– Ki akar az egészségügyben dolgozni?
A fővárosi Uzsoki kórház tanács termében 30-40 gyerek ül, de alig hat kéz lendül a magasba. A kérdés Viziné Molnár Annáé, az ápolási igazgatóé, aki immár a harmadik „A Mi hivatásunk” éjszakáján kísérli meg az első hallásra lehetetlent: rábírni a pályaválasztókat, jöjjenek a betegágy mellé dolgozni. Oda, ahol szinte állandó a krízis, soha nincs annyi pénz, ami elég lehet hóvégéig, a legszükségesebb kiadásokra. Ahol az utóbbi évek béremelései ellenére is a kiskereskedelemben még mindig jóval kevesebbet keresnek a diploma diplomás nővérek is, mint a bolti eladók. Viszont garantáltan a sok munka, a rengeteg az elégedetlen, nyűgös beteg.
A féltucatnyi lelkes jelentkező egyike, Niki. Anyjával és nyolcadikos öccsével a fővárostól alig húsz kilométernyire lévő faluból másfél órát utazott azért, hogy itt lehessen. Azt mondja: tíz éves kora óta tudja: orvos lesz. Most gimnazista. Ha valaki meghallja, mire készül, szinte azonnal legyint. Mondván, meg van örülve, majd kijózanodik. Hiába jönnek a hírek: nincs pénz, nem becsülik meg őket, meg ha boldogulni akar, mehet külföldre dolgozni, tántoríthatatlan. „Erre azt szoktam mondani, akinek nem tetszik, hogy orvos akarok lenni, az álljon odébb” - idézi fel Niki, hogyan lehet eredményesen leszerelni a szkeptikusokat. Neki csak az okoz problémát, elérik-e az utolsó járatot haza, ha a program végéig, este tízig itt maradnak.
A kórház aulájában már hat óra előtt gyűltek a gyerekek, néhányukat, főként az általános iskolásokat szülők is elkísérték. Egy lány mankóval, baleseti sérülése ellenére is eljött. Ő is orvosnak készül, muszáj látnia a kórházat egyszer nem betegként is – magyarázza.
A programra előzetesen regisztrálni kellett, így a belépéskor mindenki a keresztnevével ellátott kitűzőt kapott. A kezdésig egy rögtönzött kiállításon volt lehetőségük ismerkedni a vércukormérővel, fonendoszkóppal, vérnyomásmérővel. Az eszközöket asztalokra helyezték, feliratozták: mi, micsoda, hogyan, mire kell használni. Volt ott szakszerűen megágyazott betegágy, benne ambubaba (a teszt beteg, ami minden kibír), most éppen infúziót kapott, volt katétere, vizeletgyűjtő zacskóval. Bármit meg lehetett fogni, próbálgatni. Érintetlen szinte semmi sem maradt.
Kicsit később, a kórház előadótermében nyolc-tíz dolgozó mesél hivatásáról, pályafutásáról a gyerekeknek. Az ápolási igazgató azt idézi fel, hogyan segítette apját, amikor infarktust kapott, miként esett előbb kétségbe anyaként, és hogyan változott határozott szakemberré, amikor fia arcát ketté vágta egy becsapódó ajtó, majd mit tett, amikor az utcájukban egy összeszurkált ismeretlent kellett mentenie.
A következő mesélő, Edina, az onkoradiológiai osztály vezető ápolója. Még 14 sem volt, amikor barátnőjénél agydaganatot diagnosztizáltak és ő minden nap elkísérte őt ide az Uzsokiba kezelésre. Amíg várt a nővérek mindig behívták, megmutatták neki, mi, hol és hogyan történik. Gimnáziumba ment, de utána rögtön ide, a kórházba jelentkezett dolgozni. Munka mellett végezte el a főiskolát, és 33 éve, hogy itt dolgozik. Soha nem bánta meg, mert az elesetten érkezőt gyakran látja a saját lábán távozni, és ez az érzés, ami nélkül már számára már az élet elképzelhetetlen. Alettának, aki alig néhány évvel lehet idősebb hallgatóságánál, az édesanyja is itt dolgozik. Kicsi kora óta bejárt hozzá az onkoradiológiára, részt vett a munkában: hol vigasztalta a folyóson várakozókat, hozta-vitte az üzeneteket, mennyit és mire kell várni.
Úgy emlékszik: a betegek olykor megmosolyogták az apró kisegítőt, de szívesen fogadták ténykedését. Bár volt egy vargabetűje, iskolái után előbb a kereskedelemben próbált szerencsét, de aztán gyorsan visszatalált az egészségügybe. Most a sugárterápiás kezeléseknél segíti a betegeket. És innen szeretne nyugdíjba menni… Tőle a szót az édesanyja veszi át, aki 25 éve dolgozik az Uzsokiban annak az osztálynak a vezető ápolója, ahová gyerekkorában a súlyosan beteg anyját járt látogatni. Azt mondja, ha újrakezdené, akkor se lehetne más, mint ápoló a hivatása. Aztán jön még vagy féltucat történet, egymástól nagyon is különböző élethelyzetekről, de végül mindenkit ugyanoda, a betegágy mellé sodort a sorsa.
A gyerekek értik is meg, nem is. Egy fiú, a sor szélén erősen fészkelődik, indulna, ő csak a gépeket látni jött. Vegyészetet tanul, végzős. Lehet, hogy laborban, de az is lehet, hogy ápolóként akar majd dolgozni.
Az előadások után csoportokban indul a kórháztúra. Az onkosebészeti kezelőben a gyerekek meghatározhatják saját vércsoportjukat, és megfoghatnak egy implantátumot, olyat, amelyet a daganatos nők kapnak az eltávolított mell helyett. Lehet faragni sztóma-zacskónyílást hasfalra kötött bélre, megérinteni, megnézni a vastagbél-szűrésre használt endoszkópot. Túl sok kérdés itt nincs. Egy magas barna lány arról beszél, még nem döntötte el, hogy állat- vagy emberorvos lesz-e. Azt mondja, ez csak akkor derülhet ki, ha már járt az állatorvosi egyetem nyílt napján is.
A következő állomás az onkoradiológia. Megmutatják a régebbi és a legújabb technikát is. A gyerekek kézbe vehetik a gépet mozgató távirányítót, beállíthatják a képzelt beteg kezelését. S hallhatnak arról is, hogy sok férfi azért kerül ide, mert nem vett tudomást partnere HPV fertőzéséről. Ami aztán nála fej-nyaki rákot okozott. E vírus ellen a lányokat már oltják, de keveset hallani arról, hogy ez a kórokozó a fiúkat is veszélyezteti.
A műtő előtt mindenki bugyira vetkőzik. Az operáló helyiségek előtti folyosóra is csak egyszer használatos gúnyába és műtős papucsba lehet belépni. A főnővér megmutatja a legegyszerűbb kézfertőtlenítést alkohollal. Látszólag néhány egyszerű mozdulat, ám amikor a kezeket az ellenőrző lámpa alá kell dugni, szinte mindenki elbukik. Az ujjbegyeken, az ujjközökben nyüzsögnek a kórokozók. A bemosakodás még több csapdát rejt, az legalább öt-tíz perc módszeres tisztálkodás. A műtősnő arról beszél, hogy olykor professzorokat is vissza kell küldenie a műtőajtajából, mert ebben nem voltak elég alaposak. Aztán lelkesen mesél a gépekről, meg arról, hogy a nyolc-tíz órás műtétek alatt nincs ivás, pisilés, csak összehangolt munka, még lélegezni is szinte csak azonos ütemben szabad.
Fél tíz mire a csoport az utolsó helyszínre ér: jön az újraélesztés. Az ambubabán az intenzív osztály vezető nővére mutatja a fogásokat: hány be fúvás jön a 30 szívmasszázs után, meddig kell nyomni a mellkast, hogyan derül ki, ha visszahoztuk az életbe a bajban lévőt. A gyakorlatot maga próbálni a babán, már senki sem akarja. Elfáradtak.
Az ápolási igazgató az estet azzal zárja, hogy újra felteszi a kérdést:
– Na, és most, ki akar az egészségügyben dolgozni?
Ezúttal már valamennyi kéz a magasba lendül. Anna még szétosztja a látogatásért cserébe járó ígérvényt. Miszerint aki a egészségügyi pályára készül, itt teljesítheti az érettségi feltételeként szabott 50 órányi közösségi munkát.
Lassan szélednek szét, a folyosón a gyerekükre váró szülőkre ömlik a szó: ki, mit látott, és az hogy működik… Az egyik apa, azt mondja: meglehetősen elfáradt, de nem bánja. A lánya ugyan még most is bizonytalan, hogy milyen pályát válasszon, de ha emellett dönt, legalább tudja, hogy mi várja.
