Kácsor Zsolt: Magyarországból futballpálya lett

Publikálás dátuma
2017.12.02 08:30
JÓ ÚTRA TÉRT A GÁRDAALAPÍTÓ? - Képes azt kérni a demokratáktól, hogy nézzék el neki ideológiai botlásait FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /

A múlt hetet Seattle-ben töltöttem, amely nem csak politikai értelemben, hanem életvitelszerűen is liberális város, ennélfogva újfasisztáknak ott nincs túl sok esélyük az önmegvalósításra. A világ társadalmi kérdéseiben föltűnően tájékozott amerikaiakkal találkoztam, így különböző társaságokban többször föltették nekem a kérdést, hogy mi történik Magyarországon, de minden alkalommal be kellett vallanom, hogy fogalmam sincs, amin jót nevettek. Azt hitték, viccelek. Magyarországból futballpálya lett, magyaráztam, ahol egy korrupt labdarúgó egy személyben csatár, csapatkapitány, edző, partjelző és bíró, aki lopott pénzből ráadásul megvette az egész pályát, majd kinevezte magát az országos futballszövetség örökös elnökének, s ebbéli minőségében szabályt hozott arról, hogy az ő csapatának nem lehet kapuja, így az ő csapata sohasem kaphat gólt.

Ezen nevettek.

Pedig komolyan beszéltem erről a történelmi komorságról, amely olyan, mint egy fekete felhő: elborítja az egész országot, és a bűnszövetkezetként tevékenykedő maffiakormányzat azon dolgozik, hogy még többet és még sötétebbet termeljen belőle. Hogy Seattle-ben is megértsék ezt a sötétséget, megemlítettem, hogy a korrupt labdarúgó egyik napról a másikra ellopott háromezer milliárd forint megtakarítást a magán-nyugdíjpénztárakból, de nem életfogytiglan börtönt kapott érte, hanem életfogytiglan tartó miniszterelnökséget.

A társaság ekkor végleg megbizonyosodott róla, hogy valami baj lehet az angolommal, hiszen össze-vissza beszélek. Úgyhogy egy helyi festőművész úgy döntött, ideje vidámabb témákra térni, s elmesélte, hogy náluk pár hete egy férfi horogkereszttel ment az utcára, de azonnal lefényképezték, a fotó villámgyorsan terjedt a közösségi oldalakon, így a nácit félóra alatt megtalálták és leütötték. Rajta röhögött az egész város, a lakosság pedig azért szurkolt, hogy a támadót ne kapják el. Mondtam nekik, hogy erről a sztoriról hallottam, de nem tudtam rajta röhögni, mert nálunk ez éppen fordítva van: Magyarországon jelenleg egy olyan ellenzéki párt a második legnépszerűbb erő, amelynek elnökében egy, a magyar cigány közösségeket létükben fenyegető, törvények fölött álló, katonai alakzatban menetelő, egyenruhában járőröző gárda megalapítóját tisztelhetjük. E gárda ténykedésének számos alkalommal voltam szemtanúja Kelet-Magyarországon, hallottam a zsidózásukat és a cigányozásukat, hallottam szónokolni egyik alelnöküket, egy volt szkinhed urat, sőt, jól emlékszem arra, hogy e gárda működésének legfényesebb éveire esett a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosság, amely hat halálos áldozatot követelt. Igaz, a gárda és a sorozatgyilkosok között nem volt együttműködés, már csak azért sem, mert a finnyás gyilkos urak a gárdát a fegyvertelensége miatt puhánynak látták, s kissé lenézték.

Az egyik amerikai azt kérdezte, hogy a gárda megalapítóját vajon börtönbe csukták-e lázítás miatt, mire sajnos csak az igazat tudtam válaszolni: e gárda alapítója ma az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus, akit a közelmúltban egy zsidó kötődésű színpadon láttak vendégül, s végül még meg is tapsoltak.

A társaság tagjai ekkor egymásra néztek, s láttam a szemükben, hogy azt hiszik: ennek a bolondos magyarnak elment az esze. Kénytelen voltam hát részletesebben elmesélni, hogy én abból a Kelet-Európából jövök, ahol egy rasszista gárdát megalapító ember képes azt kérni a demokratáktól, hogy nézzék el neki korábbi ideológiai botlásait, mert ő már jó útra tért, s megérdemel egy új esélyt - holott a rasszista hívekkel erősített pártjából ez az ember nem lépett ki, tisztségeiről nem mondott le és mandátumát nem adta vissza. Mindenkinek szíve joga, hogy megbízik-e ebben a pártelnökben, mondtam, de azt azért megjegyezném, hogy a sorozatgyilkosok által kivégzett emberek már nem részesülhetnek semmiféle új esélyben, mivel nem élnek. A párt azonban, amelynek elnöke a rasszista gárdát megalapította, él és virágzik, sőt, népszerűbb, mint valaha, amiben szerepet játszhat az is, hogy habár az elnök úr állítólag jó útra tért, az említett volt szkinhed úr még mindig a párt és az országgyűlés egyik alelnöke, az ő szerepe ugyanis az lehet, hogy a jó útra tért elnök úr viselkedése miatt összezavarodott szurkolótábort egyben tartsa. Ezt azonban beszélgetőtársaim nem értették. S azt kérdezték, hogy jól értik-e, a magyar országgyűlésnek tényleg egy volt szkinhed az alelnöke? Sajnos igennel kellett válaszolnom, bár a társaság megnyugtatására hozzátettem, hogy ma már az érdemdús alelnök úr is jó útra tért, s visszamenőlegesen sem tekinti magát szkinhednek, sőt, kikéri magának, ha valaki az egykori tarkopasz fejére és szkinhed-viseletére emlékezteti, mert ez nagyban sérti őt. Ez történik Magyarországon, magyaráztam, de mondom, azt hitték, viccelek. Ezután már csak annyit tudtam javasolni, hogy képzeljék el, hogy az elnökválasztáson náluk legközelebb majd megint Donald Trump győz. Még itt, a demokrata Washington államban is. De kétharmaddal.

Na, ekkor kissé elkomorodtak.

2017.12.02 08:30

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00