Rövid pórázon

Várospolitikusként a rendszerváltás egyik legnagyobb értékének az önkormányzatiság megteremtését tekintem. Számomra az önkormányzatiság azt jelenti, hogy a kisebb-nagyobb közösségeket érintő döntések az emberekhez minél közelebb szülessenek meg. Az önkormányzatiság felelősséget jelent, azt, hogy vannak kötelezettségeink és jogaink egyaránt: befizetjük az adókat, cserébe jogunk van meghatározni, hogy az általunk befizetett forintokat hogyan és mire költsük el. 2010-ig azt gondoltam, hogy az önkormányzatiság szent és sérthetetlen.

Máig felfoghatatlan, ahogyan Orbán Viktor és a Fidesz lábbal tiporja a demokrácia ezen alapkövét. Hatalmukkal visszaélve és annak megtartása érdekében kifosztották az önkormányzatokat: elvettek iskolát és kórházat, elvettek jogot és hatáskört. Elvették a pénzünket és elvették az önállóságunkat. Ma nem akkor épül bölcsőde Magyarországon, ha szükség van rá, hanem ha azt a kormány jónak látja. Nem annyi pénzből újul meg a 3-as metró, amennyi elég rá, hanem amennyit a kormány kegyesen megítél. Jaj annak a településnek, amelyik nem fekszik jól Orbánnál.

Márpedig Budapest nem fekszik jól, nem is feküdt soha. Csaknem húsz éve megtanultuk már Orbántól, hogy a város, amely nekünk az otthont jelenti, neki bűnös város. Megtanultuk tőle, hogy a metró a gazdag országok luxusa, megtanultuk, hogy számára Budapest irodalmi kérdés.

A kerekasztal-beszélgetés, amelyet az önkormányzatok, az önkormányzatiság sorsáról folytattunk A Városért Egyesületben, nem irodalmi volt, hanem szakmai. Keresve sem találhattunk volna jobb témát az egyesület jubileumi, 30. rendezvényének. Súlyos kérdésekre kerestük a válaszokat: milyen állapotban van az önkormányzatiság? Milyen eszközök maradtak a helyi képviseletek kezében? Egyáltalán: milyen lenne az ideális önkormányzati rendszer?

Nem lehet nem egyetérteni Kardos Péter közgazdásszal, aki arról beszélt, hogy a 2010 után kialakult rendszer hosszabb távon működésképtelen: míg 1990 után az önkormányzatoknak az autonómián túl forrásaik is voltak, ma hitelekből és az önkormányzati vagyon feléléséből tartják el magukat, a döntések pedig mind messzebb kerülnek a helyben élőktől. Egy példa: Budapest idei költségvetésének harmada fedezetlen; éppen ezért törvényben kellene garantálni, hogy az állam biztosítsa az önkormányzatoknak a számukra előírt feladatok forrásait. Én úgy gondolom, hogy ez a minimum.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének lényege a beteges központosítás. Az Orbán-féle hatalom nem tűri sem a konkurenciát, sem az autonómiát. Még az általuk létrehozott Alaptörvényt is megszegve tették rá a kezüket az önkormányzati bevételek egy részére – fejtette ki Wittinghoff Tamás, aki a rendszerváltás óta vezeti Budaörsöt és aki polgármesterként nem volt rest szembeszállni az Orbán-kormánnyal – nem is sikertelenül. Emlékeztetett: 2006-ban a Fidesz arra biztatta az önkormányzatokat, adósodjanak el, az állam majd konszolidálja őket. Azt azonban egy szóval sem mondták, hogy a konszolidációnak a gyámság alá helyezés lesz az ára.

Az önkormányzatok 2010 óta a tanácsrendszer felé tartanak – ezt már Tóth József képviselőtársam, a XIII. kerület polgármestere mondta, aki úgy látja: új Alaptörvényre van szükség, amelybe beemelik az Európai Önkormányzati Charta értékeit, továbbá újra kell gondolni az állami és az önkormányzati közfeladatokat, majd ezekhez hozzárendelni a hatásköröket és a forrásokat. A 2010 után kialakult káoszt jól mutatja az oktatás ügye: míg a program és a pedagógusfinanszírozás az államhoz, a gyámügy pedig a kormányhivatalhoz tartozik, addig az iskola-egészségügy az önkormányzathoz, a szociális segélyezés pedig az állam és az önkormányzat közös feladata. Egy biztos: ilyen rendszer biztosan nem tud hatékonyan működni.

Pedig az 1990-ben kialakított önkormányzati rendszer, amelynek elsődleges célja volt, hogy az emberek jó szolgáltatásokat kapjanak, kiegyensúlyozottan működött. Ez az egyensúly borult fel 2010-ben. Az állampolgárok ma nem találják meg a problémáik megoldásához szükséges csatornákat, a jogorvoslat megnehezült. Ahol az állam megjelent, ott bezárultak a kapuk – panaszolta Lamperth Mónika, a XV. kerület jegyzője, volt belügyminiszter. Mint mondta: a legnagyobb probléma, hogy nincs már normatív rendszer, az önkormányzatok működése kiszámíthatatlan, ráadásul a kisebb településeken még rosszabb a rendszer.

Én úgy látom, Budapesten is nagyon súlyos a helyzet. A kormány és a főváros közötti utolsó jó, előremutató megállapodást 2009 decemberében kötöttük, amikor a budapesti közösségi közlekedés rövid-, közép- és hosszútávú finanszírozásáról tudtunk megállapodni. Amikor Orbánék felrúgták ezt a megállapodást, már sejteni lehetett, milyen sors vár Budapestre, de ami az elmúlt hét esztendőben történt, az még a legrosszabb álmainkat is alulmúlta. Pedig Budapest ma is teljesíti kötelezettségeit, a jogait azonban sárba tiporják.

Mi, budapestiek nap mint nap 20 milliárd forintot fizetünk be az államkasszába, ennek azonban csak töredékét kapjuk vissza, annyit, ami már arra sem elég, hogy a legalapvetőbb feladatainkat el tudjuk látni. Mindenki láthatja az egyre koszosabb, elhanyagoltabb közterületeket, látjuk, hogy a BKV plakátokon vadássza a buszvezetőket és tapasztaljuk, hogy már a szemétszállítás is egyre nehezebb. A 3-as metró most elkezdődött felújítása során a 40 évvel ezelőtti állapotokat állítjuk vissza, mert fejlesztésre nem futja. Ez tűrhetetlen!

Ha a budapestiek által befizetett adóknak csak 10 százalékát kapnánk vissza, nemcsak a főváros mindennapi működése oldódna meg, hanem Budapestet ismét fejlődő pályára állíthatnánk. Hiszen jogunk van a modern, mindenki számára használható közlekedéshez, a biztonságos mindennapokhoz, az egészséges élethez és a szép, rendezett zöld környezethez. A sok ígéret után azonban a budapestieknek most már garancia kell: egy Budapest-törvény, amely kiszámíthatóan biztosítja végre a főváros jogi és pénzügyi önállóságát.