki az 1950-es betiltás előtt nagymester volt, s később is vezette a megmaradt tagokat.

A 70-es években avatták be először meglehetősen szabálytalan körülmények között. A jezsuita szerzetesi rendből dél-amerikai emigrációjában kilépett, s szabadkőművessé vált Nagy Töhötöm végezte a szertartást.

- A szabadkőművesség a felvilágosodás kora óta az európai kultúra része. Az elmúlt 300 év során az európai politika és kultúra számos nagy személyisége, fontos intézménye foglalt állást a szabadkőművességgel kapcsolatban. De mi hozta össze a londoni úriembereket, akik 1716-ban az Almafához címzett fogadóban eldöntötték, hogy a következő évben megalapítják az első nagypáholyt?

- A szó legklasszikusabb értelmében volt ez civil társaság, a társadalom különböző rétegeiből jöttek, voltak közöttük lelkészek, tudósok és nemesemberek. A kezdetektől fogva arra törekedtek, hogy a tagok úgy tudjanak együttműködni, ahogyan a profán világban nehezen tudtak volna. A szabadkőművesség sajátos módon egyesíti a hierarchiát, hiszen fokozatok vannak benne, és a teljes egyenlőséget, mivel pontosan meghatározza, hogyan jut valaki feljebb a fokozatokban, s a vezető pozíciók betöltése is igen kimunkált módon történik. Például, hogy valaki hányszor és meddig lehet vezető, de kidolgozott a belső kontroll is. Ilyen értelemben ez egy testvériség. Olyan mozgalom, amely a testvériség gondolatára épül, ahol a tagok a közösen vallott erkölcsi és filozófiai értékek alapján egymást testvérnek tekintik és így is szólítják. Ez hozhatta össze ezeket a férfiakat. Keresték azt a hagyományrendszert, amelyre ezt a testvériséget fel lehet építeni és a kőművességben találták meg. Az építőmesterség, a kőművesség a középkortól kezdve az egyik legnagyobb presztízsű foglalkozás volt. A szabadkőművesek nem kőből, hanem az emberi értékekből akartak építkezni. A kő csiszolása ezért lett a szabadkőművesség központi metaforája. Ahogy a kőműves a követ alakítja, úgy alakítják, formálják az emberek egymást a közösségben. Tökéletesedésük, a „durva kő” soha nem lezárható csiszolása nemcsak saját közösségüket szolgálja, hanem - szándékuk szerint - magatartásformáik révén a profán, a testvériségen kívüli életre is kisugározhat, jobbíthatja társadalmaikat, erősítheti a kölcsönös empátiát. A páholyok életét formáló rituálé nem formalitás, azért fontos, mert fegyelemre, összefogottságra, egymás véleményének tiszteletére kényszerít. Nem lehet például akármikor, akárhogy megszólalni, ennek rendje van, amit be kell tartani. Szabadkőművesek gyakran használják a „kötény nélküli szabadkőműves” kifejezést olyan személyiségre, aki magatartása, gondolkodásmódja alapján e filozofikus, filantróp és progresszív közösség tagja lehetne, de nem az, nem viseli a kőműves-kötényt. A három jellemző közül a progresszió tartalma a legvitatottabb, hiszen ennek a fogalomnak ma különösen nehéz a meghatározása. A 18. és a 19. században azonban egyértelműbbnek látszott a filozófia és a mindennapok szintjén is, hogy mi tekinthető haladónak. Így például az emberek közötti egyenlőség felé törekvés, nem a szó politikai, hanem szabadkőműves értelmében. Sokféle hagyományból építkeztek, miközben politikailag mindig sokszínű volt a társaság. A testvériségnek lehettek konzervatív, baloldali és különböző vallású tagjai is, bár kétségtelenül érzékelhető volt és ma is az, hogy egyes páholyok hasonló világnézetű, mentalitású embereket tömörítenek. A mozgalom alapelve, hogy vallásról és napi politikáról nem szabad beszélni a munkákon. (A szabadkőművesek munkának nevezik rituális találkozásaikat.) A valóságban a vallási megosztottságon való felülemelkedés nem volt mindig sikeres, nem minden páholy nyitotta egyformán szélesre kapuit minden vallás hívei előtt. Az eredeti hagyományokhoz kapcsolódó páholyok elvárták, elvárják a hitet "a világegyetem nagy építőmesterében”.

- Nagyon gyorsan terjedt a mozgalom…

- Hogyne, már a 18. század közepén jelen volt szinte az egész Európában, Oroszországban és az amerikai gyarmatokon is. Királyok és főpapok is tagok lettek. De nem is ez, hanem inkább a páholyok titokzatos működése, rejtett szertartásai következtében nézett sok helyen a környezet, a társadalom idegen testként rájuk. Gyanúsnak minősültek. A pápaság többször kiátkozta, az önkényuralmak betiltották tevékenységüket. Magyarországon a dualizmus alatt bontakozhatott ki legálisan a szabadkőművesség, miközben a Monarchia osztrák részében be voltak tiltva. Az ausztriai szabadkőművesek ebben a korban magyar területen lévő határpáholyokat látogattak.

- A Horthy-korszakban is betiltották a páholyokat. Miért?

- Az 1918-19-es forradalmak után minden civil dolog eleve gyanúsnak számított. Ismert volt, hogy a szabadkőművességnek létezett kifejezetten baloldali vonala, például a Martinovics páholy. Ez a páholy kapcsolatban állt az egyetemisták Galilei Körével, ahol sok későbbi forradalmár nevelkedett. A rendcsinálást kemény kézzel alapozták meg, ennek az áldozata lett a szabadkőművesség intézményes működése is, ugyanakkor pusztán a szabadkőműves testvériséghez tartozás miatt senkit sem ért bántódás.

- Mi lett a következmény?

- A MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) radikális jobboldali szervezete foglalta el a nagypáholy székházát a Podmaniczky utcában. Megszűnt a munkák legális lehetősége és a szabadkőművesek kénytelenek voltak a határokon túl, például Ausztriában végezni a rituális munkát. Ezzel az osztrákok viszonozták a korábbi befogadást. Itthon is megmaradt a társasági élet. Így továbbra is támogatták azokat a jótékonysági szervezeteket, amelyeket a dualizmus idején szabadkőművesek alapítottak – például a mentőket, a Fővárosi Könyvtárat, a Vakok Intézetét. Amikor 1928-ban felavatták New Yorkban a Kossuth-szobrot, Bethlen István felkérte a szabadkőműveseket, hiszen nem volt titok, kit kell keresni, hogy vegyenek részt a hivatalos magyar küldöttségben. Ez fontos eleme volt az akkori országimázs formálásnak.

- Kossuth maga is szabadkőműves volt.

- Igen, 1852-es amerikai körútján lépett be és tagságát arra akarta felhasználni, hogy a magyar ügyhöz támogatást szerezzen. Felismerte - az első valódi magyar PR-szakemberként - a szabadkőművesség társadalmi beágyazottságát. De később nem volt igazán komoly, aktív szabadkőműves. A magyar szabadkőműves hagyományba viszont jól beépült ez a tény, hiszen több páholyt is elneveztek Kossuthról. A páholyok nevükkel is jelezték a maguk irányultságát s ez a mai napig így van.

- Mennyire volt nyitott az akkori hazai szabadkőművesség, igaz-e, hogy többségük zsidó volt?

- Ez nem igaz az I. világháború előtti korra és a két háború közötti időszakra sem. Igaz viszont az, hogy társadalmi szempontból zárt volt: kétkezi munkás nem akadt a tagok között. Szociáldemokrata aktivista is legfeljebb akkor, ha volt valamilyen tiszteletre méltó értelmiségi foglalkozása. Pedig a képzett szakmunkás abban az időben jó pozíciónak számított. A nyitás lehetőségét a forradalmak kora, majd a tiltás évtizedei zárták le. Elitista maradt a közeg és ez a mai napig is így van. Úgy látom, hogy nem nyílik azok felé, akiknek nincs valamilyen elismert társadalmi státuszuk. Abba az irányba inkább jótékonysági akciókkal nyit. Kérdés persze az is, hogy eljut-e a szabadkőművesség létezésnek híre a nem értelmiségi, vagy nem vállalkozó rétegekig. Megmarad-e a gazdasági-kulturális-társadalmi elit találkozóhelyének?

- Hogyan volt lehetséges a politikai elit jelenléte, ha a politika tilos témának számított?

- A politikusok között is vannak igazi értelmiségiek, akiket cselekvési vágyuk a politika felé hajt. Jászi Oszkár is ilyen volt, politikus és kreatív értelmiségi. A 20. század elején egyes számítások szerint a magyar országgyűlés tagjainak 5-10 százaléka szabadkőműves volt. De ekkor az egész történelmi Magyarország területén száz páholy létezett, kb. tízezer taggal.

- Mi az oka a nők távol tartásának? Ez ma is érvényes tiltás, ugye?

- Máshol, például a francia irányultságú szabadkőművességhez kapcsolódóan vannak tisztán női páholyok, s léteznek regulárisnak aligha tekinthető vegyes szabadkőműves páholyok megint más irányzatoknál. Az angol irányultságú szimbolikus szabadkőművesség nem vesz fel nőket, de szokásaiban biztosítja tiszteletüket. Nagyon szép elem, hogy a felvételnél az új szabadkőműves kap egy fél pár kesztyűt, amelyet „nővérének” kell átadnia, aki lehet felesége, anyja, nőtestvére, barátnője. Ha a tag halála után a nővér ezzel a kesztyűvel megjelenik a páholyban, akkor özvegytámogatásra lehet jogosult. A hazai szabadkőművességben is rendszeresek a kifejezetten a nővérek tiszteletére rendezett összejövetelek. Így immár több éve hagyomány, hogy az évnyitó találkozót a dégi Festetics-kastélyban rendezi két páholy. A munkát követő ebéden ott vannak a nővérek is. Nincs totális elhatárolódás a páholyéletben a nemek között.

- Mennyire internacionális ma a szabadkőművesség?

- Rendkívüli módon nemzetközi, miközben a teljes autonómiára épül. Az internacionalitás alapja, hogy egy ország nagypáholyát elismeri-e az angol nagypáholy. Ez a nemzetközi klubba való belépés feltétele. Előtte alaposan megvizsgálják, megvannak-e a szükséges feltételek. Van-e elegendő számú páholy, megfelelő számban vannak-e mesterek? Betartják-e a rituálét? Tehát megvizsgálják a működést, s ez nem megy egyik napról a másikra. Nagyon sokat segítettek a külföldi szabadkőművesek a hazai szabadkőművesség újraszervezésében, amikor 1989. december 27.-én a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalosan újjáalakult. Az akkori Intercontinental Szállodában (ma Marriott Hotel) volt az esemény, amelyen több százan vettek részt. A fő szerep az osztrák testvéreké volt, akik a betiltás éveiben is a legtöbb támogatást adták.

- Fontos-e a történelmi folytonosság? És milyen a jövője?

- Hát persze hogy az, de eközben veszélyes is, ha az arra való emlékezéssel, hogy milyen nagy emberek voltak elődeink, magunkat akarjuk megemelni. Általánosságban úgy gondolom, hogy megéri majd a szabadkőműves mozgalom alapításának a 400., és az 500. évfordulóját is. Olyan társadalmi igényt elégít ki ugyanis, amelyet az egyházak, politikai pártok, jótékony, szakmai egyesületek nem tudnak. Ez pedig az egymás és a társadalmak jobbítása iránt elkötelezett gondolkodó emberek egymásra találása.

- Tehát nem összeesküvés?

- Nem, hiszen nincs szó a hatalom megszerzéséről, vagy valamilyen más titkos célról. Önmagunk és ennek révén társadalmaink tökéletesítése, a durva kő rendíthetetlen türelmű csiszolása. És a legkülönbözőbb emberek összehozása. Van egy bizonyos zártság persze, de ez nem jelenti azt, hogy titkos társaság. A magyar egyesületi törvény alapján működik, a rituálékról is mindent megtudhatsz könyvekből, internetes forrásokból.

2017.10.07 09:25

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00