A Massachusetts államból származó zongorista-zeneszerző, Chick Corea a modern dzsessz élő legendája, egyszersmind egyik legellentmondásosabb személyisége. Több mint fél évszázados pályafutásának jelentős eredményeit, trenddiktáló újításait senki sem vitatja, miközben szcientológusként, az általa „prófétának, reneszánsz embernek és zseniális írónak” tartott Hubbard tanait zenéjébe is szervesen beépítő művészként sokakban vált ki ellenérzést. Számomra sem volt túl szimpatikus, ahogyan kerek születésnapjain önmagát ünnepelte. Hatvanévesen (2001) három héten át koncertezett a New York-i Blue Note klubban, kilenc különböző zenekarral. Tíz évvel később már egy hónapon át tartott a Corea-széria, ezúttal teret adva különböző elektronikus zenei formációinak is. Tavaly pedig, a 75. születésnap alkalmából október 19-től december 12-ig minden egyes estére lefoglalta a Blue Note-ot, tucatnyi zenekart és rengeteg szólistát gyűjtve maga köré. Ennek a monumentális vállalkozásnak emlékezetes pillanataiból született meg az ugyancsak nem túl szerény című tripla CD: Chick Corea – A Zenész (The Musician).
Szakmai szempontból nincs helye kifogásoknak. A felvételeken felvonul a tengerentúli dzsesszélet színe-java; nincsenek gyengébb és erősebb produkciók, minden egyes tétel elképesztően magas színvonalú. Felidézhetjük a Return to Forever vagy a Chick Corea Elektric Band műfajtörténeti jelentőségét; rácsodálkozhatunk a Bobby McFerrinnel, Gary Burtonnel és Herbie Hancock-kal alkotott duók innovativitására. A mainstream dzsessz legszebb pillanatait idézi a Corea, Peacock, Blade trió játéka, fontosak a Miles Davis emlékét ápoló kvintett vagy Coreának a spanyol zenekultúra iránti vonzalmát megtestesítő Flamenco Heart megnyilvánulásai. Ha mégis hiányzik valami, az a személyes hang, az őszinte kitárulkozás – ha úgy tetszik, a művész esendősége, kiszolgáltatottsága. Tisztelni és csodálni lehet Chick Coreát, de nehéz érte lelkesedni.
