Bóta Gábor: Brilliáns lopás

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:10
FOTÓK: KARDOS ZSOLT

A Csodagömb - Cirkuszi Nagykarácsony című új műsorban, a Fővárosi Nagycirkuszban tényleg van csoda, mert egy remek lengyel bűvész is fellép. Főfoglalkozása a csodaszolgáltatás. Leginkább lopni tud, bár ez nálunk nem megy különösebben csodaszámba; már ahhoz is hozzászoktunk, hogy nem sutyiban, hanem a szemünk előtt teszik. Rafal Walusz, a világban sokfelé járt bűvész, ezt előre bejelenti, és még szellemes szövegei is vannak hozzá. Becsültére legyen mondva, jó néhány szót megtanult magyarul, hogy világosan megértesse magát, de azért időnként átvált angolra. Gyorsan pörög a nyelve, annál gyorsabban csak a keze mozog. Úgy képes elcsenni valakitől a pénztárcáját, óráját, vagy a nyakkendőjét, hogy az illető észre sem veszi. És hát mi is nézzük árgus szemekkel, de így sem tudjuk kifigyelni, hogyan és mikor svindlizik.

Jó, jó, matat a porondra kihívott áldozatai körül, és közben nyilván a figyelemelterelés miatt folyamatosan dumál, ahogy egykori felejthetetlen bűvészidolunk, Rodolfo is tette, akinek Walusz nagy tisztelője, és nem mellesleg, bevallottan, az ő számait csinálja. Gyerkőckoromban a Fővárosi Nagycirkuszban láttam, hogy például elcsórja valaki pénztárcáját, előzékenyen visszaadja, majd ismét megfújja, de a végén persze kivétel nélkül mindent visszaad. Naná, hogy Walusz is ezt teszi, rá is kérdez többször, minden megvan-e? És persze megvan, míg ez a való életben nem így szokott történni.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy ő tünteti el a bohócot is már a sokadik műsorból, de tény, egy ideje hiányzik, és most némiképp a bűvész látja el a számok közötti összekötő szerepét. Azt, amikor egy gyerkőc orrából, szájából, füléből pénzérméket húz elő, valaha velem is megcsinálta Rodolfo a Parlamentben, karácsonyfa ünnepélyen. Walusz bizonyítja, hogy nem csupán a technikai trükkökre alapozó illuzionisták élnek meg a porondon, tehát nem kell unos-untig többfenekű ládában nőt fűrészelni. Az is megélhet ekkora térben, aki temérdek gyakorlással, igazi kézügyességgel dolgozik.

Hogy kisebb dolgokat is jól lássunk, abban manapság már segít, hogy bármit ki lehet vetíteni jó nagyban. Van amit kell, van amit nem, olykor kimondottan zavaró, hogy a projektor megosztja a figyelmet, ahogy az is, hogy miatta jóval feljebb helyezték a zenekart, így a muzsikusok távolabb kerültek a manézstól, ami megnehezítheti a közvetlen kapcsolat megteremtését. A Szakáll László által vezetett zenekar nem feltétlenül hagyományos cirkuszi zenét játszik – ez lehet vitatéma -, inkább a dzsesszhez közelít, élvezetesen.

A buborékokat fantáziadús alakzatokban fújó argentin Agustín Viglione száma alig hatna kivetítő nélkül. Mutatós, érdekes, de kissé lassú, inkább varieté produkció. Nem szerencsés utána tenni a kubai Las Bellas Chicas hajlógós számát, mert ez sem temperamentumos, inkább elégikus, ahogy a Gartner Family szünet előtti elefántprodukciója is. A Monte Carlóban és Budapesten is joggal megcsodált, a nemzetközi cirkuszfesztiválon első helyezett Casselly család káprázatos elefántmutatványa szélsebesen dinamikus, a mostani elefántszám viszont már-már meditatív. Szép példája ember és állat harmonikus kapcsolatának. Meg annak, hogy a négygenerációs artistadinasztia tagja, egy kislány, mennyire természetes felszabadultsággal, jókedvvel, az elefántot pajtásának tekintve tud belenőni a családi produkcióba.

Van még egy gyerek, a kislánynál valamivel nagyobb fiú a programban. Az Üzbegisztánból érkezett Hametov családban a papa és a mama érzékletes szerelmes számot adnak elő, gurtnival tekerik fel magukat a magasba. Szép, ahogyan szinte röpülve összesimulnak, és szép az is, ahogy közös örömüknek fent a légben részese lesz a gyerek, szintén minden görcs és félelem nélkül, játékos jókedvvel. Persze lehet ellenezni a cirkuszi gyerekmunkát, én is éreztem már produkciók mögötte a drillt, a keménykedést, netán az agressziót, de ezúttal nincs erről szó, hiszen a gyerekek nem tudják mímelni a kicsattanó örömet.

Kicsattanó örömmel van jelen a porondon a Kalashnikov Brothers is Oroszországból "diabolo"-számával. Csaknem a kupoláig dobálják instrumentumaikat, közben egymás hátán, vagy kézen állnak, szaltóznak és elkapják a diabolókat. Egy nehéz trükköt kétszer is elhibáztak, de annál nagyobb volt a taps, amikor harmadszorra sikerült. Szintén Oroszországból érkezett az a rúdszám, melynek artistái öltönyös, nyakkendős, jól vasalt, lenyalt hajú gengsztereknek öltözve, csaknem bunyóznak, ádáz harcot vívnak a rúdon.

Halasi Márk, aki nyolc évig turnézott a Cirque du Soleil híres társulatával, színvonalas karikaszámot mutat be először a földön, aztán a levegőben. Bámulatra méltóan hajlékony, nem izzadtságosan tekeri ki különböző testrészeit, esztétikusan mozog. Rendkívül sovány, mégis kidolgozott minden porcikája. A cseh Duo Supka zsonglőr tagjai nem feltétlenül a magasba dobálják golyóbisaikat, különböző érdekes alakzatokban a földre pattintják őket, így tartva villámsebes mozgásban kis „játszótársaikat.”

A záróattrakció a Lazarov csoport lovasakrobata mutatványa. A porondon vágtázó paripák hátán, de akár alájuk kerülve tornáznak, trükköznek, kurjongatnak vehemensen a fehéroroszországi művészek. Itt aztán van temperamentum, lendület, száguldó ritmus. Több kellett volna belőle az első részbe is, ami kissé lassúra, időnként monotonra sikerült. Vincze Tünde rendezésében a második rész nyilvánvalóan erősebb, mint az első. A karácsonyi hangulat aláfestéséhez kevesebb összekötő szöveg is elég lenne. De valóban vannak csodagömbök, meg előttünk nagyra növő karácsonyfa. Ha nincs is teli sosem látott világszámokkal, de összességében élvezetes az év végéig látható műsor.

Szerző

Rab László: Egyszeri műalkotás bőrbe ütve

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:00

A legnagyobb probléma, hogy a tetoválás egyszerűnek mutatkozik, ha túl bonyolultan közelítünk hozzá, és igen bonyolult tud lenni, ha le akarjuk egyszerűsíteni. Más arcát mutatja, ha börtönben készül, és mást, ha civilek festetik tele a hátukat tetszetős motívumokkal.

Csak az a közös minden tetoválásban, hogy a külvilág felé való kommunikációt szolgálja. De ez se biztos. Miként azt se lehet megmondani, hogy aki tetováltat, annak tudatos képe van-e a saját testéről. Aki "Szeretlek, Mari"-feliratot véset magára, mitől ismerné pontosan a test anatómiáját? Kell-e neki bármit ismernie? Csak abban kell hinnie, hogy a maga módján szereti a Mari nevű hölgyet.

Közösség, önkifejezés

A másik probléma a közösséghez tartozás dilemmája. Ha nincs tetkónk, azt hihetnénk, hogy akinek van, az feltétlenül a csoporthoz tartozás szakrális hagyományát követi, miként a törzsi kultúrákban lehetett szokás évezredekkel ezelőtt. Ebben ugyan lehet valami, mert a börtöntetoválásokat szigorú rend szerint varrják fel a bőrre, de gyors térnyerése ellenére sem akarnak óriási tömegek a tetkós közösségekhez tartozni. Nem kell tehát mozgalmi alkatúnak lennie annak, aki magára varrat egy meztelen nőt lepkeszárnnyal, esetleg egy sárkánykígyót, dobókockát, ördögöt, fullánkot, csáklyát, tüskét, rózsafüzért. (A horogkereszt-tetoválással érdemes nagyon vigyázni a magyar börtönökben, mert akin a cigányok ilyet látnak, „szétkajmánkodják”.)

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

- A tetoválás az önkifejezés része - vágja el a bonyolult megközelítések fonalát Jakócs Dorottya tetováló művész, és hozzáteszi, hasonló a helyzet, mint az öltözködéssel. Jó, ha valaki tudja, hogy mit kell fölvennie. És mi passzol a személyiségéhez. - Az a cél, hogy megmutassák magukat másoknak. E tekintetben érdekes lenne, ha az ember halála után is megmaradna a bőr, de hát ez, tudjuk, nem lehetséges. Ötzi tetkóját csak azért ismerhetjük, mert jégbe fagyva megőrizte az idő. Ez azért ritka. (És itt egy eléggé fura beszélgetés kezdődött a riporter meg a 32 éves művésznő között arról, milyen lenne, ha a legjobb tetoválásokat viselőket megnyúznák haláluk után, hogy megmaradjon a testművészet nyoma az emberi bőrön. Végül megegyeztünk abban, hogy a graffitiművész sem rajong a krikszkrakszaiért, ha jön a dózer, és bevásárlóközpontot kezdenek építeni a málló falak helyén, amelyek tele vannak művészi igényű rajzzal pingálva. A tetoválás így viszont eleve ki van szolgáltatva az időnek, ami jókora hátrány a vászonhoz vagy a papírhoz képest, amelyekre az ember szintén ábrákat rajzol, nem beszélve a barlang faláról, ahol bizonyos ideig mégiscsak megőrződnek a képek.)

Mi a helyzet az arccal? Az általában miért marad ki a varratásból? Konvencionális oka van? Nem lehet elmenni bankos kisasszonynak vagy számítástechnikai menedzsernek úgy, hogy valakinek tele van pingálva a képe? A válasz az, hogy nem. - Az evolúció arra tanított bennünket - véli Jakócs Dorottya -, hogy az arc helyén két szemet és a szájat keressük, az arctetoválás azonban alapvetően megváltoztatja az arc karakterét, meg aztán eleve kisebb, szűkebb felület is, mint mondjuk a hát. A többség arra törekszik, hogy az arca harmonikus és egységes maradjon. A kezem sokkal inkább hasonlít a többi ember kezéhez, az arcom viszont én vagyok. Az arcunk az első, azzal kommunikálunk leginkább, nem mehetünk bizonyos helyekre dolgozni arctetoválással, mert az adott körülmények között elvárásokba ütközünk. Az illető így is szabad ember marad, csak a világ konzervatív része korlátozza. Hasonló a helyzet a nemi szervek tetoválásával is. Vénuszdombot már tetováltam, és egyszer láttam egy embert, akinek az egész péniszét sárkányok díszítették, varrták a makkját is, ami iszonyú fájdalmas lehetett, be volt az egész satírozva zölddel, végül fölszerelték extra piercingekkel. Elfogadom ezt is, noha sok tetoválási lehetőség nincs a nemi szerveken, ez már inkább a BDSM területére tartozik (a BDSM olyan szexuális viselkedésformák gyűjtőneve, ahol szexuális élvezet keltését célzó szerepjátékban szélsőségesen elválik az irányító és alárendelt szerep, korábban leegyszerűsítve szadizmus-mazochizmusnak hívták - R. L.).

Intim testrész a mell is, ennek tetoválását a mellékhatások miatt a nők általában kerülik. De emögött az is állhat, hogy a mell afféle meztelenség-koncentrátum a művészetekben, fedetlenül hordozza a nőiséget, lehet, hogy ezért sem kezdik olyan könnyen varratni.

- A tetoválás egyszeri műalkotás bőrbe ütve - mondja a tetováló művész -, menő dolognak számít, látom, hogy van egyfajta felívelése. Nem készítek két egyforma művet, nem vagyok híve az izzadtságszagú sorozatgyártásnak. Soha még egyetlen hirdetést nem adtam fel, mégis vannak megbízóim. Részt veszek a Kalicka Bisztró Vaktetkó akciójában, ami arra épül, hogy akinek varrunk, csak az elképzeléseit közli velünk, a varrást ő maga sem látja. Tömény adrenalinbomba az egész, ugrás a mélybe. Kölcsönös terápiára épülő művészeti aktus. És hallatlanul népszerű.

FOTÓ: AFP/PETER PARKS

FOTÓ: AFP/PETER PARKS

Van-e a másiknak is?

A kutatók is megegyeznek abban, hogy a tetoválás inkább az önkifejezést erősítő modern aktus, semmint a társadalmi hovatartozás kinyilvánítására alkalmas (szakrális) csoportképző eszköz. A tetoválást kiváltó okok között mindenesetre az első helyen szerepel az egyéniség hangsúlyozásának szándéka, amit az esztétikumra való törekvés követ, csak utána jöhet szóba (például börtönökben, bandákban) a csoporttagság. Oka lehet a tetkónak a traumák feldolgozása és a spirituális, kulturális szimbólumok követése, de személyes élmény megörökítése, illetve az ellenállás és a dac is. A sor végén áll a tetoválásfüggőség, ami egésztest-tetoválást eredményezhet, de ez ritka, mint a fehér holló. Az első magyar teljestest-tetováltról Urbán Tamás fotóriporternek köszönhetően igen sok képünk maradt, miközben az életének nagy részét fegyházban töltő, Pillangó becenevű Deák Ferenc már nem él. Deák Ferenc Pillangó, aki a Sziámi zenekarban is énekelt, 24 évet ült. Urbán karolta fel és hozta Pestre szabadulása után, hogy segítse és megörökítse az életét. Pillangó 1994-ben a Dunába fúlt, temetését művész barátai szervezték, hamvait a vízbe szórták. Pillangó, aki a nevét a homlokán lévő szvasztikás pillangóról kapta, naplójába ezt írta: „Hogy valami emlék is maradjon a bent töltött évekről, elláttam magam néhány színes tetoválási motívummal, körülbelül háromezer darabbal.”

A hétköznapi tetoválások világában, amiről sokan azt állítják, rohamosan terjed, vannak azért változások, ezekhez húsz-harminc év elegendő volt. A legfontosabb, hogy ma már a tetoválást nem kell feltétlenül eltakarni (harminc-negyven éve a KISZ-ben nemigen lehetett volna vele karriert csinálni.) De azért itt is nyomon lehet követni a magyar társadalom iszonyúan konzervatív szemléletét. Ha valaki a bokája fölött visel tetoválást, azt már nem kell elfedni. De azért deréktól fölfelé nem árt az óvatosság, nehogy a főnök kiszúrja. De mit?

Az individualizáció nehezen körülírható folyamatát (amelynek az is része, csak ez kevesebbeket zavar, hogy kitesszük a Facebookra a babfőzeléket, amelyet délben lakmároztunk). A. Gergely András kultúrantropológus - akinek még népszabadságos újságíróként jártam a nyakára olyan ügyekkel, hogy miért nyomkodjuk a telónkat a buszon, metrón, villamoson, meg hogy miért akarunk sárkánykígyóvá átlényegülni - klasszifikálási játszmaként jellemezte a tetoválást, és fölvetett egy nagyon fontos kérdést. Honnan tudhatom, hogy van-e a másiknak tetkója? Ez válasz arra, hogy az embert miért vizsgálják oly erőteljesen nyáron a villamoson, még akkor is, ha szemüveget hord. Ami éppen teljes bizonyossággal nem zárja ki a tetováltságot, miközben elég kevés pápaszemes sárkánykígyóról van tudomásunk.

Üzenet a testen

- Mennyire izgalmas az ember számára, hogy ennyire megnyitja, nem is a szívét, hanem a magánéletét - mondta nemrég Szabó T. Anna költő annak kapcsán, hogy nyilvános szerelmes verset írt születésnapjára a férjének, Dragomán György írónak. Sokkal többet mutatunk a személyes kisvilágunkból, szűkült az intim tér kibeszélhetetlensége - a tetováltsággal is hasonló a helyzet. A bőr személyes birtokunk, ha pedig ki van varrva, ott állunk teljes vértezetben, és egy kicsit olyanok vagyunk, mint egy popkulturális ikon a tévében. Látjuk, amint a Messi nevű zseniális gyerekfocista felnőtté válva egyre inkább "kiszínesedik", és a végén olyannak tetszik (hatalmas gólerejével, lövési képességeivel), akár egy teuton harcos, akinek senki nem képes ellenállni. Na, pont ilyenek szeretnénk lenni mi magunk is.

A sport látványos világának tetoválásai azért fontosak, mert noha a tetoválás - láthattuk - nem a törzsi kultúra feléledésének velejárója, de azért a futballhoz, ehhez a modern törzsi játékhoz (a kapu az elejtendő mamut, a gólszerző a harcos, a törzs körülüli a vad elejtésének szertartását, a szeánsznak vannak sámánjai stb.) sok köze van. Amikor David Beckham vagy Mario Balotelli testén olyan üzenetek tűnnek fel, amelyek életfelfogásukat tükrözik, esély van rá, hogy a törzs tagjai követni kezdik őket. De a szurkolók inkább szeretik ezt a követést külsőségekkel (zászlókkal, kolomppal, sapkával) megvalósítani, s nem úgy, hogy a sztárjátékos tetoválását kezdik másolni. A díszek és a titokban elhelyezett testjelek ugyan jelen vannak évezredek óta (érdekes módon a dzsentrivilágban az arisztokrácia körében volt népszerű, Horthy Miklósnak is volt tetoválása), de a nyilvánossá tétel még mindig várat magára. És ezen nem tudott változtatni a minden személyest nyilvánossá avató popkultúra sem.

A tetoválás ettől tud még ma is diszkrét maradni, nem terjed annyira tömegesen, mint az AC/DC vagy a Rolling Stones. Így viszont még egy darabig várni kell arra, hogy ez a tipikusnak számító szubkulturális jelenség széles körben polgárjogot nyerjen a világban.

Polinéziai eredet
"A »tetoválás« (tattow) szó az angol nyelvben először akkor bukkant fel, mikor James Cook kapitány visszatért a déli tengereken tett felfedező útjáról (1769). Ám etimológiailag a »tatu« kifejezés – ami a polinéziai nyelvből származik – tekinthető a ma használt »tetoválás« szó eredetének.
Jelentése szerint »egy maradandó jel a bőrön«, annak a beavatkozásnak az eredménye, amikor »egy éles eszközzel festéket juttatnak az epidermiszen keresztül a dermiszbe«”. (Gorzás Zsófia: A tetoválás mint a női önkifejezés testet öltött gyakorlata, Szegedi Tudományegyetem, 2013)

Szerző
Témák
tetoválás

Rab László: Egyszeri műalkotás bőrbe ütve

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:00

A legnagyobb probléma, hogy a tetoválás egyszerűnek mutatkozik, ha túl bonyolultan közelítünk hozzá, és igen bonyolult tud lenni, ha le akarjuk egyszerűsíteni. Más arcát mutatja, ha börtönben készül, és mást, ha civilek festetik tele a hátukat tetszetős motívumokkal.

Csak az a közös minden tetoválásban, hogy a külvilág felé való kommunikációt szolgálja. De ez se biztos. Miként azt se lehet megmondani, hogy aki tetováltat, annak tudatos képe van-e a saját testéről. Aki "Szeretlek, Mari"-feliratot véset magára, mitől ismerné pontosan a test anatómiáját? Kell-e neki bármit ismernie? Csak abban kell hinnie, hogy a maga módján szereti a Mari nevű hölgyet.

Közösség, önkifejezés

A másik probléma a közösséghez tartozás dilemmája. Ha nincs tetkónk, azt hihetnénk, hogy akinek van, az feltétlenül a csoporthoz tartozás szakrális hagyományát követi, miként a törzsi kultúrákban lehetett szokás évezredekkel ezelőtt. Ebben ugyan lehet valami, mert a börtöntetoválásokat szigorú rend szerint varrják fel a bőrre, de gyors térnyerése ellenére sem akarnak óriási tömegek a tetkós közösségekhez tartozni. Nem kell tehát mozgalmi alkatúnak lennie annak, aki magára varrat egy meztelen nőt lepkeszárnnyal, esetleg egy sárkánykígyót, dobókockát, ördögöt, fullánkot, csáklyát, tüskét, rózsafüzért. (A horogkereszt-tetoválással érdemes nagyon vigyázni a magyar börtönökben, mert akin a cigányok ilyet látnak, „szétkajmánkodják”.)

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

- A tetoválás az önkifejezés része - vágja el a bonyolult megközelítések fonalát Jakócs Dorottya tetováló művész, és hozzáteszi, hasonló a helyzet, mint az öltözködéssel. Jó, ha valaki tudja, hogy mit kell fölvennie. És mi passzol a személyiségéhez. - Az a cél, hogy megmutassák magukat másoknak. E tekintetben érdekes lenne, ha az ember halála után is megmaradna a bőr, de hát ez, tudjuk, nem lehetséges. Ötzi tetkóját csak azért ismerhetjük, mert jégbe fagyva megőrizte az idő. Ez azért ritka. (És itt egy eléggé fura beszélgetés kezdődött a riporter meg a 32 éves művésznő között arról, milyen lenne, ha a legjobb tetoválásokat viselőket megnyúznák haláluk után, hogy megmaradjon a testművészet nyoma az emberi bőrön. Végül megegyeztünk abban, hogy a graffitiművész sem rajong a krikszkrakszaiért, ha jön a dózer, és bevásárlóközpontot kezdenek építeni a málló falak helyén, amelyek tele vannak művészi igényű rajzzal pingálva. A tetoválás így viszont eleve ki van szolgáltatva az időnek, ami jókora hátrány a vászonhoz vagy a papírhoz képest, amelyekre az ember szintén ábrákat rajzol, nem beszélve a barlang faláról, ahol bizonyos ideig mégiscsak megőrződnek a képek.)

Mi a helyzet az arccal? Az általában miért marad ki a varratásból? Konvencionális oka van? Nem lehet elmenni bankos kisasszonynak vagy számítástechnikai menedzsernek úgy, hogy valakinek tele van pingálva a képe? A válasz az, hogy nem. - Az evolúció arra tanított bennünket - véli Jakócs Dorottya -, hogy az arc helyén két szemet és a szájat keressük, az arctetoválás azonban alapvetően megváltoztatja az arc karakterét, meg aztán eleve kisebb, szűkebb felület is, mint mondjuk a hát. A többség arra törekszik, hogy az arca harmonikus és egységes maradjon. A kezem sokkal inkább hasonlít a többi ember kezéhez, az arcom viszont én vagyok. Az arcunk az első, azzal kommunikálunk leginkább, nem mehetünk bizonyos helyekre dolgozni arctetoválással, mert az adott körülmények között elvárásokba ütközünk. Az illető így is szabad ember marad, csak a világ konzervatív része korlátozza. Hasonló a helyzet a nemi szervek tetoválásával is. Vénuszdombot már tetováltam, és egyszer láttam egy embert, akinek az egész péniszét sárkányok díszítették, varrták a makkját is, ami iszonyú fájdalmas lehetett, be volt az egész satírozva zölddel, végül fölszerelték extra piercingekkel. Elfogadom ezt is, noha sok tetoválási lehetőség nincs a nemi szerveken, ez már inkább a BDSM területére tartozik (a BDSM olyan szexuális viselkedésformák gyűjtőneve, ahol szexuális élvezet keltését célzó szerepjátékban szélsőségesen elválik az irányító és alárendelt szerep, korábban leegyszerűsítve szadizmus-mazochizmusnak hívták - R. L.).

Intim testrész a mell is, ennek tetoválását a mellékhatások miatt a nők általában kerülik. De emögött az is állhat, hogy a mell afféle meztelenség-koncentrátum a művészetekben, fedetlenül hordozza a nőiséget, lehet, hogy ezért sem kezdik olyan könnyen varratni.

- A tetoválás egyszeri műalkotás bőrbe ütve - mondja a tetováló művész -, menő dolognak számít, látom, hogy van egyfajta felívelése. Nem készítek két egyforma művet, nem vagyok híve az izzadtságszagú sorozatgyártásnak. Soha még egyetlen hirdetést nem adtam fel, mégis vannak megbízóim. Részt veszek a Kalicka Bisztró Vaktetkó akciójában, ami arra épül, hogy akinek varrunk, csak az elképzeléseit közli velünk, a varrást ő maga sem látja. Tömény adrenalinbomba az egész, ugrás a mélybe. Kölcsönös terápiára épülő művészeti aktus. És hallatlanul népszerű.

FOTÓ: AFP/PETER PARKS

FOTÓ: AFP/PETER PARKS

Van-e a másiknak is?

A kutatók is megegyeznek abban, hogy a tetoválás inkább az önkifejezést erősítő modern aktus, semmint a társadalmi hovatartozás kinyilvánítására alkalmas (szakrális) csoportképző eszköz. A tetoválást kiváltó okok között mindenesetre az első helyen szerepel az egyéniség hangsúlyozásának szándéka, amit az esztétikumra való törekvés követ, csak utána jöhet szóba (például börtönökben, bandákban) a csoporttagság. Oka lehet a tetkónak a traumák feldolgozása és a spirituális, kulturális szimbólumok követése, de személyes élmény megörökítése, illetve az ellenállás és a dac is. A sor végén áll a tetoválásfüggőség, ami egésztest-tetoválást eredményezhet, de ez ritka, mint a fehér holló. Az első magyar teljestest-tetováltról Urbán Tamás fotóriporternek köszönhetően igen sok képünk maradt, miközben az életének nagy részét fegyházban töltő, Pillangó becenevű Deák Ferenc már nem él. Deák Ferenc Pillangó, aki a Sziámi zenekarban is énekelt, 24 évet ült. Urbán karolta fel és hozta Pestre szabadulása után, hogy segítse és megörökítse az életét. Pillangó 1994-ben a Dunába fúlt, temetését művész barátai szervezték, hamvait a vízbe szórták. Pillangó, aki a nevét a homlokán lévő szvasztikás pillangóról kapta, naplójába ezt írta: „Hogy valami emlék is maradjon a bent töltött évekről, elláttam magam néhány színes tetoválási motívummal, körülbelül háromezer darabbal.”

A hétköznapi tetoválások világában, amiről sokan azt állítják, rohamosan terjed, vannak azért változások, ezekhez húsz-harminc év elegendő volt. A legfontosabb, hogy ma már a tetoválást nem kell feltétlenül eltakarni (harminc-negyven éve a KISZ-ben nemigen lehetett volna vele karriert csinálni.) De azért itt is nyomon lehet követni a magyar társadalom iszonyúan konzervatív szemléletét. Ha valaki a bokája fölött visel tetoválást, azt már nem kell elfedni. De azért deréktól fölfelé nem árt az óvatosság, nehogy a főnök kiszúrja. De mit?

Az individualizáció nehezen körülírható folyamatát (amelynek az is része, csak ez kevesebbeket zavar, hogy kitesszük a Facebookra a babfőzeléket, amelyet délben lakmároztunk). A. Gergely András kultúrantropológus - akinek még népszabadságos újságíróként jártam a nyakára olyan ügyekkel, hogy miért nyomkodjuk a telónkat a buszon, metrón, villamoson, meg hogy miért akarunk sárkánykígyóvá átlényegülni - klasszifikálási játszmaként jellemezte a tetoválást, és fölvetett egy nagyon fontos kérdést. Honnan tudhatom, hogy van-e a másiknak tetkója? Ez válasz arra, hogy az embert miért vizsgálják oly erőteljesen nyáron a villamoson, még akkor is, ha szemüveget hord. Ami éppen teljes bizonyossággal nem zárja ki a tetováltságot, miközben elég kevés pápaszemes sárkánykígyóról van tudomásunk.

Üzenet a testen

- Mennyire izgalmas az ember számára, hogy ennyire megnyitja, nem is a szívét, hanem a magánéletét - mondta nemrég Szabó T. Anna költő annak kapcsán, hogy nyilvános szerelmes verset írt születésnapjára a férjének, Dragomán György írónak. Sokkal többet mutatunk a személyes kisvilágunkból, szűkült az intim tér kibeszélhetetlensége - a tetováltsággal is hasonló a helyzet. A bőr személyes birtokunk, ha pedig ki van varrva, ott állunk teljes vértezetben, és egy kicsit olyanok vagyunk, mint egy popkulturális ikon a tévében. Látjuk, amint a Messi nevű zseniális gyerekfocista felnőtté válva egyre inkább "kiszínesedik", és a végén olyannak tetszik (hatalmas gólerejével, lövési képességeivel), akár egy teuton harcos, akinek senki nem képes ellenállni. Na, pont ilyenek szeretnénk lenni mi magunk is.

A sport látványos világának tetoválásai azért fontosak, mert noha a tetoválás - láthattuk - nem a törzsi kultúra feléledésének velejárója, de azért a futballhoz, ehhez a modern törzsi játékhoz (a kapu az elejtendő mamut, a gólszerző a harcos, a törzs körülüli a vad elejtésének szertartását, a szeánsznak vannak sámánjai stb.) sok köze van. Amikor David Beckham vagy Mario Balotelli testén olyan üzenetek tűnnek fel, amelyek életfelfogásukat tükrözik, esély van rá, hogy a törzs tagjai követni kezdik őket. De a szurkolók inkább szeretik ezt a követést külsőségekkel (zászlókkal, kolomppal, sapkával) megvalósítani, s nem úgy, hogy a sztárjátékos tetoválását kezdik másolni. A díszek és a titokban elhelyezett testjelek ugyan jelen vannak évezredek óta (érdekes módon a dzsentrivilágban az arisztokrácia körében volt népszerű, Horthy Miklósnak is volt tetoválása), de a nyilvánossá tétel még mindig várat magára. És ezen nem tudott változtatni a minden személyest nyilvánossá avató popkultúra sem.

A tetoválás ettől tud még ma is diszkrét maradni, nem terjed annyira tömegesen, mint az AC/DC vagy a Rolling Stones. Így viszont még egy darabig várni kell arra, hogy ez a tipikusnak számító szubkulturális jelenség széles körben polgárjogot nyerjen a világban.

Polinéziai eredet
"A »tetoválás« (tattow) szó az angol nyelvben először akkor bukkant fel, mikor James Cook kapitány visszatért a déli tengereken tett felfedező útjáról (1769). Ám etimológiailag a »tatu« kifejezés – ami a polinéziai nyelvből származik – tekinthető a ma használt »tetoválás« szó eredetének.
Jelentése szerint »egy maradandó jel a bőrön«, annak a beavatkozásnak az eredménye, amikor »egy éles eszközzel festéket juttatnak az epidermiszen keresztül a dermiszbe«”. (Gorzás Zsófia: A tetoválás mint a női önkifejezés testet öltött gyakorlata, Szegedi Tudományegyetem, 2013)

Szerző
Témák
tetoválás