Snúr! Snúr! Fej vagyok! - rikoltott Béla és örömében az égnek lökte a karját. Szemüvege majd’ az orra hegyére csúszott. Irigyeltem Bélát és kicsit bosszankodtam. Megpróbáltam felbecsülni a 20 filléresek halmát és arra jutottam, hogy ha ügyesen rázza és dobja fel a kis alumínium korongokat és a többsége fejjel fölfelé esik, akkor Béla akár a 4 forintos nagy rágógumit is megveheti a suli melletti kis sarki trafikban. A rágó csomagolásában Donald kacsát, vagy más rajzfilmhőst ábrázoló képecske lapult. A bőséges, heti 10 forintos zsebpénzzel rendelkező osztályarisztokrácia tagjai egész gyűjteményt állíthattak össze belőlük. Rágó helyett be lehetett fektetni a snúr-pénzt dianás cukorkába is, ami éppen 20 fillérbe került.
Persze, higgadtam le, ha Béla mégis rosszul kalkulált és több lesz az írás, mint a fej, és én dobhatom fel utána a valóságos kis vagyont, azért 2 forintos magyar golyó-, vagy cigirágót még mindig vehetek. Sokáig kitart egy ilyen rágni való, ha az ember óra alatt a pad alsó táblarészére ragasztja és csak szünetben, vagy tanítás után rágja. Elmélkedésemből Béla diadalüvöltése riasztott fel. Jól döntött, a visszahulló 20 filléresek jelentős része a soványka, néhány szálból álló búzakalászkévével fölfelé landolt a Diószegi úti játszótér poros földjén.
A Bocskai Úti Általános Iskola némileg renitens tanulói voltunk és a 7. osztály „járt belénk”, hogy egy Karinthy parafrázissal éljek. Bélába ráadásul már másodszor. Így bevárta két évvel fiatalabb húgát, Annát, első szerelmemet. Alig vártuk, hogy az utolsó óráról is kicsöngessenek, és rohantunk a Dióra snúrozni. Rabjai voltunk ennek a hazárdjátéknak, amely jó szemet és finoman összehangolt mozgást igényelt. Meghúztuk a vonalat és néhány lépéssel hátrább húzódtunk. Kezdődhetett a küzdelem.
A játék lényege az volt, hogy a pénzérmét lehetőleg úgy kellett eldobni, hogy az a vonalra, vagy legalább ahhoz a lehető legközelebb essen a talajra. Az nyert, akinek ez sikerült. Amikor az egyik játékosnak már nem maradt muníciója, a nyertesnek választania kellett, hogy fej vagy írás, és feldobta az összegyűlt pénzdarabokat. Kiszedhette a nyereségét és következett a vesztes. Így ment ez a dobálás, amíg az utolsó fillér is gazdára talált. Ez a módszer végül is nagyjából kiegyenlítette az esélyeket.
Az iskolai ünnepségeken a magunkfajta megrögzött szerencsejátékosok nem állhattak le snúrozni, mert a diri egy meglehetősen félelmetes figura volt bozontos szemöldökével. Azért nem unatkoztuk végig a kórust, a beszédeket és a szavalatokat. Snúr helyett snóbliztunk. Egyik markunkba három pénzérmét raktunk és a hátunk mögé dugott kézzel a másik számára láthatatlanul átrakhattuk tetszés szerint egytől háromig az érméket, majd magunk előtt keresztbe tettük. Akire éppen a választás joga esett, megnevezhette, hogy melyik kéz öklében hány érme lapul. Ha úgy gondolta, hogy egy marokban van mind a három vagy egy se, akkor snóblit mondott és ha talált, megkétszerezte a nyereségét. Egyébként csak a helyesen tippelt érméket tehette zsebre. Ennek a pénzforgalmi eseménysornak az is nagy előnye volt, hogy matek, vagy oroszórán is lehetett űzni a hátsó padban.
Nyolcadikra kinőttük a snúrt, meghagytuk a minket követő nemzedéknek és komolyabb szintre emeltük a Las Vegas előszobájába vezető út tétjét. Nagyszünetben kopkáztunk, amíg a többi kolléga a fejét tömte az anyuci csomagolta uzsival.
A kopka kemény játék. A bankos feladata volt, hogy a pakliból előbb maga elé rakjon le néhány lapot az ábrával lefelé fordítva, majd minden játékos elé elhelyezzen lefelé fordított lapokat. Miután a hazardőrök választottak maguknak a lapok közül és a paklikra helyezték tétjeiket, a bankos felfelé fordította a maga lapjait és így tett a többiekével is. Ha a bankoséval egyenértékű volt a lap, mondjuk alsó-alsó, akkor a bankos nyert. Akkor is ő vitte a pénzt, ha kisebb lap volt a játékosnál, de a téttel azonos összeget fizetett, ha ő maradt alul.
A zsír, a snapszer, a makaó, de főleg a póker már gimnáziumi tantárgy volt.
Nem kell azt hinni, hogy csak dianás cukor-mámorban úszó szerencsejátékbarlangokban ütöttük agyon a szabadidőnket. Gyakran mentünk focizni a Diószegi játszóra, de a betonpályát meg a vascsövekből hegesztett kapukat nem nagyon szerettük. Főleg a többiek, mert én magát a focit sem igazán kedveltem. Zavart, hogy a labda össze-vissza gurul és a legritkább esetben hajlandó engedelmeskedni szándékaimnak. Afféle sziklahátvédnek alkalmaztak, ha nem volt más: sziklaként megálltam a kapu közelében és a kőzethez hasonlóan nem mozdultam. Ha az ellenfélnek pechje volt, a labda a gravitációs görbe furcsa deformációja miatt rajtam pattanva elkerülte a kapunkat. Legfeljebb szögletből javíthatott a másik csapat. Én ilyenkor igyekeztem szerényen viselkedni, nem arattam le a teljesítményemért joggal elvárható sikert.
A grund, amiből a ’60-as évek vége felé még akadt jó néhány Budán is, sokkal izgalmasabb hely volt. Nem volt betonozott pálya, két tégla volt a kapu. A gaz és az egykor volt ház alapfalai között pedig olykor érdekes dolgokat lehetett találni. Az üvegvitrinemből kibuggyanó százféle tárgy között van egy Bartók Béla úti grundon talált alumínium "Bajtárs" cigarettás doboz is, meglepően épen maradt címkével a munkással, a katonával és a paraszttal.
Azóta eltűntek a grundok és eltűnt a magyar foci is. Én a grundokat jobban sajnálom.
