Csepelyi Adrienn;

interjú;Finnország;centenárium;Petri Tuomi-Nikula;

2017-12-02 06:08:00

A nacionalizmus olyan, mint a tűz

December 6-án ünnepeli függetlenné válásának századik évfordulóját Finnország. Petri Tuomi-Nikula nagykövettel nemzetépítésről, nacionalizmusról és kultúráról beszélgettünk.

- „Nem vagyunk svédek, nem szeretnénk oroszok lenni, hadd lehessünk hát finnek!” – jól idézem?

- Tökéletesen! Ez Adolf Ivar Arwidsson író ismert mondása. Az író szándéka az volt, hogy bátorítsa a finn embereket.

- Mi tesz egy országot országgá, egy népet nemzetté?

- A nemzetépítés folyamat. Az embereknek érezniük kell valamit, ami egyesíti őket. Ez lehet a nyelv, a kultúra, a közös történelem, egy darab föld, közös történetek – sokféle variáció van. Finnországban ezek együttese volt meg. A finnek és a svédek több mint 700 évig közös országban éltek. Ez nagyon-nagyon hosszú idő. Ugyanazokat a csatákat vívtuk, ugyanazok a remek vagy épp ostoba uralkodók befolyásolták a sorsunkat, ezért a kapcsolatunk ma is szoros. Minden svédnek vannak rokonai Finnországban és fordítva. A finnek 6 százalékának ma is a svéd az anyanyelve. De a századelőn családok tízezrei döntöttek úgy, hogy a finnt választják elsődleges nyelvként, hogy az lehessen a magaskultúra, a kormányzás és az oktatás nyelve.

- Végeztem egy kis közvélemény-kutatást: rengetegen megdöbbentek, hogy Finnország még csak százéves, és vajmi keveset tudnak a függetlenedésről.

- Amikor 1809-ben Svédország elveszítette az oroszok elleni háborút, Finnország autonóm nagyhercegséggé vált saját parlamenttel, hadsereggel. Ezután kezdett erősödni a finn függetlenségi mozgalom. Az alapötlet nagyon egyszerű volt: jobbnak lenni Oroszországnál. Mindenkinél. 1860-ban a finn hivatalos nyelvvé vált, finn iskolákat alapítottak. Ekkor sok család adaptálta a nyelvet. Az enyém is: a svéd családnevet is finnre cseréltük egy nagyobb ügy érdekében. Aztán a világháborús felfordulás közepette, 1917. december 6-án megszületett a független Finnország. Az első finn kormány két minisztere is budapesti nagykövet lett később. Izgalmas, nem?

- Hogyan születik meg egy nemzetben az önállósodás eszméje?

- Nyilván ön is tanult a nyelvrokonságról. Mintegy kétszáz éve néhány magyar tudós kapcsolatot talált a finn és a magyar nyelv között. Európa országai 1800 körül keresni kezdték a gyökereiket, megindultak a nacionalista mozgalmak. Ha végiggondolja: a XIX. században Finnország és Magyarország ugyanabban a cipőben járt: egy nagy birodalom árnyékában kereste a saját identitását. A nyelvrokonság nem csak a nyelvészeknek, de a politikusoknak és a néprajzkutatóknak is fontos volt.

- Milyen szempontból?

- A legnagyobb politikai kérdés akkor nálunk az volt: melyik nyelv lesz domináns, a finn vagy a svéd. A közép-európai kapocs nagy lökést adott az önmeghatározásunknak és a függetlenségi mozgalomnak. Sokan azt mondták, nyilván féltve a státuszukat: a finn sosem lehet a domináns nyelv. A mozgalom képviselői meg azt: gyerünk, ha Magyarországon a középkor óta képes a magyar a magaskultúra nyelveként funkcionálni, nekünk is menni fog!

- Van ennek a láthatatlan kapocsnak valami konkrét lenyomata?

- Nemrég azt vizsgáltam, mekkora sajtófigyelem övezte az 1848-as forradalmat Finnországban. Mindenki azt kereste, hogyan támogathatnánk magyar testvéreinket. Magyarország 1939-ben azon kevés országok egyike volt, amely csapatokat küldött Finnország védelmére a Szovjetunió ellen. Huszonötezer magyar jelentkezett önként! A zászlóalj végül nem vett részt a harcokban, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ezzel jelezték Sztálinnak: Finnország nincs egyedül. Az ’56-os forradalom után a népességhez viszonyítva Finnország küldte a legtöbb segélyt Magyarországra.

- Hogy egy kicsit vidámabb vizekre evezzek: idehaza szinte szállóige, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválon senki sem ad nekünk 12 pontot, csak Finnország…

- Látja? Komolyan beszélek! De nem csak a kultúra területén találunk példát. A rendszerváltás után több finn cég is azért fektetett be itt, hogy a támogatását demonstrálja. Ez a szívből épített rendszer eurómilliárdokat hozott a magyar gazdaságnak. Lehet, hogy a DNS-ünket tekintve nem vagyunk rokonok, de nem is ez a lényeg. Soha ne becsüljük alá a kulturális hidakat!

- Gondolja, hogy van jó meg rossz nacionalizmus?

- A nacionalizmus olyan, mint a tűz. Elképesztően hasznos, ha képesek vagyunk jó ügyekre használni. De ha nem tudjuk kordában tartani, mindent feléget. Ezen a kontinensen – gondoljon Németországra a II. világháborúban vagy a balkáni háborúra – a nacionalizmus végezte a legnagyobb pusztítást. Közben pedig számos csodálatos dolognak volt motorja.

- Helene Uri norvég írónő Szavak a múltból című regényében megírja, milyen volt szembesülnie azzal, hogy felmenői számik. Ezzel egy időben finoman szólva sem dicsekedett az ember – és nyilván nem nehéz magyar párhuzamot találnunk. Hogyan bánt Finnország a kisebbségeivel?

- Ha megkérdez valakit a kisebbségekből, azt mondja majd, rosszul: elvették a földjeinket, megsemmisítették a tradícióinkat. És a saját szemszögéből igaza is van. De szerencsére manapság a számi a legjobban védett kisebbség. A múlt igazságtalanságait igyekeztünk ellensúlyozni az utóbbi évtizedekben: ma már van saját parlamentjük, tévécsatornáik. Az északi államok támogatják ezt a fajta identitás-építést: gazdagítja a kultúránkat.

- Milyen, finnekkel kapcsolatos sztereotípiákkal találkozik leggyakrabban?

- Nos, amint látja, magasak vagyunk, szőkék – és remekül táncolunk. Tipikus finn vagyok, nem? Öt évig Rómában voltam nagykövet, ott el voltak ragadtatva tőlünk, hiába mondtam, hogy megvannak a magunk gondjai. Közelről persze látszik a valóság. Például nem vagyunk valami beszédesek. Látja, e tekintetben sem vagyok tipikus finn.

- Hát, valóban nem egy kimondott Kimi Raikkönen.

- Na jó, ő azért még finn viszonylatban is kirívó. De kimagasló abban, amit csinál, ezért elnézzük neki. Valtteri Bottas se egy szószátyár típus, de azért legalább kommunikál.

- Mi volt a kedvenc könyve gyermekkorában?

- Talán furcsa, de Mika Waltari Szinuhe című regénye. Gyerekként persze csak a kalandok miatt szerettem a könyvet, aztán felnőttként rájöttem, hogy ez a háború utáni Európa allegóriája, a totalitárius rendszerek elleni figyelmeztetés.

- Egy másik világhírű finn szerző, Tove Jansson múmin-történetei is csak első olvasatra mesék, egyébként tele vannak filozófiával.

- Milyen jó, hogy említi: rajongtam a múmin-képregényekért! A múmin-család maga a rendszerellenesség: mindig azt csinálják, amit akarnak. Főleg Múminpapa. Ő a hősöm. Tove Jansson maga is hihetetlenül izgalmas művész és személyiség volt, igazi lázadó. Nem csak azért, mert már akkor együtt élt a szerelmével, amikor a homoszexualitás még illegális volt. Hanem mert úgy lett a kultúránk részre, hogy nem érdekelték a társadalmi konvenciók.

- Mi a finn oktatás sikerének titka?

- A függetlenedés legelején meg kellett alkotnunk azt az elkötelezett civil társadalmat, amely bázisa lehet az elszakadásnak. Ennek a kulcsa az oktatás. Épp ezért a tanárok mindig megbecsült és jól fizetett tagjai voltak a társadalmunknak. Ha valaha valamilyen problémával szembesültünk, azt mondtuk: fektessünk be még többet az oktatásba. De ez nem új törekvés: még javában svéd provincia voltunk, amikor a turkui püspök elrendelte, hogy csak az olvasni tudók házasodhatnak.

- Önöknek is be kellett magolniuk a Kalevala részleteit?

- Annyit idézek belőle, amennyit csak szeretne! Néha fel sem mérjük, mekkora hatással volt ránk a Kalevala. Még a cégnevekben is visszaköszön: Ilmarinen az egyik legnagyobb biztosítónk, Észak leányának hívják az egyik nagy textilgyárunkat. Szinte évente készül belőle film, balett vagy más művészi alkotás, hihetetlen, mennyire inspiráló ma is. Tudja, mire jöttem rá az ünnepi beszédemre készülve? Az, ahogyan az idős Vejemöjnen már-már erőszakosan közeledik Észak leányához, igazi #meetoo-történet.

- Ne is mondja, nekünk van például egy Kékszakállúnk…

- Tele a kultúra Weinstein-sztorikkal!

- Képzelje el, hogy hivatalos egy konferenciára az űrbe, ahol az idegeneknek kell bemutatnia Finnországot, de csupán egyetlen tárgyat vihet szemléltetőeszköznek. Mit lenne az?

- Egy kirkkovenét. Magyarul hívjuk templomos csónaknak. Az emberek évszázadokon át ilyen tizenöt méter hosszú csónakokkal eveztek át a templomba a szomszédos szigetre. Ezzel megmagyarázhatnám az ország földrajzi jellegzetességeit, a reformáció fontos szerepét a kultúránkban, illetve azt az alapvető szociális igényünket is, hogy közösen építsünk valamit – s aztán együtt evezzünk át a túlpartra.