Tamás Pál: Elszakadási fantáziák

Publikálás dátuma
2017.11.18 08:40
KATALÁN TÜNTETŐK - FOTÓ: AFP/MARCO PANZETTI
Fotó: /

Sokan meglepődtek, amikor az utóbbi években a nemzetállamok egy része, ugyan nagyon különböző formákban, de bomlani kezdett. 1945 után Európában az állam olyan stabilnak tűnt, s mintha most mindennek vége szakadt volna.

Pedig a nemzetállam viszonylag késői termék, a 18. vagy esetenként csak a 19. században állt össze. Esetenként gyarmatbirodalmak is épültek köré. A gyarmatok elvben leolvadtak, kiválásukat, függetlenségük kikiáltását a progresszív világ üdvözölte, kikerülhetetlennek tartotta. De hát melyik pillanattól kezdve vált egy birodalom valamely része olyan gyarmattá, amelynek "jár" a függetlenség, és hol vannak azok a területek, amelyeket már korán bekapcsoltak az impériumba, és valamilyen szempontból azóta "belső" területeknek számítanak, s amelyek most automatikusan - az ottani nemzeti elitek felfogása szerint, csak úgy “simán”, heves viták, identitások újraszabása nélkül - nem szakadhatnak el. Ugyan ma már akár gyarmatinak is nevezhető technikákkal olvasztották be őket, de az anyaországok társadalmainak talán többsége szemében most már nem illeti meg őket a kiválás joga, vagy a radikális autonómia. Nemzeti törzsterületnek számítanak, lakosságuknak ebből következően nincs olyan elszakadási joga, mint egy (egykori) gyarmatnak egy másik kontinensen. Úgy tűnik, a másság szabadságához egy tenger közbeékelődése is szükséges. De létezhetnek-e itt általános szabályok, vagy mindenkinek külön kell valamit kialkudnia magának? Úgy, ahogy tulajdonképpen most történik? Egy spanyol diplomata szerint, ha a Franco-rendszer végén lennénk és a katalánok úgy, ahogy most, menni akarnának, minden rendben lenne. Egy nem-demokráciából jogszerű, ha kerek-perec távozni fogsz. De mert a spanyol demokráciának ezt követően már megvan a saját története, s abban különösebb háborgás nélkül a katalánok is részt vettek, a közös demokratikus történelem már kötelez. Maradniuk kellene. A skótok mozgástere jogilag, történelmileg más. London meggyőzéssel, államigazgatási fogásokkal, de nem katonai rendőrséggel akarja őket bent tartani. Ez ilyen egyszerű lenne?

Szabályok szabadulásra

A katalán válság lehetőség az EU számára? Az európai baloldal mostani radikális sarja szerint abszolút. Joschka Fischer, a tegnapi sztár szerint nem, ellenkezőleg; ő úgy véli, hogy aki vitába keveredik egy olyan fontos európai állammal, mint a spanyol, egyenesen az egész EU-ra emel kezet. S azt most védeni fontosabb, mint ahogy magát az egységes Spanyolországot kellene. Közben Brüsszel úgy tesz, mintha ki akarna az egészből maradni. Hiszen az, néhány divatos nyilatkozat szerint "spanyol belügy". Pedig az EU kijelölhetné az utat, ahogyan a helyi szeparatista népszavazásokat egyáltalán kezelni lehetne. Hiszen azok nem az európai hálózatokból, hanem a saját nemzetállamaikból szeretnének szabadulni, s közben mind európai keretekben akarnak maradni. Miért ne lehetne kijelölni számukra ehhez kötelező viselkedési kódokat, vagy előfeltételeket? A játékosok általában önmagukban gazdag régiók, biztos komoly befizetők lennének, talán inkább, mint nemzetállamaik. Tehát akármiről álmodoznak, új paramétereik szerint kellene garantáltan fizetniük. Előre ki kellene kötni számukra - mégpedig alkudozás nélkül - régiójuk legprogresszívabb szociális szabályozását. Ki lehetne kötni, milyen előzetes helyi választások kellenének (mekkora többséggel nyerve), hogy egyáltalán helyi elszakadási népszavazások a belátható jövőben kiírhatóak legyenek. S ezt meg lehetne csinálni anélkül, hogy az EU bármiben is a nemzetállamon belül, ami nem tartozik rá, beleszólna (hiszen akkor minden "nemzetállamos" kiabálna, hogy Brüsszel beavatkozik, túllépte hatásköreit). A keretelőírásoknak arra az időre kellene vonatkozniuk, amikor már valamilyen új formáció valóban kopogtatni akar. Végül is nem ártana néhány keretelképzelést azért előre is jelezni. Akkor feltehetően el lehetne kerülni az olyan kínos és végtelen párbajokat, amilyenekbe most a Brexit beleszaladt. Persze, értem, a kilépések (kizárás-fenyegetések) egyelőre semmilyen nemzetállam számára nincsenek szabályozva, az eurokraták is inkább lenyelnék a nyelvüket, mintsem hogy ilyesmiről előre beszéljenek. Akkor most mit csináljanak tartományokkal, új államokkal, régiókkal?

Beúszható vízfelület

De hát melyik az a halastó, ahol a zsilipekről tilos beszélni? Félő, hogy a halak egy része kipusztul, a másik része elvadul. Végül is ebben az esetben nem lenne szó klasszikus nemzetközi beavatkozásról, vagy közvetítésről egy nemzetállamon belül úgy, hogy azt az egyik fél, nevezetesen a központi kormány nem kérné (persze, ha a sztori elmérgesedik, nagyon könnyen még ők is akarhatják, vagy legalább is nem tudnak ilyesmi elől kitérni). Mindeddig még ment a dolog erőszak nélkül, de van akiknek kell a nemzetközi, vagy brüsszeli közvetítés. S ezek inkább a katalán politikusok, de ahogy az október 1-i ütlegeléseknél látni lehetett, talán vannak spanyol rendőrtisztek is szigorúbb rend-elképzelésekkel. S akkor, ugye a potenciális közvetítőknek meg kell mozdulniuk.

Ha pedig az EU nem térhet ki valamilyen keret-játékszabályok megfogalmazása elől, előbb vagy utóbb előkerül a zsilipelés általánosabb problémája. A ragadozó-imitáló csukák mozgását minden szeparatizmustól függetlenül a sok álmos ponty között be kell szabályozni. S akkor egyébként hirtelen Orbán számára is megjelenik a beúszható vízfelületnagyság. Hiszen kiugrani a tóból tulajdonképpen ő sem akarna.

Persze, ebben az egész politikai játékban van egy csapda. Ha az egyik oldal önző, csak magára figyelő, attól még egyik oldal sem nyer. De ha mindkét oldal csak a saját logikájára figyel, akkor a játszma kimenete mindkét játékos számára romlik, akár az egész parti összeomolhat. Épp ezért valószínűleg mindkét oldal játszhatna saját szempontjából valamilyen második legjobb megoldásra. A katalánok így kimondhatnák a függetlenséget, amiről tárgyalásokon lemondhatnak, cserébe a spanyol alkotmány olyan reformjáért, amelyben elmozdulhatnának valamilyen igazi föderáció irányában. A madridi parlament pedig kimondaná és alkotmányba illesztené, hogy a katalánok is valódi "nemzet". A szimbólumok nemcsak a kelet-európai kisebbségpolitikában fontosak, hanem a déli peremeken is. Egyelőre azonban ettől még messze vagyunk. Mindkét fél azt hiszi, ha kompromisszum-késznek tűnik, akkor alkupozíciói romlanak.

Három skót jövőkép

Az autonómiaálmok azonban, s épp ez bennük az érdekes, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Nézzük meg második példaként Skóciát. Szövetségi állam része, kiváláskor nincsenek áthághatatlan alkotmányos nehézségek. Nincs szó komolyan vett nyelvi függetlenségről, s amikor a skótok kezdték magukhoz mérni a politikai függetlenséget, még nem volt szó a Brexitről, s tudták, hogy a gázkészletek - amitől egy ideig nagyobb lehetett az önbizalom - nem tartanak örökké. Valószínűleg jómód, vagy annak valószínűsége nélkül nincsenek autonómia-, vagy függetlenség-álmok, de itt sincs (mint ahogy Katalóniában sincs) arról szó, hogy egyszerűen több pénzt szeretnének otthon tartani. Már a 2000-es évek elején - sok emberrel, ötlettel és fantáziával - elkészült egy profi jövőkép, a Hálón most is olvasható, a függetlenség víziója: a "Skócia 2020". A pillanatnyilag működő skót parlament csak 1999-ben született az autonómia, s nem az elszakadás eszközeként. Közben fokozatosan újraszerveződnek a skótok mítoszai, történelemfelfogása, azonosságai. Természetszerűen hivatalos dokumentumokban is nemzetnek nevezik magukat. Mostani hagyományaik úttörő szerepükről szólnak a modern demokrácia európai felfogásainak megteremtésében, a ma a világban elterjedt liberális iskolamodellek születésében - a valamiképpen folyamatosan érvényesülő társadalmi egyenlőség mítoszát hangsúlyozzák. Az utolsó negyedszázadban intézmények sorát teremtik (újra) és nevezik el - sokszor most először - nemzetinek. Az ottani uralkodó hitek szerint három Skócia létezik egymás mellett. Az első tradicionalista, úgy hiszi, hogy hagyományos értékei most veszélyben vannak. A nagy befolyású, hagyományos munkásmozgalom védeni szeretné százéves önvédelmi szervezeteit. Sok kálvinista skót szerint a katolikus egyház az igazi veszély, amely folyamatosan bomlasztja a hagyományos társadalmat. A második modernista, hisz a reformokban, folyamatosan "változásról" beszél. Sok minden jó már összejött, de azért sok a tennivaló. Gyorsabban szeretnének volna haladni. Számukra a nemzeti program azt jelentheti, hogy Skócia válik a jobb, modernebb Britanniává. Őket a dudás, skót szoknyás felvonulások nem érdeklik. De nem is szeretnék a brit egyezségeket felmondani. S van egy harmadik, álmodozóbb, szenvedélyesebb világ is, amely könnyebben képzel el egy utópikus skót államot is. Sokan vannak, de azért még kisebbségben.

Mindhárom skót jövőkép fatalista, csak másképpen. És egyik sem akarja, még az első felfogáson belüli nacionalisták sem a "betelepült" angolokat elűzni. De a többség lassan megbarátkozik Skócia, mint valamilyen régi/új skandináv kisállam képével. Végül is ez a vidék a középkorban sem volt olyan távol Dániától. S a skandináv nemzetállamok gazdaságilag, jogi rendjükben ma már kozmopoliták. Sok skót is valami ilyesmit képzelne el magának. S azt hiszi, a Brexit kapóra jöhet, hiszen ők "bent maradnának".

De közben létezik ezekben az új európai konfliktusban egy alapszerkezet. A többség általában nem akar feltétlenül választani. Az emberek nagy része jól érzi magát a dupla identitásban, nem "vagy-vagy", hanem "és-és" helyzetekben: spanyolként és katalánként, bajorként és németként, ukránként, de orosz nyelvűként (valójában oroszként). A baj akkor kezdődik, amikor valamelyik oldal elveszti a türelmét és az embereket választásra kényszeríti: dönts, állj ide, vagy oda. S a türelmetlenek mindkét oldalon egy ponton túl azt hiszik, hogy már nincs miről beszélni. Nem kell érvelni, majd erőből megoldjuk. Sajnos, az sem igaz, hogy az európai civilizáció türelemre nevel, s a legrosszabbat, a barbárság visszatérését biztosan segíti elkerülni. Általános türelemről igazán szó sincs. Ahol valamennyire mégis létezik, nem most épült fel. A jövőképek e tekintetben nem működnek, láthatóan jobban megéri a bejáratott szomszédságokhoz ragaszkodni.

2017.11.18 08:40

Rokker Zsoltinak sem sikerült, fideszes győzelem Miskolcon

Publikálás dátuma
2018.07.15 21:07

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Alacsony részvétel mellett nem volt szükség az azonos nevű kamujelöltre sem, a kormánypárt kényelmes többséggel megőrizte a mandátumot.
Szerény, 27,7 százalékos részvétel mellett zajlott az időközi önkormányzati választás vasárnap Miskolc 12. számú választókerületében. A Fidesz-KDNP jelöltje, Nagy Ákos nagy arányban győzött az ellenzéki pártok által támogatott, de függetlenként induló Erdei Sándorral (korábbi művésznevén Rokker Zsoltival) szemben: a kormánypárti jelölt a voksok 60,6 százalékát szerezte meg, az egykori humorista 36,9 százalékot kapott.  Miskolcon, a 12. számú egyéni választókerületben azért rendeznek időközi választást, mert a körzet önkormányzati képviselője, a fideszes Hubay György lemondott, miután áprilisban országgyűlési mandátumot szerzett. Bár a kormánypártnak mindenképpen többsége marad volna a közgyűlésben, a Fidesz minden eszközt bevetve próbálja gyengíteni az ellenzék jelöltjét. Megkerestek  egy másik Erdei Sándort, akit csak az eltérő születési évszám különböztetett meg Rokkertól, illetve egy Molnár Zsolt nevű, 18 éves Fidesz-aktivistát is bevetettek, valószínűleg azért hogy a Zsolt névazonosság is megtévesszen néhány embert. Erre végül nem volt szükség, Nagy Ákos magabiztos győzelmet aratott, feltehetően az alacsony részvételnek is köszönhetően. A második Erdei Sándor mindössze 13, Molnár Zsolt 11 szavazatot kapott, és a munkáspárti jelölt, Fülöp József Istvánné is csak 21-et. 

Veszprémben is

Kovács Áron, a Fidesz-KDNP jelöltje nyerte a veszprémi időközi önkormányzati választást a szavazatok több mint 80 százalékával – tájékoztatta vasárnap az MTI-t a település jegyzője. A választásra jogosultak 20,64 százaléka, 3971 választó élt szavazati jogával, 5 érvénytelen szavazat volt. Kovács 655 szavazatot kapott, Zelenák Adriánra (LMP) pedig 160-an voksoltak. Veszprémben is azért kellett időközi önkormányzati választást tartani, mert Ovádi Péter, aki 2010 óta töltötte be a posztot, lemondott, miután országgyűlési képviselővé választották. 

2018.07.15 21:07
Frissítve: 2018.07.15 21:22

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00