„A kreatív film kreatív befogadásra is tanít”

Publikálás dátuma
2017.11.15 06:45

Fotó: /
Oksana Sarkisovával, a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál igazgatójával beszélgettünk.

- Milyen szempontok alapján válogatták a Verzió filmjeit? A téma vagy a formanyelv, a kifejezésmód volt fontosabb?

- Sokszínű válogatást akarunk nyújtani tematikusan, földrajzilag és esztétikai értelemben is, hogy minden néző találjon magának valamilyen jelentőséggel bíró filmet. Olyan globális és egyetemes témákkal foglalkozunk, mint a magánélet védelme (A bűn algoritmusa), a háború hatásai (Háborús műsor, Aleppo, a végsőkig), az internetes aktivizmus (Fekete kód, Szellemváros), a fogyasztás és a környezetszennyezés (Frissen a szemétbe, Plasztik Kína), városrészek átépítése és az erőltetett áttelepítések hatásai (Holnapra itt sem vagyunk, Kambodzsai tavasz, Kilakoltatás). Olyan alkotásokat is meghívtunk, melyek a filmnyelvet forradalmasítják, itt utalnék Kirsten Johnson A kamera mögött című alkotására, egy költői filmesszére, amelyet az operatőr a korábbi filmjeiben fel nem használt felvételekből hozott létre. A Fotófilmek szekcióhoz konferencia is kapcsolódik, ahol a filmkészítők és a filmesztéták az álló- és a mozgóképek kapcsolódását térképezik fel. 

- Milyen fő csomópontok, trendek mutathatók ki a Verzión látható nemzetközi dokumentumfilmekben?

- Reprezentatív válogatásunkban a műfaj határait feszegető alkotásokat is bemutatunk, amelyek szívesen kísérleteznek más médiumokkal és aktívan bevonják a nézőt. A készítők itt nem láthatatlanok, nem kínálnak egyetlen lehetséges olvasatot, hanem aktív résztvevők, pozíciójuk, etikai döntéseik fontos részét képzik a végleges műnek. Így a kreatív dokumentumfilmek kreatív befogadásra is tanítanak, a nézőt kritikus hozzáállásra késztetik

- Fontos magyar dokumentumfilmek debütáltak az elmúlt években a Verzión, mint például a Káin gyermekei, vagy az Ítélet Magyarországon. Hagyománnyá vált, hogy a magyar dokumentumfilmesek a fesztiválra időzítik a bemutatóikat?

- Ha így érzik az alkotók, erre nagyon büszkék vagyunk. Nem befolyásoljuk őket, hogy mit és mikor mutassanak be, nem elvárás nálunk, hogy premierfilmekkel pályázzanak, mert tudjuk, hogy vannak olyan fontos nemzetközi fórumok, ahol a bemutató nagy nemzetközi figyelmet irányíthat a munkáikra. Idén hat magyar dokumentumfilm premierje lesz a Verzión, és bízunk a közönség meleg fogadtatásában. 

- Kérem, ajánljon egy-egy filmet, amelyeket személyesen különösen fontosnak tart.

- Először a Háborús műsor-t emelném ki: hihetetlenül bensőséges és személyes. Szíriai barátok történeteiről szól, akiknek az életét elsodorta és széttörte a háború, saját film- és fotóarchívumaik felhasználása rendkívüli intimitást kínál a pusztítás bemutatására. Egy másik bensőséges látószögű film az Álombirodalom, a Kié a város szekcióból, amely a globális városfejlesztések hátterét világítja meg. Kínában, egy amerikai perspektívájából látunk bele egy luxus ingatlanokat kínáló vásárba, közvetlenül az ingatlan-buborék kipukkadása előtt. A diákfilmes versenyből az Ifjúsági tábor, a Hazafias lecke, és A lecke című alkotásokat emelném ki. Az első film egy Szahalin-szigeteki hagyományőrző nyári táborban játszódik, ahol a résztvevők II. világháborús jeleneteket teremtenek újra, a másik kettő az iskolában. Az egyikből a lengyel nemzeti identitás ellentmondásait ismerjük meg egy iskolai dalversenyen keresztül, a másikból egy Julian Tuwim vers megtanulásának nehézségeit. Mindhárom film próbára teszi a nevelésről alkotott elképzeléseinket, és rávilágít, hogy alaposan megfontolandó, milyen ideákat hagyományozunk a fiatalokra, hiszen a saját jövőnket is alakítjuk.

100 dokumentumfilm 44 országból
A világ legjobb dokumentumfilmjeiből nyújt válogatást a 14. VERZIÓ Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. Az IDFA, a Sundance, a HotDocs filmfesztiválok díjnyertes alkotásai mellett elsőfilmes alkotók is bemutatkoznak a fesztivál három fő szekciójában, a Nemzetközi Panoráma, a Magyar Panoráma és a ZOOM IN Diákfilm-verseny programjában, valamint több alszekcióban.
A Háború & Béke 2.0: A menekültek szemszögéből válogatás a háborús övezetekből tudósít, a retrospektív program az 1960-as és 70-es években működő Rigai Lírai Dokumentumfilmes Iskola alkotásaiból válogat. Filmtörténeti ritkaságot mutat be az 1917 emlékezete szekció, benne Nikolai Evreinov 1920-as monumentális propaganda filmjével, a Téli palota ostromával.
A Kié a város blokk filmjei a mindannyiunkat érintő lakhatás-ügy vetületeire fókuszál, a Fotófilmek: Állóképek mozgásban tematikus szekció filmjei az archívumokban és adatbázisokban fellelhető fotográfiákból indulnak ki. A vetítésekhez beszélgetések, konferenciák, szakmai napok kapcsolódnak, valamint Verzió hatásvizsgálat címmel mesterkurzus indul. A Diák Verzió ingyenes vetítéseinek a Toldi és a Művész mozi ad helyet.

 

Szerző
2017.11.15 06:45
Frissítve: 2017.11.16 22:38

„Hát, én nem akarok idióta lenni”

Publikálás dátuma
2018.09.26 11:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Horgas Péter látványtervező, aki művészi munkája mellett aktív közéleti szerepet is vállal. Szerinte itt az ideje, hogy ideológiai viták helyett végre az alapokról szóljon a közbeszéd.
– Épp ma három éve rendezték a gyermekéhezésre figyelmet felhívó Nemzeti Minimum koncertet. Elérték a céljukat?  – Annyit mindenképp, hogy kimondassék egy addig szinte elhallgatott probléma: létezik Magyarországon gyermekéhezés. És az is tagadhatatlan, hogy azóta több pénz jut a költségvetésből gyermekétkeztetésre. Az állam azonban önmagában nem tudja megoldani a problémát, hiába jut több pénz rá, a civileknek, segítő szervezeteknek pedig sokkal nagyobbak a helyi ismereteik, szűkösek a forrásaik, a lehetőségeik. Annak idején, együtt dolgoztunk néhány hónapig az EMMI szakállamtitkárságával és kiderült, ők is tudják, hogy nagy a baj, de nincsenek pontos számok, hiányoznak a szakemberek, az átgondolt és hatékony megoldások. Sok család szégyelli a szegénységét, tehát hiába próbálnák felmérni a helyzetet, a közösségek sem szeretik, ha erről beszélnek, hiszen negatív színben tünteti fel őket. Mire azonban már a segélykiáltások áttörik a szégyenérzetet, addigra annyira elmélyül a probléma, hogy irgalmatlan nehéz kezelni. Egyebek mellett azért is, mert a kívülről jövőt nehezen engedik egy család legbizalmasabb ügyei közelébe. A magyar társadalom egyik legnagyobb gondja, hogy egyáltalán nem vagyunk bizalommal egymás iránt. Tele vagyunk gyanakvással, és nincs a segítségnyújtáshoz kultúránk. Az egyszeri támogatások pedig többnyire csak rögzítenek egy állapotot. Amíg a társadalom ilyen bajaival nem tudunk valóban nemzeti minimumként foglalkozni, addig a néha valóban életmentő toldozás-foldozás csak tüneti kezelés.      – Három-négy éve minden hónapban Tarnabodra mennek segíteni Budapestről.    – A Nemzeti Minimum szervezése idején remek szakemberektől, például Ferge Zsuzsától, Herczog Máriától, Ritók Nórától, Husz Ildikótól, Vecsei Miklóstól megtanulhattuk azt is, hogy mindig a hó vége a legnehezebb. Ezért mindig akkor főzünk ott ötszáz adag ételt, amikor már számítanak is rá a tarnabodiak.      – Alakult ki személyes kapcsolatuk valakivel?  – Hogyne. Két fiút mentorálunk, ők már második éve Budapesten, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskolában tanulnak. Évek kellettek ahhoz, hogy olyan bizalmi viszony alakuljon ki a családjuk és közöttünk, hogy beengedjenek az otthonukba, megmutassák, hogyan élnek. Évek kellettek ahhoz is, hogy elfogadjuk: ha például rengeteg energiával beszerzel és odaszállítasz egy szekrényt, majd egy hét múlva eltüzelik, tudj fegyelmezett maradni, és megérteni, hogy ezeknek az embereknek csak a most van. Azt látják, hogy sem a szüleik, sem a nagyszüleik nem dolgoznak, segélyekből élnek. Kevesen, de akadnak olyanok is persze, akik terveznek és elképesztő erővel akár több generáción átívelő félelmet és bezártságot tudnak áttörni. Ez nagy tiszteletet érdemel.    – A közmunka egyik pozitívumaként szokták említeni, hogy a gyerekek az eddigitől eltérő mintát kapnak: látják, hogy a szüleik dolgozni mennek.    – Fontos, hogy milyen a közmunka. Vannak okos, tisztességes polgármesterek, akik figyelemmel, oktatással kapcsolják össze - az adott esetben -, valóban a közösségért végzett értelmes munkát, de nagyon sok a visszaélés is. Ha egy emberrel - aki erőt vesz magán, és elmegy közmunkára -, értelmetlen, ostoba, felesleges munkát végeztetnek, vagy kizsákmányolják őt, akkor ez csak a rabszolgaság modern formája. Ez méltatlan és megalázó.  
– A két mentorált fiú hogyan tud alkalmazkodni az itteni elvárásokhoz? – Fantasztikus munkát végeznek. Szívszorító, hogy egy nagyon más közegből jőve, másfél év alatt megtanultak egy új nyelvet, közlekedni egy nagyvárosban, megfelelni az addiginál sokkal magasabb iskolai elvárásoknak. Jó az az emberség, ami körbeveszi őket itt Budapesten, de látszik, hogy az állami rendszerben iszonyatosak a hiányok. Nincs például a városban elegendő kollégiumi hely, amit végül csak nagy szerencsével, baráti segítséggel sikerült találnunk. – Hogyan viselik az otthoni és az itteni élet különbözőségét? – Ez komoly és nehéz feladat számukra, később ebben nekik nagy felelősségük is lesz. Szinte minden főzésünk után odajön hozzánk egy-egy tarnabodi gyerek: “én is fel akarok menni Pestre, nézze meg, mit tudok, milyen szaltót tudok ugrani…” Mi, vagy ki dönti el, hogy miért épp az a két fiú kapott lehetőséget? Szorongató érzés, hogy mi lesz ezzel a sok tehetséges és tenni akaró gyerekkel. Minden alkalommal azzal szembesülünk, mennyire elfogadhatatlan és megszokhatatlan, hogy honfitársaink ilyen méltatlan helyzetben élnek. Ez az ország ennél sokkal többre képes. – Újabb kezdeményezést szervez Főnix Mozgalom néven. Miért? – Társaimmal közösen, egy társadalmi mozgalom alapjait kezdtük felépíteni. Január-február tájékán Elek Istvánnal és Lányi Andrással levelet írtunk az ellenzéki pártoknak felelősségről, összefogásról, és ezt nagyon sok, a legkülönbözőbb politikai nézetű ember aláírta. Mindazok, akik azt gondoltuk, hogy nem csak kormányváltásra, hanem rendszerváltásra is szükség van, azt mondtuk, hogy most tisztességtelen lenne bármiféle politikai párttal, mozgalommal előállni, hiszen már megjelentek a kamupártok is, tehát praktikusan a taktikai szavazás mellett érveltünk. A korábbi évek próbálkozásai azt is megmutatták, hogy nagyon sokan, hiteles, megbízható képviseletre vágyunk, azt kerestük egy-egy ügyben. A taktikai szavazás gondolata és cselekedete nem volt eredménytelen, hiszen ha ez nem lett volna, akkor most négyötöddel kormányozna a Fidesz. Ugyanakkor talán nem vettük észre, nem foglalkoztunk azzal, hogy a választás nemcsak a matematikáról szól. Elvesztettük a politika, a képviselet lelkét. A választások másnapján néhányan azt gondoltuk, hogy a felhalmozott tudást nem kellene fiókba zárni, a csalódásokat, és a frusztrációkat pedig megpróbálhatnánk tapasztalatokká szelídíteni, pozitív energiává átfordítani. – Mire jutottak? – Egyrészt arra, hogy vissza kell menni az alapokig. Például ahhoz, ami 29 évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésének pillanataiban rövid ideig megélhető élmény és remény volt. Hogy ez valamennyiünk közös országa és vannak meghatározott minimumok az oktatásban, az egészségügyben, a lakhatásban, vagy a szociális kérdésekben. Most újra ezeket kell egységbe rakni, átgondolni. Másrészt arra, hogy igenis vannak erők, közösségek, amelyek a saját identitásukat megtartva részt akarnak venni ebben a munkában. Ezért olyan hálózatot kell megszerveznünk, ahol ezekkel a közösségekkel szövetséget tudunk kötni. Vagyis arról kell szólnia az újraépítésnek, hogy egy nemzet hogyan akar és tud együtt élni, és már el is érkeztünk az alaptörvényhez. Talán nem ezek a gondolatok az alapjai egy új alapokmánynak? 
– Mikor állnak a nyilvánosság elé? – Konkrét cselekedetekkel szeretnénk a nyilvánosság előtt megjelenni, mint például a Legyen OTT (Országos Tanszer Támogatás) programunkkal, hiszen körülbelül 300 ezer gyerek családjában okoz problémát a tanszerek beszerzése és nem csupán augusztusban vagy szeptemberben. Egymillió-kétszázezer gyerek jár általános és középiskolába és minden negyediknek probléma, hogy hiányzik a megfelelő minőségű és mennyiségű tanszer. Döbbenetes adat, és itt sem lehet pontosan tudni, hogy mekkora a probléma, csak az bizonyos, hogy létezik. – Látványtervezőből előbb-utóbb politikus lesz? – Nem tartunk itt. Egyrészt meglátjuk, mit hoz az élet, másrészt ebben a történetben nem én vagyok az érdekes. Muszáj szembenéznünk azzal, hogy a rendszerváltás óta nagyon sok mindent elmulasztottunk. Én is. Szerencsém volt, nagyon ment a szekér, és szeretem a munkámat. A nagy akarásban, hogy mindenáron színházat, filmet csináljak , elfelejtettem, hogy állampolgárként van feladatom és felelősségem. Ezt szeretném korrigálni. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az országnak, és most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy elkezdjem ezt visszaadni. A Nemzeti Minimum vagy a Főnix Mozgalom kulturális kérdés is. A kultúra számomra nem csak a művészeteket jelenti, kultúra az is, hogy egymással és környezetünkkel hogy viselkedünk, milyen szabályokat tartunk be, mit tartunk igazán fontosnak. Ezek az alapvető, egy nemzet kultúráját meghatározó kérdések.      – A József Attila Színház igazgatói pályázatának történetében kapott ízelítőt a politikai döntéshozatalról. Mit gondol a most már lassan hónapok óta zajló Kulturkampfról? – Azt hiszem a pályázat szakmai részével nem volt probléma, mert nagyszerű szövetségeseim, társaim voltak, akár a korábbi próbálkozásaimban. Ami a Kulturkampfot illeti, azt hiszem minden nagyszerű kulturális, művészeti teljesítménnyel együtt is, ebben a szférában sem történt valódi rendszerváltás. Ma csak kiteljesedik mindaz, amit évtizedek alatt nem oldottunk meg, nem gondoltunk át. Méltatlan és megalázó helyzetekbe kerülnek alkotók és olyan műhelyek, amelyek a szabadságról, a függetlenségről és a sokszínűségről szólnak. A jelenlegi hatalom olyan spirálban van, amiből logikusan következik, hogy a másképp gondolkodás kis fészkeit meg kell szüntetni. Akkor is, ha így épp saját magukat számolják fel. Mert az agresszió mindig megteremti az ellenállás különböző formáit. – Gyakran hallani: ez a Kártyavár, ilyen a politika. Nem túl idealista a politikához? – De, és én ragaszkodom ehhez az idealizmushoz. Ami most van, annak semmi köze a politikához, a képviselethez. Azok csodálatos, magasztos és tiszteletreméltó dolgok. Az ókori görögök azokat az embereket nevezték idiótáknak, akik nem vesznek részt a közéletben. Hát én nem akarok idióta lenni.

Névjegy

Horgas Péter látványtervező. Budapesten született 1963-ban Horgas Béla költő és Levendel Júlia író gyermekeként. 1988-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszlet- és jelmeztervező szakán. Számos színházi előadás, film, televízióműsor tervezőjeként dolgozott, nyert országos színházi találkozó díjat és Dömötör-díjat. 2011-ban megpályázta a József Attila Színház igazgatói posztját, és bár a szakmai bizottság őt javasolta, Tarlós István főpolgármester Nemcsák Károlyt nevezte ki. 2014-ben indította el a gyermekéhezés ellen kiálló Nemzeti Minimum civil kampányt, amelynek nagykoncertje 2015. szeptember 26-án a Papp László Budapest Sportarénában volt. Részese és havonta szereplője a Tarnabod és mi civil nevű összefogásnak, amellyel a Heves megyei zsákfalu mélyszegénységben élő gyermekeiért cselekszenek. Idén nyáron hívta életre társaival a Főnix Mozgalmat, amely társadalmi mozgalomként kezdte el működését.

2018.09.26 11:00
Frissítve: 2018.09.26 11:00

Krétával és szerelemmel

Publikálás dátuma
2018.09.25 13:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Fekete-fehér krétarajzok színesítik Budapest számos szórakozóhelyét, de többnyire nem tudni ki készítette azokat. Pedig lehet épp KrétaRéka rajzai alatt ücsörögve isszuk a reggeli kávénkat.
Kávézóban vagy szórakozóhelyen ülve valószínűleg egyikünk se azon gondolkodik, hogy ki írta fel a falra kacskaringós betűkkel a választékot, azon pedig végképp nem, hogy ez művészeti kifejezőeszközként is értelmezhető lenne. A fekete táblákra krétával felírt szövegek, mókás rajzok azonban korántsem mindig unatkozó pincérek munkái, gyakran olyan grafikusok, vagy ügyes kezű rajzolók készítik őket, mint KrétaRéka. A fazekas-festőművész családból származó Szekeres Réka kalandos utat tett meg a krétarajzokig: bár nem vették fel az Iparművészeti Egyetemre, tizenöt évet a vendéglátásban töltve rátalált erre a munkára – ahol dolgozott, ő írta a táblákat. Egyszer a szintén hasonló projekteken dolgozó Szalai Szilvi grafikust helyettesítette, s akkor gondolkodott el a váltáson. 
„Amikor elkezdtem, Szilvi – aki már három-négy éve csinálta ezt – azt mondta, nagyon jó ez a dolog, de ne nagyon éljük bele magunkat, mert pár éven belül lecseng, és minden digitalizálnak majd. Ehhez képest rengeteg munkánk van” – meséli KrétaRéka. Azóta számos nagy alkotáson van túl, Szalai Szilvivel közösen dolgoztak a UPC székházon, volt egy három napos bécsi munkájuk, s a kecskeméti Malom Központ teljes belső oszloprendszerét is ők díszítették fel. A tizennyolc darab öt méteres oszlop arculatának kivitelezése egy hetet vett igénybe, s komoly előzetes tervezést igényelt – hangsúlyozta KrétaRéka.
„Kezdőként egy utcai portát készítettem, s évekig úgy mentem el arra, hogy érzékeltem, teljesen megváltozott tőle az utca. Tehát van ennek jelentősége” – válaszolta KrétaRéka a kérdésre, művészetként lehet-e tekinteni a munkájára. Úgy véli, mivel egy adott ember gondolatainak, kreativitásának eredményei az elkészült rajzok, nem lehet másnak nevezni. Azt azonban, hogy múzeumba kerüljenek a feliratok, nehezen tudja elképzelni: úgy látja, a magyarok némileg fantáziátlanok – egy-két szuper kezdeményezéstől eltekintve –, s gyakran nem mernek elrugaszkodni, azt gondolják, nem szabad elvonni a lényeges dolgokról a figyelmet. „Ne rakjunk egy Modigliani mellé kalligráfiát, mert akkor nem arra fog koncentrálni a látogató” – teszi hozzá gúnyosan. Ugyanakkor hozzátette, azt el tudná képzelni, hogy több művész krétarajzaiból kiállítás nyíljon. A street art rohamos terjedését tekintve, talán nem is állunk ettől olyan távol. Addig is, érdemes nyitott szemmel járni, a művészet bármikor szembe jöhet velünk: akár egy gőzölgő csésze képében is.
2018.09.25 13:00
Frissítve: 2018.09.25 13:34