Bajban az iraki kurdok

Odaveszhet a több évtizedes szabadságharc és politikai alku eredményeként létrejött iraki kurd autonómia. Irak nem tud túllépni a szektariánus megosztottságon.

Becsapottnak érzi magát az iraki kurd lakosság javarésze. Noha az előre borítékolható volt, és azt minden bizonnyal a függetlenség leghangosabb hívei is pontosan tudták, hogy a nemzetközi közösség Irak területi egysége, azaz a status quo megőrzése mellett fog kiállni, arra azonban nem számítottak és talán nem is számíthattak, hogy amikor a szövetségi hadsereg a síita paramilitáris milíciákkal karöltve megrohamozza az általuk évek óta felügyelt és az Iszlám Államtól megvédett vitatott hovatartozású kirkuki tartományt, amikor ezek a milíciák a polgári lakosság ellen lépnek fel, akkor is hallgatni fog a világ.

A csalódottságot és kiábrándulást tetézi a két nagy kurd politikai erő, a regionális kormánypárt, a Demokrata Párt (KDP) és Hazafias Unió (PUK) közötti nyíltan és élesen újra felszínre került ellentét, valamint a Maszúd Barzani elnök lemondása okozta válság. Kirkuk olajmezőit és katonai bázisát gyakorlatilag feladta az abban a régióban erősebb PUK, az általuk kötött paktumnak köszönhetően került át különösebb vérontás nélkül a régió a szövetségi erők fennhatósága alá. A nemrég elhunyt volt iraki államfő, Dzsalal Talabani legidősebb fia, Bafel által vezetett PUK nem lelkesedett a szeptember végi népszavazásért sem, de nem is akadályozta annak megrendezését Kirkuk régióban. A PUK nem magát a függetlenséget ellenzi, hanem a Barzani család által kiépített kurd vezetést, állítja, hogy a referendum még inkább bebetonozza a korrupt, a demokratikus játékszabályokat igencsak megkerülő, klánként működő erbíli KDP vezetést. A belső megosztottság, Kirkuk és olajmezőinek elvesztése a feje tetejére állította a Bagdad illetve a kurd lakossággal is rendelkező szomszédos államok (Irán, Törökország) által szankciókkal sújtott, a nemzetközi támasz nélkül maradt kurdisztáni politikát.

Maszúd Barzani kelepcébe került miután egyértelművé vált, hogy személye mind a belső kiegyezés, mint a Bagdaddal való tárgyalásos rendezés legfőbb akadályává vált. A 71 éves vezető vasárnap be is jelentette lemondását, közölte, nem indul újabb mandátumért. Jelenlegi megbízatása ugyan már 2015-ben lejárt, de az Iszlám Állam elleni harcok közepette, senki sem rótta fel neki, hogy elnökségének meghosszabbítása tulajdonképpen illegitim. Ez a megkérdőjelezhető meghosszabbítás jár le november 1-én. Ám az eredetileg ekkorra kitűzött, majd nyolc hónappal elhalasztott elnökválasztás elmarad, új időpont egyelőre nincs. A kurd parlament, ahol felerősödtek a referendum csődjét az elnöknek tulajdonító hangok, ezért döntött vasárnap az elnöki feladatkörök ideiglenes elosztásáról.

Barzani hívek mindenek ellenére maradtak, sokakat az sem tántorított el a kurd függetlenség szimbólumának is tekintett vezetőtől, hogy a referendum csődje nyilvánvaló, a szankciók pedig a teljes régió mindennapjait keserítik meg. Vasárnap ezek a hívek a regionális erbíli parlamentet is megostromolták tiltakozásképpen az elnöki jogkörök átvétele miatt. Az elnök és a hozzá hű maradt politikusi réteg nemzetárulást kiált, a PUK-ot teszi felelőssé a történtekért, maga Barzani televíziós beszédében ugyan nem nevezte meg a rivális Talibani pártot, de árulásnak nevezte Kirkuk harc nélküli átadását a bagdadi erőknek. Ugyanakkor a bagdadi vezetést is támadta, állítva, hogy a szövetségi kormány csak ürügyként használta a referendumot Kurdisztán autonómiájának felszámolására, hogy az iraki hadsereg mellett Kirkuk ellen vonuló iráni kötődésű Hashd al-Shaabi síita milíciák megtorló szándékkal érkeztek a régióba.

Barzani ugyan burkoltabban, de az amerikai csapatokat is vádolta, az október 16-án kezdődött harcok során mindannyiszor hangsúlyozta, hogy a kurdok ellen vonuló iraki haderő amerikai nehézfegyverzetet használ (ami nem rendkívüli, hiszen az iraki hadsereg felszerelése közismerten amerikai, de a nehézfegyverzet használata tiltott lett volna), valamint hogy a milíciák is amerikai fegyvert használnak a kurdok ellen. Az erbíli vezetéshez hű kurd média, a Rudaw on-line többek között olyan véleményanyagok is megjelentek, miszerint Bagdad a kurd referendum ürügyén saját alkotmányát sérti, az etnikai egyensúly felborítására törekszik. Jak Mohammed írása, amelyben arról értekezik, hogy a világ rá fog döbbenni, hogy hiba volt Kurdisztánt magára hagyni, nem kevesebbet állít, mint hogy a síita milíciák előtérbe kerülésével Irak rálépett arra az útra, amely egy, az iráni rendszerhez hasonló Irakot fog eredményezni.

A szektarianizmus felütötte fejét, a síita milíciákkal felborult a hadseregben fenntartott felekezeti (szunnita-síita) egyensúly, s azzal, hogy a bagdadi szekuláris kormányzat szemet huny e milíciák törvénytelenségei, az alapvető emberi jogokra fittyet hányó szektariánus működése, a kurd és nem síita lakosság elleni rémtettei fölött, önmaga alatt is vágja a fát.

A kurd Arafat

Maszúd Barzani amolyan kurd királyfiként került az iraki kurd autonóm tartomány élére, hiszen apját követte az elnöki székben. A 2005-ös választáson 70 százalékos támogatottságot ért el, amit nagymértékben nevének, nem pedig addigi politikai teljesítményének köszönhetett. A Barzani család évtizedek óta a kurd függetlenségi mozgalom élén állt, uralta a kurd politikai mezőnyt. A Kurdisztáni Demokrata Párt vezetését még 1979-ben átvette apjától, így az iraki kurdok történetének talán legvéresebb időszakában, az iraki-iráni háború idején már ő volt a KDP vezére. Sok honfitársával egyetemben, akik többek között az ő hívő szavára fogtak fegyvert, iráni oldalon harcolt Szaddám diktatúrája ellen. Az első Öböl-háború után létrejövő kurd autonómiában (1991) először még megosztotta a hatalmat Dzsalál Talibánival és pártjával, a PUK-kal, majd 1994-ben egymás ellen fordult a két vezető és lét párt, ami belső kurd polgárháborút eredményezett. Barzani 1996-ban Bagdadhoz fordult katonai segítségért Talibanival szemben, a PUK és a KDP 1998-ban, amerikai közvetítéssel egyezett ki. Talibani Szaddám bukása után, 2005-ben demokratikus választás útján Irak első nem arab államfője lett, Barzani pedig Kurdisztán élére került.

A kurd elnök megosztó személyiség, ami elsősorban ugyancsak családi örökség. A Barzani család ugyanis dollármilliárdos, és ezt sokan a korrupció számlájára írják, hiszen az Öböl-háború után az iráni emigrációból üres zsebbel tért haza Maszúd Barzani. Mára a régió leggazdagabb családja az övéké, a legfontosabb gazdasági, politikai posztok mind a klán kezében összpontosulnak.

Politikailag is jelentős játékos volt mindig Maszúd Barzani. A pesmergák terepmintás egyenruhájának örökös viseletével ő lett a kurdok Arafatja, a kurd szabadságharc szimbóluma. Ha érdeke és Kurdisztán érdeke úgy kívánta, kiegyezett korábbi ellenfeleivel és szembefordult egykori szövetségeseivel. Ma már nyíltan szembefordul Bagdaddal, amelynek katonai segítségét kérte Talibánival szemben, Iránt is támadja, a referendum és a Hashd milíciák felbukkanása nyomán előállt új helyzetben. A referendum előtt Törökországgal szoros gazdasági-politikai szövetséget kötött, a Kurd Munkáspárttal (PKK) szemben is. A környező országok kurd pártjaival azonban nem ápolt különösebben jó viszonyt. Barzani KDP-je ugyanis amolyan jobboldali néppártszerű formáció, míg a szíriai, törökországi, iráni kurd pártok inkább baloldaliak. Így személye a nagy kurd összefogás gátja is volt. Hogy háttérbe szorulása hoz-e változást Bagdad és Erbíl kapcsolatában, az egyelőre megjósolhatatlan. Visszavonulási bejelentése óta a párbeszéd ugyan megkezdődött, de hogy ez elég lesz a korábbi kurd jogok visszaszerzésére, az etnikai-felekezeti villongások megfékezésére, a háromosztatú (síita-szunnita-kurd) Irak visszaállítására, az még kérdéses.