Charlie Parker, a továbbélő legenda

Publikálás dátuma
2017.10.19. 07:46

Bár a megzabolázhatatlan tehetségű szaxofonos-zeneszerző, Charlie Parker (1920–1955) halála óta már több mint hat évtized telt el, jazzkörökben olyan szeretet és kultusz övezi, ami csak a John Lennon vagy Elvis Presley iránti rajonsághoz mérhető. A két stíluskorszakot (bebop, cool) is meghatározó muzsikus becenevéről (Bird) mindenki azonnal Parkerre asszociál. New York utcáin olykor még mostanában is felbukkan a Bird Lives (Madár él) feliratú graffiti. 1949 óta működik a Birdland nevű jazzklub, ami ugyancsak kulthellyé vált – főleg amióta George Shearing megírta a Lullaby of Birdland című örökzöldet, Joe Zawinul pedig a Birdland című jazz-rock klasszikust. A Columbia Egyetem rádiója, a WKCR minden hétköznap reggel a Birdflight (A madár röpte) című jazzműsort sugározza, s akkor még nem beszéltünk Clint Eastwood életrajzi filmjéről (Bird, 1988); Alvin Ailey-nak az egész világot bejárt koreográfiájáról (For Bird With Love) vagy a Tribute to Bird nevet viselő altszaxofonról, amit 2005-ben dobott piacra egy nagy párizsi hangszergyár.

Ebbe a sorba kiválóan illeszkedik a Larry Klein producer által kitalált, The Passion of Charlie Parker című lemez. A koncepció lényege, hogy Parker tucatnyi, tisztán hangszeres kompozíciójához napjaink egyik legkeresettebb amerikai dalszerzője, David Baerwald szöveget írt, s az így létrejövő „dalokat” a jazz-éneklés sztárjai (többek között Madeleine Peyroux, Melody Gardot, Kurt Elling és Gregory Porter) szólaltatják meg. Az énekesek nem arra törekedtek, hogy megidézzék Parker korát és mentalitását. Mindannyian saját egyéniségüket adják, így a végeredmény eklektikus. Szerencsére a sokat szólózó szaxofonos, Donny McCaslin sem akar Parker-stílusban játszani. Közelebb áll Bird korához a brazil Luciana Souza és a francia Camille Bertault előadása: ők hagyományos bebopot énekelnek, interpretációjukba olykor scat (gyors, szaggatott halandzsa-szöveg) is beékelődik. A zenekar gerincét a legutolsó David Bowie-album, a Blackstar muzsikusai alkotják, kiegészülve a Larry Grenadier (bőgő) és Eric Harland (dob) alkotta, remek ritmus-szekcióval. A jazzben ritkán tapasztalható marketingkampánnyal támogatott album összességében jól szolgálja a Bird-legenda továbbélését.

Infó:

The Passion of Charlie Parker

Impulse/Verve – Universal, 2017.

Szerző

Látni vagy nézni

Publikálás dátuma
2017.10.19. 07:45

Egy biztos: Darren Aronofsky anyám! című filmje felülírta korunk filmkritikáját, nézői elvárásait – tulajdonképpen mindent, amit ma a moziban vetített alkotás funkciója és kötelessége terén nyilvántartunk.

Ennél többet alkotó nem igazán érhet el, amit az anyám! című film rendezője most bezsebelhet, miközben az is igaz, hogy emiatt most sokan kifejezetten gyűlölik Aronofsky-t. Például a teljes amerikai moziba járó réteg, akik az úgynevezett F-t, azaz a létező legrosszabb minősítést adták a CinemaScore-on az anyám!-nak. A nézői véleményeken alapuló kutatás elvégzése után a szaklapok azt a következtetést vonták le, hogy a főszereplő Jennifer Lawrence rajongótábora nagyon nem erre számított, amit az anyám! megtekintése adott nekik. Nem mellékesen, a CinemaScore-on F besorolást olyan művek kaptak eddig, mint például Steven Soderbergh 2002-es Solarisa, Richard Kelly A doboz című sci-fi-je, William Friedkin Bogárűzője vagy az Ölni kíméletesen, Andrew Dominik erősen stilizált művész-gengszterfilmje – így az is egyértelmű, hogy nem feltétlenül a legsilányabb filmek akasztják ki a „népet”. (Igaz, azért ott van a listán a Tudom ki ölt meg című rettenetes horror Lindsay Lohannel is, szóval a rossz is lehet rossz.)

Visszatérve az anyám!-jelenséghez, a már említett Jennifer Lawrence és az európai szupersztár Javier Bardem főszereplésével készült mű világpremierje a Velencei filmfesztiválon volt szeptemberben, és a világsajtó első körben érdemben nem igazán tudott mit kezdeni a jelenséggel. Először úgy tűnt, hogy Darren Aronofsky – akit a Berkeley-n még Jacsó Miklós is tanított – zseniként kerül ki a történetből, miután például az egyik legfontosabb brit filmkritikus, Peter Bradshow, a Guardian munkatársa ötcsillagos jelenségnek nevezte a filmet, persze kiemelve, hogy az úgynevezett WTF összes stádiumán átesik az, aki beül a filmre. Ez igencsak formabontó egy szeriőz napilap esetében, hogy maga a „What the Fuck” szleng is meg tudott jelenni. Ehhez hozzájött a rendező lelkes magyarázata a sajtónak a filmben ábrázolt és alkalmazott jelenségekről: a művészi alkotásról, az anyatermészetről és a bibliai értelemben vett teremtésre átírható szimbólumrendszerről, mely ráadásul sok pontján öntörvényű. Nem mellékesen van egy réteg, akik tulajdonképpen súlyos blaszfémiának tartják Aronofsky művészi tevekénységét. A szeptember közepén tartott torontói, azaz észak-amerikai premier után már a kritikusok véleménye is megoszlott: voltak, akik az év legrosszabb filmjéről értekeztek. A kritikákat gyűjtő és elemző Rotten Tomatoes szerint a kritikusok véleménye alapján 65 százalékon áll, tehát több a lelkes elemző, mint a fanyalgó.

Mindazonáltal, egy világsztárokkal telerakott, amerikai stúdió által finanszírozott mozifilm esetében a tömegek igényei igen nagy nyomást gyakorolnak az alkotókra, kritikusokra egyaránt. Az anyám! pedig a filmtörténetben talán a legradikálisabb reakciókat váltotta ki: soha nem volt ekkora szakadék a filmkritika és a nézői vélemények között. Az F, azaz az utálat ugyanis sokkal erősebb reakció a „nem tetszik”-nél. A mozijegyért fizető emberek úgy érezték, hogy Aronofsky és csapata felrúgta az elméleti szerződést, mely szerint a film szórakoztat – minden bizonnyal egy „jó kis thrillert” vártak. Sokkolódtak, hogy művészetet kaptak. (Talán, nem véletlen, a Blade Runner 2049 is csalódást okozott az Egyesült Államokban, míg Európában szépen teljesít.) Pedig, ahogy Bradshow fogalmaz, az anyám! mindent tud, amit egy film nyújthat: fejtörést okoz, nyugtalanít, felkavar, zavarba ejt, izgalomban tart és lenyűgöz. Persze, ha látjuk, nem csak nézzük.

Szexuális zaklatás - Nyílt levelet írtak Enyedi Ildiókék

Publikálás dátuma
2017.10.18. 21:10
Forrás: Facebook/Testről és lélekről - Enyedi Ildikó új filmje
Három rendező - Enyedi Ildikó, Gigor Attila és Janisch Attila - és egy forgatókönyvíró - Szöllősi Barnabás - tett közzé nyílt levelet, és várja a csatlakozókat a színházi és a filmes szakmából. 

"Alulírottak a színházi és filmes szakma nevében szeretnénk szolidaritásunkat kifejezni Sárosdi Lilla és mindenki iránt, akivel szemben szexuális, mentális vagy bármilyen más nemű erőszakot követtek el. Lilla bátorsága reményeink szerint kiáltás lehet a többi áldozatnak, hogy nincsenek egyedül, és figyelmeztetés a molesztálóknak, hogy bizonyos bűnök a mi szemünkben nem évülnek el, és a cinkos vagy tehetetlen hallgatás időszaka véget ért. Fontosnak tartjuk, hogy minden intézmény és egyén tartson önvizsgálatot, hogy hallgatásával nem segíti-e elő további hasonló esetek létrejöttét. Ezzel a nyílt levéllel lehetőséget igyekszünk biztosítani a színházi és filmes szakma képviselői számára, hogy aláírásukkal támogassák az áldozatok ügyét, valamint elhatárolódjanak attól a kétségtelenül létező jelenségtől, ahogy néhány kollégánk pozíciójával és hatalmával visszaél. Meggyőződésünk, hogy ilyen személynek semmilyen oktatási vagy szakmai intézményben nincs helye, velük közösséget mi, aláírók nem vállalunk. Aláírásunkkal minden áldozatot arra biztatunk, hogy vegyenek részt abban a társadalmi diskurzusban, amelynek során sérelmeiket kibeszélhetik, feldolgozhatják és akár jogi útra is terelhetik" - áll a Peticiok.com-on közzétett felhívásban, amit ide kattintva írhat alá!

Szerző