Középületek és nagy, műtárgyépítő beruházások esetén, normatív szabályozás helyett ma itthon kormányzati kézivezérlés érvényesül. Ennek érdekében szabályosan szétverték a műemlékvédelem rendszerét, úgymond megkönnyítendő a restaurálások és újjáépítések menetét. A családi házas tervezést szabadjára engedték: a ma átlagosnak mondható magyar családi házak előzetes engedélyezési eljárás nélkül épülhetnek meg. Ez, noha még a mainál is elriasztóbb épületeket és utcaképi katyvaszt eredményez, a családi otthonteremtési kedvezménnyel, a CSOK-kal karöltve fellendülést hozott a tervezés és az építés piacán.
A kormány a településtervezés terén is tudott vitathatót nyújtani. A településképi arculati kézikönyvek létrehozása jó ötlet, még akkor is, ha ezeket a főépítészek többnyire nyűgnek tekintik. Nagyobb baj, hogy rendelkezései könnyen kijátszhatók, akár valamely projekt mellett, akár az ellen.
Az építésügy mai gondjainak szimptomatikus gyűjtőhelye a főváros, a kormány és a kormányfő játszótere. A főpolgármester és a Fővárosi Közgyűlés ugyanis kivonult a nagyberuházások megítéléséből. Nem szólnak bele a Városliget, a a Budai Vár és a Duna-part nagy jelentőségű építkezéseibe, inkább hallgatnak, behajolva a kormányfő talmi ízlésének és mániáinak. Pedig volna okuk megszólalni, mert a kormányszervek minduntalan fejbe kólintják a normatív városrendezés elfogadott szabályrendszerét. Így a Városliget beépítésére 2013 végén meghozták a városligeti törvényt, amely az adott területre érvénytelenítette a beépítési és használati módot előíró szabályozást. A Kopaszi-gátra tervezett toronyház érdekében pedig, arra az egy területre – mondhatni, telekre – 2016 végén módosították Budapest 2015-ben jóváhagyott településszerkezeti tervét. (Az érvényes rendezési terv oda maximum 65 m magasságú épületet engedélyezett, amit egy a Fővárosi Közgyűlésben durván áthajszolt rendelettel 120 méterre módosítottak.) A tényleges kedvezményezett Garancsi István, Orbán barátja és a MOL.
A Fővárosi Közgyűlés passzivitása nem véletlen, hiszen ez ma már nem független, választott testület, hanem nagyrészt a kerületi polgármesterekből áll. Az „amúgy is az a dolguk” érv mentén mindez logikus lehetne, de csak látszólag az. A polgármesterek ugyanis a kerületi szintű szabályozás és végrehajtás vezetői. Mint ilyenek főállásban érdekeltek a kerületük számára történő lobbizásban, tehát készek alkukra a fővárosi projektek megítélésében, ha cserébe az ő kerületüket ebben vagy abban támogatják. És itt még csak nem is korrupcióról és nem is a pártfrakció-fegyelemről van szó... Ugyancsak sokat árt a független, demokratikus városirányításnak, hogy Budapest finanszírozása nem megoldott. Miközben a magyar nemzeti jövedelem egyharmada itt jön létre, a főpolgármesternek évente többször is gazsulálnia kell 30-80 milliárdos, ilyen-olyan célú kormányzati többlettámogatásért. A főváros, szándékosan rövid pénzügyi pórázon tartva, kényszerűen kiszolgálja a fővárosban csak vendégként élő, ám a presztízsberuházásokkal procc módon villogni kívánó, akarnok politikusok fantazmagóriáit.
Ezek után nem meglepő, hogy a fővárosi rendeletalkotás és -végrehajtás döcögve működik. Minden lassan halad és sok projekt elakad. A hajléktalanok helyzete és belvárosi jelenléte mit sem változott, a lomtalanítás évente ismétlődő borzalma tovább folyik, a Belváros autóktól zsúfolt, ám a belépéskorlátozó rendszer sehol sincs, a BKV digitális bérleti és jegyrendszere évek óta vajúdik, a hármas metró felújítása úgyszintén. Ezek megoldására pedig Tarlós István határidős ígéreteket tett, amelyek közül egyet sem tartott be. A város közben koszos és züllik; tele kiadatlan, elhanyagolt üzlethelyiségekkel és soha nem söpört utcákkal. Mindez arra utal, hogy a város mai irányítói alkalmatlanok feladatuk ellátására. Jószerével csak az sikerült, amit a BKK korábban véghezvitt: az utastájékoztató rendszer, a buszsávok, régi autóbuszpark lecserélése, a tömegközlekedés részleges gebinbe adása, a budai fonódó villamos és a BUBI.
Elemezzünk ezután néhány fontos konkrétumot, még ha röviden is. Ami a Városligetben, az úgynevezett „Múzeumi negyed” létrehozása örvén folyik, igenis beépítés, igenis zöldterület-csökkentés, aminek a gazdasági, kulturális és környezeti célszerűségét semmi nem igazolja. Az „illetékesek” csúsztatásai ellenére zöldterület-csökkentés van műsoron, amit egy időszakosan vízzel feltöltött betonteknő, a csónakázó tó kiterjesztésével próbálnak leplezni. A növényzet pusztul, miközben antidemokratikus döntéshozatal zajlik egy hozzá nem értő közgazdász-filozófus, Baán László vezetésével. A főigazgatónak se muzeológusi, se művészettörténészi, se építészi végzettsége nincs. Ő csupán egy igen sikeres kiállításszervező, aki látható módon nagyon szeretné irányítani és fizikailag is maga körül tudni Magyarország minél több fontos múzeumát. Ennek érdekében évek óta figyelmen kívül hagyja az urbanisták, építészek és a városért aggódó lakosság aggályait.
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Az Orczy-park a lerongyolódott város egyik fő esélye lehetne. Ehelyett körbeépítették böhönc házakkal, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem belső udvarává tették, faállományát megtizedelték, a hozzáférést korlátozzák, a parkot pedig a Diószegi Sámuel és a Korányi Sándor utca felé, hosszú, jellegtelen sportépületekkel elhatárolták a feljavítandó lakókörnyéktől. Mindez durva, a legszegényebb pesti városnegyednek kárt okozó fejlesztési hiba, kormányzati megrendelésre, Tarlós és Kocsis Máté elvtelen támogatásával.
A budavári királyi palota és környékének kormányzati negyeddé alakítása a város legjellegzetesebb pontjának kivonását jelenti a kulturális és idegenforgalmi szférából. Ez önmagában is szarvashiba, ráadásul az, hogy a középkori független Magyarország gótikus és reneszánsz emlékeinek felmutatása helyett egy XX. sz. eleji eklektikus állapotot, a Habsburg-uralom szimbólumát tekintik a műemléki helyreállítás céljának – nos, ez egyszerre vall a történelmi értéktudat homályára a kormányzati fejekben és szimpla ízlésficamra. Sokkal jobb a mai állapot, ami sok kurzus-értelmiségi véleményével szemben nem „szocreál”, hanem a történetiséget, a múzeumi kultúrát és az áttekinthetőséget szolgáló, visszafogott építészeti foglalat, az 50 évvel ezelőtti hazai építészet és belsőépítészet legjobbjainak műve. A mai projekt viszont egy emlékezetpolitikai és építészeti tévedés. Annak megítélését pedig, hogy a miniszterelnöknek hol a helye egy demokráciában, a Parlament mellett vagy 70 méterrel az Országgyűlés feje felett, a hajdani királyság díszletei között, az olvasóra bízom.
A tervezett Római-parti mobilgát műszakilag kockázatos, nagyon drága és tönkreteszi a Rómait, ami ma egy árnyas-lombos, jól elérhető, a Dunával ékesített és megfizethető árakkal működő pihenőterület. A tervezett Kopaszi-gáti és észak-pesti toronyházak pedig közvetlenül veszélyeztetik a város egyik legnagyobb természetes értékét, a hegyek panorámáját. Egy, a parton álló, 120 méteres toronyház pont annyival nyúlik a Duna szintje fölé, mint a Gellérthegy, csak éppen míg a Gellérthegy kétmillió év során keletkezett természeti kincs, a toronyház két év alatt felhúzható, talmi betonkaszni. Vegyük észre, hogy a toronyházak nem valók hegyek közelébe, mert előnytelenül relativizálják a természetes domborzatot, mondhatni megalázzák azt.
Nagyon itt az ideje a váltásnak, és nem csupán Budapest vezetésében, hanem a hazai demokrácia működésmódjában is. A kézi vezérlés ugyanis minden kezdeményezést és bírálatot megfojt. Alapelve: „Majd mi álmodunk helyettetek, ti csak szavazzatok ránk.” Köszönjük, de másképp gondoljuk.
