Mindennapi betevő

Igaza van a kultúránkat az idegenektől féltő kormánynak: annak az országnak, ahol Balog, Semjén, Harrach (a sor hosszan folytatható, egészen Orbán Viktorig) a keresztény, nincs szüksége pogányokra. Megoldják a nevezett urak saját hatáskörben. Egy kiszivárgott kormányzati dokumentum szerint most éppen megtiltják a civileknek az ételosztást, mert… mert csak. Nincs magyarázat, nem is lehet megmagyarázni. Zavarja őket az ételért sorban álló szegények látványa az ünnepeken? Engem is zavar, de nem az, hogy ott vannak, hanem hogy szegények és annyira éhesek, hogy egy tányér levesért is hajlandóak órákig ácsorogni a hidegben. Vagy nem szeretnék, ha a civil szervezetek – a hivatalosan rájuk osztott feladat, a haza elárulása helyett – látványosan olyan dolgokkal foglalkoznának, amelyeket a kormánynak kellene megoldania? Én sem szeretném. Az lenne a jó, ha a kormány oldaná meg – azért fizetjük, nagyságrendekkel bőkezűbben, mint a civileket –, de nem oldja meg.

És mit csinálnak, ha a civilek mégis ételt fognak osztani? Rájuk küldik a rendőröket? Bezárják őket? Mi lesz a vád? Tiltott élelmiszerforgalmazás? Illegális politikai demonstráció? Horribile dictu, a bibliai tanítás tettekre váltása? („Éhes voltam, és ennem adtatok… Amit eggyel tettetek a legkisebbek közül, azt velem tettétek.”)

Úgy fest, a Vincent-blog névtelen szerzője látta jól - látnokian, már öt évvel ezelőtt -: ezek tényleg minden disznóságukat előre bejelentik. „Ha szeretnéd tudni, mi fog történni, gondolj a lehető legnagyobb szemétségre, amit ki tudsz nézni belőlük, szorozd meg kettővel, és még így is csodálkozni fogsz” - írta az Orbán-rendszer működését törvényekbe foglalni próbáló krónikás, a jelek szerint nem alaptalanul. És sajnos volt ott egy másik, hasonlóképpen igaznak tűnő megfigyelés is: „Ha azt mondják, hogy valamit meg akarnak védeni, az azt jelenti, hogy védelmi pénzt fognak érte kérni. Ha nem értesz a szóból, akkor szétverik, amit meg akarnak védeni.” Meg egy harmadik: „Nem ez a legalja. Mindig van lejjebb.”

A szőnyeg széle

A politika nem való az egyetemek falai közé, mondta a miskolci egyetem rektora Simicskó István pártpolitikus, honvédelmi miniszter előadása kapcsán. (A migránsozás sem politika, á, dehogy.) Abban sem volt politikai természetű szervilizmus, ahogyan – finoman szólva – erősen bátorították a hallgatókat a műsorszámon való részvételre. Utóbb ezt természetesen hevesen tagadták.

Ekkor az a baleset történt, hogy a hallgatók is tehettek fel kérdéseket. Mint lapunk megírta, az egyik kérdező firtatta is: most akkor valóban kötelező volt-e a részvétel, illetve, hogy az egyetem vezetése a kínaiktól tanulja-e a „kötelezővé tevés” módszertanát, s vajon ennek jegyében a kínai szocialista párt főtitkára mikor lesz a miskolci egyetem díszdoktora? (Mert ugyebár abban sem volt semmi politika, hogy a debreceni egyetem Putyinnak adományozott hasonló címet.)

Torma András rektor erre azt válaszolta, hogy a rektor ajtaja nyitva áll e kérdés megvitatására, sőt még kávéra is meghívja a kérdezőt, de ez most nem tartozik erre a fórumra.

Aki nem elég fiatal, tudja jól, mit jelent az efféle „elbeszélgetés” – a mai fiatalok pedig hamar megtanulhatják újra. Katonai terminológiával élve a szőnyeg szélére állítást. Ahogyan a debreceni rektor is próbálkozott az ottani protestálókkal.

Aki nem elég fiatal, azt is tudja, hogy volt egyszer egy kis csapat, mely egy másik – mind ismerősebb – rendszerben bátran mert kérdéseket feltenni az akkori hatalomnak. Álltak a szőnyeg szélén is és gyűlölték. Horribile dictu! - az egyetem falai között politizáltak, némiképp hozzájárulva ahhoz, hogy az a rezsim megbukott. Az akkori lánglelkűek ma virtigli párttitkárok, pocakos munkásőrök, kiskirály téeszelnökök képében igyekeznek elfojtani mindent, ami egykori valójukra emlékezteti őket.

Legszívesebben az egész országot látnák a szőnyeg szélén – amíg ők állhatnak rajta.

Szerző
Veress Jenő

Charles Gati - Amerika hangja

Kár, hogy a magyar közvélemény egy része Thomas O. Meliát nem úgy ismeri, mint a külpolitikával foglalkozó amerikaiak. Tom Melia itt kitűnő elemző és megfontolt diplomata hírében áll. A magyar olvasók azonban talán csak Deutsch Tamáson keresztül hallottak róla. „Ki a f*sz az a Thomas Melia?” tette fel a kérdést 2011-ben Deutsch, kifogásolva, hogy a nevezett hozzá mert szólni a magyar politikához. Aztán kiderült, hogy Melia Budapesten járt az átkos bukása után, és választási szakértelmét arra használta fel, hogy a kis Fideszt, a ma illiberális, akkor liberális pártot segítse.

2011-ben a jobboldal arra számított, hogy Obama után – Melia az ő stábjában volt középmagas pozícióban 2010 és 2015 között - majd jön az „igazi”, a konzervatív Amerika, tessék csak kivárni. Pedig ez nem így van. Amerikában kormányok és politikusok jönnek-mennek, de a változások mértéke korlátolt. Igaz, Trump elnök kormányzására kevésbé jellemző a folytonosság, de egy ilyen, Amerikával és általában a Nyugattal ellenséges magyar kormány őszinte barátságra nemigen számíthat Washingtonban - ahogy Brüsszelben sem.

Érdemes elolvasni Melia új tanulmányát, amely az elmúlt héten jelent meg az American Interestben. (A folyóirat kiadója egyébként az ultrakonzervatív Hudson Intézet mecénása is. Az is jellemző Amerikára, hogy Melia most két műhelynek is dolgozik: az egyik a texasi George W. Bush Intézet, a másik a szintén konzervatív philadelphiai Külpolitikai Kutatóintézet.) Melia tanulmánya („The Diplomat vs. The Lobbyist”) Connie Mack IV-ről szól, aki nemcsak a magyar kormány, de az oroszpárti ukrán maffia lobbistája is. Mack most éppen egy respektált, rutinos, profi diplomata, David Kostelancik ellen hadakozik Washingtonban.

A figyelmes magyar olvasó tudja, hogy Kostelancik, a budapesti amerikai nagykövetség vezetője a MÚOSZ meghívására előadást tartott a sajtószabadságról, és ez nem tetszett a magyar kormánynak. Amit a magyar olvasó talán nem tud, az az, hogy Mack, ez a magyar adófizetők pénzéből fontoskodó lobbista többmillió dolláros számlákat nyújt be Lázár Jánosnak – a semmiért. Két-három szélsőséges és jelentéktelen képviselőtől eltekintve nincs semmi befolyása. Hiteltelenségét persze csak növeli, hogy a másik kuncsaftja a már említett ukrán-orosz maffia.

Nehéz megérteni a magyar kormány amerikai politikáját. Lehetséges, hogy a nacionalista belpolitika és az oroszbarát külpolitika amerikai ellenséget igényel. Ilyen „ellenség” volt már a múltban is Nancy Brinker, Hillary Clinton, Victoria Nuland, André Goodfriend és Tom Melia. Az ellenük folytatott személyeskedő, pimasz, gyakran alattomos támadások eredménye viszont nulla. Még egyszer: nulla. Amerika hangja néha eltompul, van, amikor hipokrita, de a lényeg alig változik.

A nyilvánvaló kudarc egy felelős kormányt arra késztetne, hogy változtasson a politikáján. A legújabb támadások David Kostelancik ellen sajnos azt sugallják, hogy a magyar kormány képtelen tanulni a hibáiból.

Szerző
Charles Gati