Szovjetből orosz

Ami nagyon távol van, az kevésbé ráz meg bennünket, mint a topográfiailag közeli események. Valahogy jobban látjuk, ha a határainkat is érintik az elmozdulások, és persze intenzíven érzékeljük, amennyiben a gazdasági kapcsolatokat is befolyásolják a szomszédos országok valamelyikében érzékelhető változások.

Hát még a rendszerek átalakulása, a nemrég még elképzelhetetlen forradalom/ellenforradalom: a szocialista törekvések felszámolása és az új kapitalizmus bevezetése. Mégis meglepő, ha egyben látható a szemünk láttára végbement folyamat, mint a Ruszisztikai Könyvek sorozat nemrég megjelent 43. kötetében, Kemény László A Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig című művében az, hogy miként lett a szovjetből orosz.

Hiányzó történelmi távlat

Miközben a magyar-orosz kapcsolatok a kormány (és Putyin) jóvoltából egyre intenzívebbek, a közvélemény egy részében idegenkedés érzékelhető. Hogy ez a kormány iránti szimpátia csökkenéséből, évtizedes orosz-ellenességből vagy más okból ered, annak megállapítása nem feladata egy könyvismertetésnek. Ám egy dolgot joggal feltételezhet a recenzens: ma még kevés az ismeret, nem eléggé átláthatóak a részletek, s a sokféle kényszer, ellentmondás és nemzetközi kötelezettség sodrában az elmúlt három évtized áttekintése - amire Kemény vállalkozott - emberpróbáló feladat.

A szerző a történelmi folyamat ismertetése során a hidegháború kétpólusú világából indul ki. Az amerikai-szovjet vetélkedés a közös győzelemmel zárult világégés után kezdődött. A hidegháború során hosszú ideig a fegyverek mennyiségével és minőségével, a hadsereg személyi mutatóival mérték a szuperhatalmak erejét. Az olvasó ebből elsősorban a tudományos eredményekben megnyilvánuló, de kevéssé megragadható felfedezésekkel, és a fegyverek, főként az atomeszközök számának egymásra "licitálásával" találkozott. Közvetlen összecsapás a két nagyhatalom között nem volt, de a vetélkedés - főként a „harmadik világban” - a támogatott rivális csoportok közötti konfliktusokban mégis jelentkezett.

Érdeme a szerzőnek, hogy igyekszik megmaradni az eseményközlő krónikás szerepénél, tartózkodik a helyzet, az egyes megállapodások, döntések és következményeik minősítésétől. Egyrészt feltételezhető, hogy nincs még „történeti távlat”, a következmények sodrában élünk, és nem biztos a végkifejlet, vagyis elhamarkodott volna határozott álláspontot deklarálni. Másrészt célja az áttekinthetőség, ami egy világtörténelmi folyamat esetében számos részletet illetően ma még kétséges.

Jegyzetek bősége

Izgalmas olvasmány ez a könyv. Sokakat érdekelne, ha kicsit folyamatosabb, s bár nem kevésbé pontos, de formailag mindenképp kevésbé tudományos volna. Lényegében az elmúlt évszázad legnagyobb kísérletéről elmélkedik, érdemes volna tehát megírni ezt a történetet egy kicsit olvasmányosabb, lazább formában. A jegyzetek egy részét a főszöveg elbírná, a jelenleg (részben kényszerűségből) szűkszavú részleteket kissé bővebben, mintegy magyarázatképp olvashatnánk. A normális, megszokott A5 méretű könyv jelentős hányadát ugyanis a szokásosnál kisebb betűkkel, jegyzet-apparátusként kapja kezébe az olvasó. Ez általában természetes, de itt a jegyzetek bősége miatt, valamint azért, mert jelentős hányaduk oroszul olvasható, meglehetősen fárasztó. A főszöveg és a jegyzetek arányára jellemző, hogy a kötet 300 oldalnyi terjedelmének minimum harmadát - nem mértem - elfoglalják a jegyzetek. Így a 41. és a 124. oldalon például mindössze három sor marad a főszövegből, a 92. oldalon egyetlen sor, meg egy szó, s a teljes oldal kisbetűs jegyzet. Persze a tudomány fárasztó dolog, de tény, hogy az érdeklődők kicsit tágabb csoportjához ilyen módon eljutni legalább is kétséges. Van arra példa, hogy egy tudományos műnek hirtelen megugrott az ismertsége, egy rövidített, népszerűbb átirat eredményeképp.

A hazai kiadásból kihagynám az orosz nyelvű adatok jó részét, helyüket a fejezetek (vagy a kötet) végén kellene megtalálni. Beemelném azonban az 59. oldalon említett Brzezinski-kötet két nagy térképét. Kemény László javarészt orosz(nyelvű) forrásokkal dolgozik. Ez nem baj, de egy idő után az olvasónak hiányzik egy alapjaiban eltérő, nyugati szemlélet. Nem azért, mert ettől tisztább lenne a nehezen követhető történet (és vegyük figyelembe, hogy a potenciális olvasók felnőtt, újságolvasó, érdeklődő emberek), hanem azért, hogy a bennünk is feltóduló kérdésekre többféle választ kapjunk. Az eligazodáshoz több forrásból fakadó, bőséges anyag áll rendelkezésre. Ahogyan az orosz nyelvű citátumok feldolgozásából áttekinthető kép alakul ki, az angol, esetenként a német idézetekből, összefüggésekből is egy megalapozott panoráma bontakozna ki.

A politikai szféra

A kötetből az olvasható ki, hogy a Nyugat tevőlegesen támogatott európai átrendeződési kísérleteket és a Szovjetunió a harmadik világban kezdeményezte felszabadító mozgalmak indítását. „A kétpólusú világ kialakítása során – írja – kísérletek történtek mindkét oldalról a Jaltában elfogadott befolyási övezetek kiszélesítésére.” Ez a megállapítás akár elfogadható is lehet, de arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy a Nyugat – tevőlegesen, anyagilag, fegyveresen - támogatta az antikommunista átrendeződési kísérleteket (Berlin 1953, Magyarország és Lengyelország 1956, Csehszlovákia 1968), ahogy a szerző állítja. Állít, de nem bizonyít, semmilyen módon nem argumentál. Lehet mondani, hogy az egy másik kötet feladata volna, de a megállapítás így a levegőben lebeg.

Az egyes országok belső folyamatainak figyelmen kívül hagyása jellemzi a harmadik világban végbement felszabadító kísérletek bemutatását is. Ebben a formában ez se állja meg a helyét: részben a gyarmati rendszer felszámolása, részben a gazdálkodás és az életszínvonal javítása feszítette pattanásig a húrt az egyes országok belső életében, és a segítség általában akkor vált aktuálissá. További elemzés után lehetne megmondani, hogy az általánosságban „felszabadító mozgalmaknak” nevezett alakulatokhoz jókor vagy későn érkezett-e a támogatás, illetve hogy a korai segítség mennyiben segítette a megújítási törekvéseket. Ugyanakkor tény, hogy a mai események jobb megértéséhez elengedhetetlen a néhány évtizeddel ezelőtti döntések, események ismerete. Ma például mindkét nagyhatalom "issza a levét” annak, hogy harminc éve vezetői rosszul döntöttek például Afganisztán, illetve a mudzsahedek ügyében.

Kemény munka volt ezt a kötetet megírni. Pedig az egyes fejezetek csak a világméretű változásokkal és a Szovjetunióból keletkezett új államok felhőrégióival foglalkoznak, nem szólnak arról (csak utalnak rá hellyel-közzel), hogy miként élte meg a változásokat a lakosság. Persze a kötetnek nem is feladata az emberek átélt izgalmait, nyomorúságát vagy boldogságát szálazni. Az emberi viszonyok elemzése a szépirodalom dolga, nem a tudományos műveké. Kevés idő telt még el, le sem záródott minden folyamat, a tanulságok összesítése távoli feladat. Most elégedjünk meg a politikai szféra áttekintésével. Ehhez nyújt használható elemzést számunkra ez a kissé fárasztó olvasmány.