- Kodály szerint egy gyermek zenei nevelése születése előtt kilenc hónappal kell, hogy megkezdődjék. Az ön esetében ez hogyan történt? Úgy tudni, édesanyja játszott zongorán.
- Igen, és azt kell mondanom, az élet és a zene azonos fogalom volt számomra, és ez mindmáig igaz. Morro Bay, ahol felnőttem, nem egy kozmopolita központ. Elhagyatott hely az óceánparton mozi, színház, bevásárlóközpont nélkül. Gyerekként sokkal inkább szerettem volna Los Angelesben vagy San Franciscóban lakni. De így csak a természet, a tenger, a part, és persze a zene létezett számunkra. Szerényen éltünk, de anyánk kitárta előttünk a zene kapuját. Kezdetben ő tanított zongorázni, de hétéves koromban Wachtang Korisheli lett a tanárom. Ő grúz volt, Sztálin elől Moszkvából Münchenbe, később Hitler elől Amerikába menekült. Vele a legmagasabb rendű európai zenei műveltség került kisvárosunkba. Óriási hatással volt minden tanítványára.
- Az egyetemen mégis inkább jogot hallgatott.
- Egyszerre tanultam jogot, szociológiát és zenét. Ez az idők szava volt Amerikában: a vietnami háború idején a társadalom nagyon megosztott, bizonytalan volt. Sokan megpróbáltak egy magasabb rendű párbeszédet folytatni a nemzetközi közösséggel. Többen, azt gondoltuk, a jog területén megvetve a lábunkat, diplomáciai karriert kezdhetünk. Végül a zenénél kötöttem ki.
- Ekkoriban kik voltak azok, akik igazán sokat jelentettek önnek?
- Mindenekelőtt Varga László csellóművész. Nagyon kritikus professzor volt. Minden zenész sok tanárral találkozik, nekem Korisheli és ő adott egész életre szóló tanítást. Varga László megváltoztatta az életemet. Három évig tanított, szoros kapcsolatban voltunk, sokáig jártam még vissza hozzá tanácsokért. Három éve vesztettük el. Rengetegen gyűltünk össze megemlékezni róla. Ezreket tanított, sokkal tökéletesebbek lehettünk általa, nemcsak zenészként, de művészként is.
Varga László csellóművész 1924-ben született Budapesten. A világháború alatt deportálták, azután emigrált Amerikába, ahol világhírre tett szert szólistaként, kamarazenészként és tanárként is. Számos zenekar alapítója, diákjait nem csak oktatta, de szakmai előmenetelüket is segítette. 11 évig volt a New York-i Filharmonikusok szólamvezetője. 2014. december 1-én hunyt el.
- Zeneszerzői tanulmányai miatt vonzódik karmesterként is a modern művekhez?
- Már gyermekkoromban is komponáltam, a tanárom arra bátorított, hogy olyan kreatívan gondolkozzam, mint egy zeneszerző – akkor is, amikor a hagyományos kompozíciókat játszom. Az egyetemen a társaim megkértek, hogy vezényeljem műveiket. Meg lehettek elégedve, mert újabb és újabb felkéréseket kaptam. Sok tehetséges zeneszerzővel találkozhatunk életünkben, de igazán nagy alkotóval csak nagyon ritkán. Ám ha megismerünk egy kivételesen kreatív, egyéni hangú szellemet, akinek a technikai tudása is szilárdan megalapozott, s az esztétikája érzékenyen reagál a történeti repertoár darabjaira, az ember fontosnak érzi, hogy lelkesedését megossza a világgal.
- Találkozott a ilyen nagyságokkal?
- A legfontosabb zeneszerzők az életemben, akiktől tanulhattam is: Olivier Messiaen, Pierre Boulez és Leonard Bernstein. Ők nem csak komponáltak, előadók is voltak. Tőlük tanultam, hogy nem az számít, régi-e a zene vagy új, hanem hogy a minőség kivételes legyen, a kompozíció zseniális.
- A Tavaszi Fesztiválra épp egy Bernstein-operával (A Quiet Place, azaz: Csendes Hely) jön.
- Bernstein élete utolsó tíz évében a tanárom volt. Sokat beszélgettünk arról, a Csendes Hely miért nem sikeres, holott ő az egyik legérdekesebb zenéjének tartotta. Évekkel halála után a család megkért: tegyek valamit a mű felélesztéséért. Tanulmányoztam a partitúrát és úgy találtam, tisztább zenei szövetre van szükség, ezért készíttettünk egy olyan verziót, amelyben egy kis együttes játszik, ezáltal minden hallható. Így egyből mesterművé vált számomra. Modern, haladó szellemű, érdekes a szövege, és most már úgy hangzik, mint Bernstein bármely más darabja.
- Budapesti koncertjén a fiatal német hegedűművész, Veronika Eberle volt a szólista. Hogyan találkoztak?
- Négy éve dolgoztunk együtt először, a Mendelssohn-hegedűverseny kapcsán. Akkoriban némileg elkeseredett, mondhatni szomorú voltam. Aggasztott, mi lesz a sorsa a nagy komolyzenei tradíciónak a XXI. században. Az USA-ban csökkentek a pénzügyi alapok, zenekarok szűntek meg. Akkor találkoztam Veronikával és több más zseniális tehetséggel, mint Jörg Widmann klarinétművész-zeneszerző vagy George Benjamin karmester-komponista. Ez örömmel töltött el: ők új impulzusokat adnak a komolyzenének, amely így századunkban is aktuális maradhat.
Grammy-díjas karmester. Sansei, azaz harmadik generációs japán. Kaliforniában született 1951-ben. Karrierje 1978-ban a bostoni operánál indult, 1988-tól számos európai és amerikai operaház és zenekar vezetője. A kortárs és huszadik századi repertoár avatott dirigense. Jelenleg Hamburgi Opera és a város filharmonikus zenekarának főzeneigazgatója.
Írásunkat a koncertről itt olvashatja.
