Heimer György: Egy diplomata kulisszatörténetei

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:20
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A diplomata is ember. Élvezi a jó ételeket, utazgat, piacra jár. Szakmájánál fogva megismerheti a külvilágot, mondjuk Dániát, s az egykori jugoszláv tagköztársaságokat, továbbá merő véletlenségből jelentős szerepet játszik abban, hogy hazája belép az EU-ba. Mindemellett tudja, hogy a királynőt nem lehet letegezni, viszont a jelentős politikusoknak odaszólhatnak: ne hazudjál!

Ezekkel a fanyar mondatokkal konferálja fel Szűcs R. Gábor „Jól fésült ügyek – Avagy hogyan lettem diplomata?” címmel nemrég megjelent kötetét. Az egykori cipőexportőrből lett külgazdasági külügyér memoárja egyáltalán nem tankönyv-ízű, sőt inkább olvasmányos: négy évtizedes diplomata életének kulissza-történetei adalékul szolgálnak a magyar közelmúlthoz, miközben fogadó országainak mindennapjairól is „sztorizik” – nem egyszer hazabeszélősen. Könyvéből kiderül, hogy az uniós csatlakozás hajrája Koppenhágában találta, miután az EU szabályai szerint a soros elnökség feladatait Dánia látta el, és Szűcs R. Gábor hat nyelven - köztük dánul is - beszélő szakértőként sorsdöntő tárgyalásokon vett részt.

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

„Én már akkor úgy éreztem, hogy az egyesült Európában vagyok, a csatlakozás közös ügye összekovácsolta a felvételre váró tíz ország ott szolgáló diplomatáit” - réved el emlékeiben. Ám a belépés feltételeinek kialkudása - teszi hozzá - messze nem volt sétagalopp. Láttam, ahogy az ország vezetői, köztük Medgyessy Péter akkori miniszterelnök, kezükben kalkulátorral gondterhelten számolgatták a pénzügyi támogatások felkínált változatait, miután az Európai Bizottság először megpróbálta lesöpörni a magyar előterjesztéseket. Ehhez képest Magyarország a legjobb feltételeket harcolta ki a tagjelöltek közül, ami a szerző szerint nem kis mértékben egykori főnökének, a „felvételiztetőket” megszégyenítő tudású magyar főtárgyaló, Juhász Endrének is köszönhető.

És hogy jól sáfárkodott-e az ország eddigi uniós tagságával? Szerinte profitálhatott volna jobban is, de most az euróövezet ügyét tartja életbevágónak. Nem csupán arról van szó, hogy mi is fizethetnénk a közös valutával. Sokkal inkább arról, hogy a többiek – gazdaságpolitikájuk szorosabb összefűzésével – nélkülünk dönthetnek, akár bennünket is érintő égetően fontos ügyekben. Aki kimarad, lemarad végzetesen.

De nem így a dánok, akikről a diplomata-szerző az unió 2004-es évi bővítésében játszott kulcsszerepen túl sok minden másért is elismerően vélekedik. Munkaszeretők és okosak. A kis Dánia – amely feleakkora, mint Magyarország, de az egy főre jutó hazai összterméke (GDP) a magyarénak majdnem másfélszerese – mindig gondosan megválasztja, milyen programba vág bele. Eszük ágában sincs drága pénzért olimpiát rendezni, helyette réspolitikát folytatnak, vagyis csak néhány ágazatra helyezik a hangsúlyt, de azokat világszínvonalon művelik. Úgyhogy nincs, vagy alig akad versenytársuk. Tőlük jön a nálunk is jól ismert Lego, a Velux, vagy a Rockwool, világelsők a mesterséges inzulin, a kőzetgyapot-szigetelőanyag vagy épp a szélerőművek gyártásában.

A szabálykövető dánok ugyanakkor egyenesek, szókimondóak, nem beszélnek mellé – derül ki a könyv anekdotáiból. Egyszer gyorshajtásért lemeszeltek - meséli a szerző -, később felhívott a közeg, s hosszasan magyarázta, menyire sajnálja, hogy diplomáciai mentességemre tekintettel nem büntethet meg. Külön történet a királyi család. Egyszer rajtakapták a dán uralkodót, hogy repülőgépen cigizik, mire a másnapi újságok címlapon hozták az árulkodó fotót: Felség, a szabályok önre is vonatkoznak! Amúgy a királynő, II. Margit és családja sok tekintetben éppen úgy él, mint „alattvalói”, például a trónörökös felesége is kerékpárral hordja gyerekeit óvodába. Az is általános szokás, hogy mindenki tegez mindenkit, noha a dán nyelvben is van magázódás, s felségsértés a királyt letegezni. Szűcs R. Gábor mindebből a dán társadalom szolidaritását, az ott élők egymás iránti barátságát, tiszteletét véli kiolvasni, mint ahogy abból is, hogy ha egy dán megígér valamit – legyen az egy találkozás időpontja, vagy üzleti szállítás –, arra mérget lehet venni.

Mindezt összehasonlításként meséli, mivel a Balkánon is szolgált, először a 80-as évek közepén, még Jugoszlávia felbomlása előtt, Belgrádban. „Akkortájt fantazmagóriának tűnt a véres délszláv polgárháború - idézi fel Szűcs -, de a felszín alatt lépten-nyomon éreztem: valami nem stimmel a délszláv népek testvériségével. Előfordult, hogy a horvát tengerparton szerb rendszámú autókat löktek a tengerbe, a 60-as években egy belgrádi moziban még robbantottak is, az egykori nagy partizánvezér-államfőt, Tito elvtársat pedig úristenként vigyázták.” Annak idején számtalan vicc járt körbe a jugoszláv egység illúziójáról, így például az, hogy a horvát Tomislav Zágrábban felébredve azt mondja feleségének: Te, csudát álmodtam! Mi volt az? Belgrádban jártam. Na és? Útlevéllel!

A diplomata-szerző egy sor híres és kevésbé híres emberről is szót ejt – nem mindig diplomatikusan. Így például arról a miniszterelnök-helyettesről, aki az apparátuson átnyúlva, a felelős ügyintézőt lerohanva kérte számon a tennivalókat. Időnként nyers volt és bántó. Egyszer egy fiatal vajdasági hölgy fordított neki, aki a pokróc modortól zavarában azt találta mondani, miniszterhelyettes, mire a miniszterelnök-helyettes tolmácsunkhoz fordulva gorombáskodott: „Látja fiam, vannak magánál hülyébbek is.” Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy először ő mondta ki: „első a magyar érdek!” És akkoriban korlátok közt követte is ezt.

A kötetből kiderül, hogy a sok utazás, fényes fogadás és érdekes találkozás mind kemény munka. Sőt, éppen úgy, mint máshol, undok főnökök is akadnak. Ami még rosszabb, mint itthon, mert a követségek zárt világában nemigen van kinek panaszkodni.

Szűcs R. Gábor – aki már visszavonult az aktív külszolgálattól, de egyetemi docensként a külgazdaság tudományára okítja a holnap közgazdáit – ezúttal sem tagadja meg szakmáját. Diplomata eleganciával állítja: annyi szép munkaélmény után már rosszakaróira is derűvel emlékezik.

Bóta Gábor: Brilliáns lopás

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:10
FOTÓK: KARDOS ZSOLT

A Csodagömb - Cirkuszi Nagykarácsony című új műsorban, a Fővárosi Nagycirkuszban tényleg van csoda, mert egy remek lengyel bűvész is fellép. Főfoglalkozása a csodaszolgáltatás. Leginkább lopni tud, bár ez nálunk nem megy különösebben csodaszámba; már ahhoz is hozzászoktunk, hogy nem sutyiban, hanem a szemünk előtt teszik. Rafal Walusz, a világban sokfelé járt bűvész, ezt előre bejelenti, és még szellemes szövegei is vannak hozzá. Becsültére legyen mondva, jó néhány szót megtanult magyarul, hogy világosan megértesse magát, de azért időnként átvált angolra. Gyorsan pörög a nyelve, annál gyorsabban csak a keze mozog. Úgy képes elcsenni valakitől a pénztárcáját, óráját, vagy a nyakkendőjét, hogy az illető észre sem veszi. És hát mi is nézzük árgus szemekkel, de így sem tudjuk kifigyelni, hogyan és mikor svindlizik.

Jó, jó, matat a porondra kihívott áldozatai körül, és közben nyilván a figyelemelterelés miatt folyamatosan dumál, ahogy egykori felejthetetlen bűvészidolunk, Rodolfo is tette, akinek Walusz nagy tisztelője, és nem mellesleg, bevallottan, az ő számait csinálja. Gyerkőckoromban a Fővárosi Nagycirkuszban láttam, hogy például elcsórja valaki pénztárcáját, előzékenyen visszaadja, majd ismét megfújja, de a végén persze kivétel nélkül mindent visszaad. Naná, hogy Walusz is ezt teszi, rá is kérdez többször, minden megvan-e? És persze megvan, míg ez a való életben nem így szokott történni.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy ő tünteti el a bohócot is már a sokadik műsorból, de tény, egy ideje hiányzik, és most némiképp a bűvész látja el a számok közötti összekötő szerepét. Azt, amikor egy gyerkőc orrából, szájából, füléből pénzérméket húz elő, valaha velem is megcsinálta Rodolfo a Parlamentben, karácsonyfa ünnepélyen. Walusz bizonyítja, hogy nem csupán a technikai trükkökre alapozó illuzionisták élnek meg a porondon, tehát nem kell unos-untig többfenekű ládában nőt fűrészelni. Az is megélhet ekkora térben, aki temérdek gyakorlással, igazi kézügyességgel dolgozik.

Hogy kisebb dolgokat is jól lássunk, abban manapság már segít, hogy bármit ki lehet vetíteni jó nagyban. Van amit kell, van amit nem, olykor kimondottan zavaró, hogy a projektor megosztja a figyelmet, ahogy az is, hogy miatta jóval feljebb helyezték a zenekart, így a muzsikusok távolabb kerültek a manézstól, ami megnehezítheti a közvetlen kapcsolat megteremtését. A Szakáll László által vezetett zenekar nem feltétlenül hagyományos cirkuszi zenét játszik – ez lehet vitatéma -, inkább a dzsesszhez közelít, élvezetesen.

A buborékokat fantáziadús alakzatokban fújó argentin Agustín Viglione száma alig hatna kivetítő nélkül. Mutatós, érdekes, de kissé lassú, inkább varieté produkció. Nem szerencsés utána tenni a kubai Las Bellas Chicas hajlógós számát, mert ez sem temperamentumos, inkább elégikus, ahogy a Gartner Family szünet előtti elefántprodukciója is. A Monte Carlóban és Budapesten is joggal megcsodált, a nemzetközi cirkuszfesztiválon első helyezett Casselly család káprázatos elefántmutatványa szélsebesen dinamikus, a mostani elefántszám viszont már-már meditatív. Szép példája ember és állat harmonikus kapcsolatának. Meg annak, hogy a négygenerációs artistadinasztia tagja, egy kislány, mennyire természetes felszabadultsággal, jókedvvel, az elefántot pajtásának tekintve tud belenőni a családi produkcióba.

Van még egy gyerek, a kislánynál valamivel nagyobb fiú a programban. Az Üzbegisztánból érkezett Hametov családban a papa és a mama érzékletes szerelmes számot adnak elő, gurtnival tekerik fel magukat a magasba. Szép, ahogyan szinte röpülve összesimulnak, és szép az is, ahogy közös örömüknek fent a légben részese lesz a gyerek, szintén minden görcs és félelem nélkül, játékos jókedvvel. Persze lehet ellenezni a cirkuszi gyerekmunkát, én is éreztem már produkciók mögötte a drillt, a keménykedést, netán az agressziót, de ezúttal nincs erről szó, hiszen a gyerekek nem tudják mímelni a kicsattanó örömet.

Kicsattanó örömmel van jelen a porondon a Kalashnikov Brothers is Oroszországból "diabolo"-számával. Csaknem a kupoláig dobálják instrumentumaikat, közben egymás hátán, vagy kézen állnak, szaltóznak és elkapják a diabolókat. Egy nehéz trükköt kétszer is elhibáztak, de annál nagyobb volt a taps, amikor harmadszorra sikerült. Szintén Oroszországból érkezett az a rúdszám, melynek artistái öltönyös, nyakkendős, jól vasalt, lenyalt hajú gengsztereknek öltözve, csaknem bunyóznak, ádáz harcot vívnak a rúdon.

Halasi Márk, aki nyolc évig turnézott a Cirque du Soleil híres társulatával, színvonalas karikaszámot mutat be először a földön, aztán a levegőben. Bámulatra méltóan hajlékony, nem izzadtságosan tekeri ki különböző testrészeit, esztétikusan mozog. Rendkívül sovány, mégis kidolgozott minden porcikája. A cseh Duo Supka zsonglőr tagjai nem feltétlenül a magasba dobálják golyóbisaikat, különböző érdekes alakzatokban a földre pattintják őket, így tartva villámsebes mozgásban kis „játszótársaikat.”

A záróattrakció a Lazarov csoport lovasakrobata mutatványa. A porondon vágtázó paripák hátán, de akár alájuk kerülve tornáznak, trükköznek, kurjongatnak vehemensen a fehéroroszországi művészek. Itt aztán van temperamentum, lendület, száguldó ritmus. Több kellett volna belőle az első részbe is, ami kissé lassúra, időnként monotonra sikerült. Vincze Tünde rendezésében a második rész nyilvánvalóan erősebb, mint az első. A karácsonyi hangulat aláfestéséhez kevesebb összekötő szöveg is elég lenne. De valóban vannak csodagömbök, meg előttünk nagyra növő karácsonyfa. Ha nincs is teli sosem látott világszámokkal, de összességében élvezetes az év végéig látható műsor.

Szerző

Bóta Gábor: Brilliáns lopás

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:10
FOTÓK: KARDOS ZSOLT

A Csodagömb - Cirkuszi Nagykarácsony című új műsorban, a Fővárosi Nagycirkuszban tényleg van csoda, mert egy remek lengyel bűvész is fellép. Főfoglalkozása a csodaszolgáltatás. Leginkább lopni tud, bár ez nálunk nem megy különösebben csodaszámba; már ahhoz is hozzászoktunk, hogy nem sutyiban, hanem a szemünk előtt teszik. Rafal Walusz, a világban sokfelé járt bűvész, ezt előre bejelenti, és még szellemes szövegei is vannak hozzá. Becsültére legyen mondva, jó néhány szót megtanult magyarul, hogy világosan megértesse magát, de azért időnként átvált angolra. Gyorsan pörög a nyelve, annál gyorsabban csak a keze mozog. Úgy képes elcsenni valakitől a pénztárcáját, óráját, vagy a nyakkendőjét, hogy az illető észre sem veszi. És hát mi is nézzük árgus szemekkel, de így sem tudjuk kifigyelni, hogyan és mikor svindlizik.

Jó, jó, matat a porondra kihívott áldozatai körül, és közben nyilván a figyelemelterelés miatt folyamatosan dumál, ahogy egykori felejthetetlen bűvészidolunk, Rodolfo is tette, akinek Walusz nagy tisztelője, és nem mellesleg, bevallottan, az ő számait csinálja. Gyerkőckoromban a Fővárosi Nagycirkuszban láttam, hogy például elcsórja valaki pénztárcáját, előzékenyen visszaadja, majd ismét megfújja, de a végén persze kivétel nélkül mindent visszaad. Naná, hogy Walusz is ezt teszi, rá is kérdez többször, minden megvan-e? És persze megvan, míg ez a való életben nem így szokott történni.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy ő tünteti el a bohócot is már a sokadik műsorból, de tény, egy ideje hiányzik, és most némiképp a bűvész látja el a számok közötti összekötő szerepét. Azt, amikor egy gyerkőc orrából, szájából, füléből pénzérméket húz elő, valaha velem is megcsinálta Rodolfo a Parlamentben, karácsonyfa ünnepélyen. Walusz bizonyítja, hogy nem csupán a technikai trükkökre alapozó illuzionisták élnek meg a porondon, tehát nem kell unos-untig többfenekű ládában nőt fűrészelni. Az is megélhet ekkora térben, aki temérdek gyakorlással, igazi kézügyességgel dolgozik.

Hogy kisebb dolgokat is jól lássunk, abban manapság már segít, hogy bármit ki lehet vetíteni jó nagyban. Van amit kell, van amit nem, olykor kimondottan zavaró, hogy a projektor megosztja a figyelmet, ahogy az is, hogy miatta jóval feljebb helyezték a zenekart, így a muzsikusok távolabb kerültek a manézstól, ami megnehezítheti a közvetlen kapcsolat megteremtését. A Szakáll László által vezetett zenekar nem feltétlenül hagyományos cirkuszi zenét játszik – ez lehet vitatéma -, inkább a dzsesszhez közelít, élvezetesen.

A buborékokat fantáziadús alakzatokban fújó argentin Agustín Viglione száma alig hatna kivetítő nélkül. Mutatós, érdekes, de kissé lassú, inkább varieté produkció. Nem szerencsés utána tenni a kubai Las Bellas Chicas hajlógós számát, mert ez sem temperamentumos, inkább elégikus, ahogy a Gartner Family szünet előtti elefántprodukciója is. A Monte Carlóban és Budapesten is joggal megcsodált, a nemzetközi cirkuszfesztiválon első helyezett Casselly család káprázatos elefántmutatványa szélsebesen dinamikus, a mostani elefántszám viszont már-már meditatív. Szép példája ember és állat harmonikus kapcsolatának. Meg annak, hogy a négygenerációs artistadinasztia tagja, egy kislány, mennyire természetes felszabadultsággal, jókedvvel, az elefántot pajtásának tekintve tud belenőni a családi produkcióba.

Van még egy gyerek, a kislánynál valamivel nagyobb fiú a programban. Az Üzbegisztánból érkezett Hametov családban a papa és a mama érzékletes szerelmes számot adnak elő, gurtnival tekerik fel magukat a magasba. Szép, ahogyan szinte röpülve összesimulnak, és szép az is, ahogy közös örömüknek fent a légben részese lesz a gyerek, szintén minden görcs és félelem nélkül, játékos jókedvvel. Persze lehet ellenezni a cirkuszi gyerekmunkát, én is éreztem már produkciók mögötte a drillt, a keménykedést, netán az agressziót, de ezúttal nincs erről szó, hiszen a gyerekek nem tudják mímelni a kicsattanó örömet.

Kicsattanó örömmel van jelen a porondon a Kalashnikov Brothers is Oroszországból "diabolo"-számával. Csaknem a kupoláig dobálják instrumentumaikat, közben egymás hátán, vagy kézen állnak, szaltóznak és elkapják a diabolókat. Egy nehéz trükköt kétszer is elhibáztak, de annál nagyobb volt a taps, amikor harmadszorra sikerült. Szintén Oroszországból érkezett az a rúdszám, melynek artistái öltönyös, nyakkendős, jól vasalt, lenyalt hajú gengsztereknek öltözve, csaknem bunyóznak, ádáz harcot vívnak a rúdon.

Halasi Márk, aki nyolc évig turnézott a Cirque du Soleil híres társulatával, színvonalas karikaszámot mutat be először a földön, aztán a levegőben. Bámulatra méltóan hajlékony, nem izzadtságosan tekeri ki különböző testrészeit, esztétikusan mozog. Rendkívül sovány, mégis kidolgozott minden porcikája. A cseh Duo Supka zsonglőr tagjai nem feltétlenül a magasba dobálják golyóbisaikat, különböző érdekes alakzatokban a földre pattintják őket, így tartva villámsebes mozgásban kis „játszótársaikat.”

A záróattrakció a Lazarov csoport lovasakrobata mutatványa. A porondon vágtázó paripák hátán, de akár alájuk kerülve tornáznak, trükköznek, kurjongatnak vehemensen a fehéroroszországi művészek. Itt aztán van temperamentum, lendület, száguldó ritmus. Több kellett volna belőle az első részbe is, ami kissé lassúra, időnként monotonra sikerült. Vincze Tünde rendezésében a második rész nyilvánvalóan erősebb, mint az első. A karácsonyi hangulat aláfestéséhez kevesebb összekötő szöveg is elég lenne. De valóban vannak csodagömbök, meg előttünk nagyra növő karácsonyfa. Ha nincs is teli sosem látott világszámokkal, de összességében élvezetes az év végéig látható műsor.

Szerző