Nem kívánom Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének, hogy lásson bárkit, aki kedves a szívének egy átlagos magyar kórházban meghalni. Nem kívánom neki, hogy lássa a hatágyas kórteremben kiszolgáltatottan fekvő embert, a pislogó, kikapcsolhatatlan neonra függesztett szemét. Nem kívánom azt se, hogy ő maga vagy valamelyik szerette idegenként lásson ilyesmit. Egy átlagos magyar kórházban betegként, várva a gyógyulást nézze végig egy ismeretlen ember haldoklását; figyelje, ahogy a zokogó rokonok sorjáznak elbúcsúzni.
Ellenben kívánom Balog miniszternek és az egész döntéshozó apparátusának az empátia kegyelmét. Hogy értsék meg, melyek azok a pillanatok az életben, amikor helye van a szikár, részvétlen kommentárnak, és melyek azok, amikor csak egy jó válasz van. "Bocsánat, tévedtünk, intézkedünk." Az ország egyetlen hospice házának veszélyeztetett mivolta ilyen helyzet.
Amikor arról ad hírt a sajtó, hogy a haldoklók végső menedékét a bezárás fenyegeti, mert ötven millió forint hiányzik a további működésre, akkor az nem válasz, hogy "az elmúlt három évben már 25 millió forint támogatást kapott az alapítvány. A civil szervezet újabb támogatási kérelmét a minisztérium vizsgálja". Ilyenkor nem civilezünk, nem vizsgálódunk, hanem fizetünk, mint a katonatiszt. És nem azért, mert félünk attól, hogy valaki előjön a tételes listával, miféle elmebeteg baromságokra költjük számolatlanul a milliárdokat, és fölemlegeti, hogy mennyibe került a vizes vébé egyetlen nyavalyás ugrótornyán a lépcső karfája. Mert persze nem félünk, hiszen eddig se érdekelt senkit, és ezután sem fog. Büntetlenül csinálhatunk bármit, ebben a lebénult országban már semminek sincs következménye.
És még csak azért sem, mert kereszténységről papolunk egyébként hamis hangon reggeltől estig.
Hanem csak mert így emberi.
