Szüdi János: Minden út Brüsszelbe vezet

Publikálás dátuma
2017.11.18 08:50
FORRÁS: CPR REFUGEE CAMPAIGN, UNHCR/ACNUR
Fotó: /

Nagyot hibázott az Európai Unió, amikor nem ismerte fel annak szükségességét, hogy kézzelfoghatóvá, érzékelhetővé kell válnia minden európai számára. Nincs Európa-tudat. Nincs Európa-büszkeség. Nincs Európához tartozás érzése. Az Unió az emberek többsége számára egy fantom, értelmezhetetlen fogalomgyűjtemény: Európai Parlament, Tanács, Bizottság, sok-sok elnökkel, áttekinthetetlen jogkörökkel, több száz bürokratával, akiknek a munkájáról semmit sem tud az átlagember. Nagyot hibázott az Európai Unió, mikor nem ismerte fel, hogy az eszmék és a munkaerő szabad áramlásának előfeltétele a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, az oktatáshoz való szabad hozzáférés joga, a tanítás szabadsága.

Egy sutba való hagyomány

A százfelé töredezett Európa története a hatalmukat istentől eredeztető uralkodók egymás elleni háborúinak története. A nemzetek szembenállása alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Igaz, a nacionalizmus e rövid idő alatt elért "eredményei" - két világháború, sok tízmillió halottal - tiszteletet parancsolóak. A szembenállás fenntartása, a nemzeti érdekek ütköztetése, a nemzetállam fontosságának hangsúlyozása azoknak a politikusoknak az érdeke, akik saját szemétdombjuknak tekintik országukat, amelyen ők a "kiskakasok". Közös az érdeke a magyarnak, a németnek, a hollandnak, a franciának, a románnak, a szlováknak stb.: prosperáló Európa, prosperáló nemzetek, prosperáló egyének. Minél nagyobb, minél gazdagabb egy ország, annál több áldozatot kell hoznia polgárainak a közös célért. Minél kisebb, minél szegényebb egy ország, annál inkább érdekelt az egységes Európában. Mégis, napjainkban a legszegényebb "kisnemzetek" „kiskakasai” úgy tesznek, mintha kegyet gyakorolnának, amikor elfogadják a milliárdos támogatásokat. A "kisnemzetek" "kiskakasai" kerítést építenek szemétdombjuk köré, és hangosan kukorékolva üzengetnek Brüsszelnek.

A nemzetek feletti Európa eszméje

A tagállamok akaratának hiányában nincs remény az európai integráció megerősödésére. Az egyes tagállamok akkor támogatják az európai integráció megerősödését, ha olyan vezetőket választanak, akik ezt fontosnak tartják. Ennek a helyzetnek a kialakításában lehet szerepe az Európai Uniónak. Az Európai Uniónak – mindnyájunk érdekében - közvetlen kapcsolatot kell teremtenie az unió polgáraival, biztosítva az információhoz, a tudáshoz való szabad hozzáférés lehetőségét mindenkinek. A gondolatokat nem lehet kerítés mögé zárni! Ha a nemzetek feletti Európa eszméje gyökeret ver a fejekben, kiszorítja a nacionalizmust. Mit kell tennie az Uniónak?

Az Európai Unió teremtse meg minden tagállamban sajtóbirodalmát, biztosítva, hogy az uniós polgárok közvetlen és hiteles tájékoztatást kapjanak a kitűzött célokról, saját helyzetükről a közösségben. Kapjanak közvetlen és hiteles tájékoztatást az uniós döntésekről, azok indokairól, a várt következményekről, az eredményekről. Kapjanak közvetlen és hiteles tájékoztatást a világ eseményeiről. Nem lehet tagállami belügy a valós és hiteles tájékoztatás léte vagy nem léte. Nem lehet tagállami belügy a sajtó hatalom által történő megszállása, az információkhoz való hozzáférés korlátozása. Szólaljon meg ismét a Szabad Európa hangja!

Az Európai Unió töltsön be kulturális missziót, hozzájárulva az európai nemzetek kultúrájának megismeréséhez, a "kisnemzethez" tartozás nyelvi hátrányainak csökkentéséhez. Elérhetővé kell tennie minden tagállam nyelvén a kulturális, művészeti értékeket. Így lehet eloszlatni az egymással szemben fennálló félelmeket, gyanakvást, féltékenységet. Nem lehet tagállami belügy a kulturális sokszínűség megteremtése! A kulturális sokszínűség az alapja az európai kulturális integrációnak.

A legfontosabb feladata az Európai Uniónak a tanuláshoz való szabad hozzáférés és a tanítás szabadsága érvényesüléséhez szükséges feltételek megteremtése. Nem lehet erős az Unió, ameddig a tagállamokon múlik, hogy milyen az oktatási rendszerük, milyen felkészítés folyik iskoláikban és hány évig, milyen a társadalom iskolázottsági szintje. A szabad iskola nevelhet szabad, együttműködő, gondolkodó, kritikus, döntésképes, előrelátó embereket, polgárokat. Ehhez azonban szabad, együttműködő, gondolkodó, kritikus, döntésképes, előrelátó pedagógusokra van szükség. Egy ilyen pedagógusgárda kialakítása akkor is több évtizedig tart, ha a hatalom híve a hatalomgyakorlás minél szélesebb körben történő megosztásának, s a választók e jog gyakorlásához szükséges felkészítésének. Sok időnek kell eltelnie ahhoz is, hogy a szabad iskola által kibocsátott szabad polgárok felépítsék a nyitott, befogadó társadalmat. Miután a szabad iskola a leghatékonyabb fegyver a szegénység, a kirekesztettség, a gyűlölet ellen, az Európai Unió feladata a mindenki számára ingyenesen elérhető tananyagok elkészítése, és hozzáférhetővé tétele. Tananyagok, amelyek – felülemelkedve a nemzeti érzelmeken – elemzik korunk legvitatottabb kérdéseit, a történelmi folyamatokat, feldolgozzák a világnézeteket, vallásokat, eszmerendszereket, megismertetik a szabadságjogokat. Segítse az Európai Unió a nyelvi korlátok lebontását. Készítsen tananyagot, s tegye azokat hozzáférhetővé bárki számára, ingyenesen. Szervezzen nyelvi táborokat, anyanyelvi környezetben. Segítse a nyelvtanárok felkészítését. Létesítsen az Európai Unió iskolákat, elsősorban a hátrányos helyzetű családok gyermekeinek. Első lépésként az Európai Unió biztosítson jogi védelmet az állami beavatkozással szemben a gyermek mindenek felett álló érdeke, a pedagógus szakmai önállósága és az intézményi autonómia védelme érdekében.

Tabula rasa

Az Egyesült Államok "kitalálásánál" nem kellett leküzdeni a hatalmukat, kiváltságaikat féltő arisztokrácia, a nagypolgárság, az egyházi és a világi bürokrácia, a politikai szerencselovagok ellenállását, szembenállását, terjeszkedési vágyát. Tiszta lappal indultak. A sok nemzetből érkezők eggyé olvadva, büszkék gyökereikre, de még büszkébbek új nemzetükre. Az európai integráció hajtómotorja a gazdaság hatékonyságának növelése volt. A továbblépéshez ez a cél már kevés. Csak a szabad polgárok társadalmában nincs szükség országhatárokra. Ezért nem lehet tagállami belügy, hogy a fejekben felépítik vagy lebontják a kerítéseket!

2017.11.18 08:50

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00