Heimer György: Egy diplomata kulisszatörténetei

A diplomata is ember. Élvezi a jó ételeket, utazgat, piacra jár. Szakmájánál fogva megismerheti a külvilágot, mondjuk Dániát, s az egykori jugoszláv tagköztársaságokat, továbbá merő véletlenségből jelentős szerepet játszik abban, hogy hazája belép az EU-ba. Mindemellett tudja, hogy a királynőt nem lehet letegezni, viszont a jelentős politikusoknak odaszólhatnak: ne hazudjál!

Ezekkel a fanyar mondatokkal konferálja fel Szűcs R. Gábor „Jól fésült ügyek – Avagy hogyan lettem diplomata?” címmel nemrég megjelent kötetét. Az egykori cipőexportőrből lett külgazdasági külügyér memoárja egyáltalán nem tankönyv-ízű, sőt inkább olvasmányos: négy évtizedes diplomata életének kulissza-történetei adalékul szolgálnak a magyar közelmúlthoz, miközben fogadó országainak mindennapjairól is „sztorizik” – nem egyszer hazabeszélősen. Könyvéből kiderül, hogy az uniós csatlakozás hajrája Koppenhágában találta, miután az EU szabályai szerint a soros elnökség feladatait Dánia látta el, és Szűcs R. Gábor hat nyelven - köztük dánul is - beszélő szakértőként sorsdöntő tárgyalásokon vett részt.

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

„Én már akkor úgy éreztem, hogy az egyesült Európában vagyok, a csatlakozás közös ügye összekovácsolta a felvételre váró tíz ország ott szolgáló diplomatáit” - réved el emlékeiben. Ám a belépés feltételeinek kialkudása - teszi hozzá - messze nem volt sétagalopp. Láttam, ahogy az ország vezetői, köztük Medgyessy Péter akkori miniszterelnök, kezükben kalkulátorral gondterhelten számolgatták a pénzügyi támogatások felkínált változatait, miután az Európai Bizottság először megpróbálta lesöpörni a magyar előterjesztéseket. Ehhez képest Magyarország a legjobb feltételeket harcolta ki a tagjelöltek közül, ami a szerző szerint nem kis mértékben egykori főnökének, a „felvételiztetőket” megszégyenítő tudású magyar főtárgyaló, Juhász Endrének is köszönhető.

És hogy jól sáfárkodott-e az ország eddigi uniós tagságával? Szerinte profitálhatott volna jobban is, de most az euróövezet ügyét tartja életbevágónak. Nem csupán arról van szó, hogy mi is fizethetnénk a közös valutával. Sokkal inkább arról, hogy a többiek – gazdaságpolitikájuk szorosabb összefűzésével – nélkülünk dönthetnek, akár bennünket is érintő égetően fontos ügyekben. Aki kimarad, lemarad végzetesen.

De nem így a dánok, akikről a diplomata-szerző az unió 2004-es évi bővítésében játszott kulcsszerepen túl sok minden másért is elismerően vélekedik. Munkaszeretők és okosak. A kis Dánia – amely feleakkora, mint Magyarország, de az egy főre jutó hazai összterméke (GDP) a magyarénak majdnem másfélszerese – mindig gondosan megválasztja, milyen programba vág bele. Eszük ágában sincs drága pénzért olimpiát rendezni, helyette réspolitikát folytatnak, vagyis csak néhány ágazatra helyezik a hangsúlyt, de azokat világszínvonalon művelik. Úgyhogy nincs, vagy alig akad versenytársuk. Tőlük jön a nálunk is jól ismert Lego, a Velux, vagy a Rockwool, világelsők a mesterséges inzulin, a kőzetgyapot-szigetelőanyag vagy épp a szélerőművek gyártásában.

A szabálykövető dánok ugyanakkor egyenesek, szókimondóak, nem beszélnek mellé – derül ki a könyv anekdotáiból. Egyszer gyorshajtásért lemeszeltek - meséli a szerző -, később felhívott a közeg, s hosszasan magyarázta, menyire sajnálja, hogy diplomáciai mentességemre tekintettel nem büntethet meg. Külön történet a királyi család. Egyszer rajtakapták a dán uralkodót, hogy repülőgépen cigizik, mire a másnapi újságok címlapon hozták az árulkodó fotót: Felség, a szabályok önre is vonatkoznak! Amúgy a királynő, II. Margit és családja sok tekintetben éppen úgy él, mint „alattvalói”, például a trónörökös felesége is kerékpárral hordja gyerekeit óvodába. Az is általános szokás, hogy mindenki tegez mindenkit, noha a dán nyelvben is van magázódás, s felségsértés a királyt letegezni. Szűcs R. Gábor mindebből a dán társadalom szolidaritását, az ott élők egymás iránti barátságát, tiszteletét véli kiolvasni, mint ahogy abból is, hogy ha egy dán megígér valamit – legyen az egy találkozás időpontja, vagy üzleti szállítás –, arra mérget lehet venni.

Mindezt összehasonlításként meséli, mivel a Balkánon is szolgált, először a 80-as évek közepén, még Jugoszlávia felbomlása előtt, Belgrádban. „Akkortájt fantazmagóriának tűnt a véres délszláv polgárháború - idézi fel Szűcs -, de a felszín alatt lépten-nyomon éreztem: valami nem stimmel a délszláv népek testvériségével. Előfordult, hogy a horvát tengerparton szerb rendszámú autókat löktek a tengerbe, a 60-as években egy belgrádi moziban még robbantottak is, az egykori nagy partizánvezér-államfőt, Tito elvtársat pedig úristenként vigyázták.” Annak idején számtalan vicc járt körbe a jugoszláv egység illúziójáról, így például az, hogy a horvát Tomislav Zágrábban felébredve azt mondja feleségének: Te, csudát álmodtam! Mi volt az? Belgrádban jártam. Na és? Útlevéllel!

A diplomata-szerző egy sor híres és kevésbé híres emberről is szót ejt – nem mindig diplomatikusan. Így például arról a miniszterelnök-helyettesről, aki az apparátuson átnyúlva, a felelős ügyintézőt lerohanva kérte számon a tennivalókat. Időnként nyers volt és bántó. Egyszer egy fiatal vajdasági hölgy fordított neki, aki a pokróc modortól zavarában azt találta mondani, miniszterhelyettes, mire a miniszterelnök-helyettes tolmácsunkhoz fordulva gorombáskodott: „Látja fiam, vannak magánál hülyébbek is.” Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy először ő mondta ki: „első a magyar érdek!” És akkoriban korlátok közt követte is ezt.

A kötetből kiderül, hogy a sok utazás, fényes fogadás és érdekes találkozás mind kemény munka. Sőt, éppen úgy, mint máshol, undok főnökök is akadnak. Ami még rosszabb, mint itthon, mert a követségek zárt világában nemigen van kinek panaszkodni.

Szűcs R. Gábor – aki már visszavonult az aktív külszolgálattól, de egyetemi docensként a külgazdaság tudományára okítja a holnap közgazdáit – ezúttal sem tagadja meg szakmáját. Diplomata eleganciával állítja: annyi szép munkaélmény után már rosszakaróira is derűvel emlékezik.