Szocsiban az imperializmus ellen

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:25

Idén októberben mintegy huszonötezer fiatal részvételével Oroszországban, Szocsiban rendezték a XIX. Világifjúsági Találkozót (VIT). Csakhogy az esemény híre a több mint száznyolcvan országból érkező résztvevő és az orosz állami televízió élő közvetítése ellenére sem jutott el Európa többi részébe. Ez a nyilvánvaló mellőzés csak még nagyobb büszkeségre adott okot az oroszoknál: lám-lám, a barátságtalan országok erről sem ejtenek egy szót se. Pedig Oroszország nem csupán barátságos és befogadó, de újabban nagyon is high-tech.

Mi kell egy jó VIT-hez?

"A világ összes részéből a demokratikus ifjúság találkozik, énekel és hazamegy" – mondja Simon bá’ a VIT-ről a Csinibaba nyitójelenetében. Ez többé-kevésbé Szocsiban is pont így történt, csak nem a hidegháború idején járunk, hanem 2017-ben. De mi kell egy jó VIT-hez manapság? És mit tud mutatni Oroszország egy hét alatt azoknak, akik csak a hírekből ismerik?

Az már eddig is feltűnő volt az elmúlt néhány évben, hogy Oroszország igyekszik újrapozicionálni magát a nemzetközi porondon. Két évvel ezelőtt lehetett először hallani arról, hogy 2017-ben ismét VIT-et fog rendezni a Demokratikus Világifjúsági Szövetséggel (DIVSZ) együttműködve. A cél egyértelmű volt: megmutatni mindenkinek, hogy Oroszország egyáltalán nem olyan, mint ahogyan azt a nyugati média mutatja. Moszkvába érkezve azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal a belső, azaz hazai kommunikáció fontosabb szerepet kapott. A fővároson átutazva teljesen lehetetlen volt nem belebotlani egy-egy világoskék VIT-plakátba és az orosz tévét sem lehetett virágos logós VIT-reklám nélkül megúszni. Úgy tűnt, hogy minden lehetséges módon éreznie kell az egész országnak, hogy a 2014-es téli olimpia és a 2018-as foci világbajnokság között is egy grandiózus esemény előkészületei zajlanak Oroszországban. De a legérdekesebb mégis annak a tapasztalata volt, hogy mindez milyen jól működött.

Szocsiban sétálgatva például döbbenettel vegyes öröm ért minket, mivel a helyi szanatóriumok egyikében üdülő burját nénik már messziről kiszúrták egyen-pulóvereinket és földöntúli lelkesedéssel kérték, hogy készítsünk közös fotót velük. Mindezt csupán annyival érdemeltük ki, hogy részt vettünk valami rendezvényen, amiről azt hallották, hogy jó, és általunk egy kicsit ők is részesei szerettek volna lenni.

Ugyanakkor a régi VIT-ek "szellemiségéből" alig-alig maradt valami: egy Kolumbiából érkezett fiatal, baloldali szociológus szomorúan meg is jegyezte, hogy egyedül ő ül az előadásokon, meg egy-két öreg, mindenki más a telefonjával szórakozik odakint. És valóban, percenként készültek a szelfik és a videók, dübörgött az Instagram és a Facebook. Mert hiába az egyetemes értékek és a jól hangzó mottók, úgy nehéz az imperializmus ellen harcolni, hogyha huszonötezer fiatal ingyen okostelefont kap 16 gigabyte mobilinternettel. Nem is hangzott el sem a megnyitón, sem később a hetvenet éppen idén betöltő DIVSZ indulója: „Küzdő korunknak új nemzedéke mind itt halad velünk.”

Soft power dáridó

Szocsi rengeteget fejlődött a közelmúltban. Persze az is kétségtelen, hogy a rendezvényt erősen megtámogatták országimázzsal: matrjoska babákkal, putyinos pólókkal, medvékkel, ilyen-olyan usankákkal. Bőven volt mivel szelfizni, de a szervezők részéről jó alkalom volt ez a legújabb orosz vívmányok bemutatására is. Értésünkre adták, hogy Oroszországban mindenhol dúl az innováció, beszélő-harcoló robotok gyártódnak, gumi-Puskinok kelnek életre és VR-szemüvegen (VR: virtual reality) keresztül megcsodálhattuk a távoli orosz templomok szépségét. Ezt a döbbenetes soft power-dáridót, ami így a VIT kiállításaiból kerekedett, csak tovább színesítette a közeljövő világforradalmáról értekező amerikai ifjúkommunista és a tőle néhány standnyira helyet foglaló észak-koreai küldöttség kontrasztja. Minden helyszín, minden stadion folyamatosan tömve volt, miközben mindenhonnan azt harsogták: „mi vagyunk a jövő”.

„Olyan ez, mint a Sziget Fesztivál, csak nem arra van és sokkal többen vannak” - magyar szobatársam tájékoztatta így az otthoniakat telefonon. Talán a fesztivál résszel még egyet is lehet érteni, de a rendszer reprezentálásán kívül bőven akadt más célja az idei VIT-nek, amely csak azok számára szólt politikáról, akik eleve politizálási szándékkal érkeztek. Hozzá kell tenni, nem kevesen akadtak ilyenek. Történt például, hogy a szálláshelyre tartó buszon szóba elegyedtünk egy göndör hajú francia újságíróval, s öt percen belül kiderült, hogy a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Front büszke tagja és az Eurázsiai Birodalomról fantáziáló nacionalista ideológus, Alekszandr Dugin lányának meghívására jött Szocsiba. Elmondása szerint hazájában a börtönt is megjárta egy meleg-tüntetés szétverése miatt, de mindezt olyan természetességgel mondta, ahogyan elképzeléseink szerint a franciák elfogyasztanak egy croissant-t.

Nyomokban politikát is tartalmazó tapasztalatainkat csak tetézte, amikor két nap múlva a Fekete-tenger partján találtuk magunkat a jobboldali populista Liberális Demokrata Párt fiatal képviselőivel borozgatva, érdemleges választ nem kapva arra, hogy huszonévesen miért éppen ehhez a párthoz szegődtek. Persze egy idő után már nem is ez volt a lényeg, hiszen nagy örömmel hívtak vezetőjük, az ultranacionalista Zsirinovszkij másnapi fellépésére, ahol meggyőződhettünk arról, hogy ez az ember a valóságban is létezik és pont azokat a marhaságokat skandálja, amelyeket YouTube-videókon bárki megcsodálhat.

Orosz sztereotípiák

Ilyen politikai kavalkád mellett némileg megnyugtató volt, hogy részben a társadalmi igazságosság is helyet kapott a rendezvényen. A VIT résztvevőinek mindegyike ingyenes vízumot, teljes ellátást, az ajándék mobiltelefonhoz orosz SIM-kártyát, az "orosz Disneylandnek" nevezett Szocsi Parkba belépőt és persze változatos programkínálatot kapott. Mindez nyakon volt öntve a Szocsira jellemző pálmafákkal, Lenin-szoborral és szubtrópusi klímával. Ráadásul a világtalálkozók történetében először kétezer fiatal nem a VIT fő helyszínén kezdte meg a rendezvény jelszavában összefoglalt „imperializmus elleni harcot”. Kalinyingrádtól Vlagyivosztokig tizenöt nagyvárosból lehetett előzetesen választania annak, aki a Fedezd fel Oroszországot! nevű regionális programban szeretett volna részt venni. Az interneten kiválasztott három, preferencia szerint sorrendbe állított úti cél és a soha meg nem ismert „nemzeti bizottság” ajánlása alapján végül e-mailben értesítettek a végeredményről. Aki nem került be a regionális programba, az önköltségen egyenesen Szocsiba utazhatott, a kiválasztottakat pedig a program keretében három napig vendégül látta a megjelölt városok egyike. Ötven, száz és kétszáz fős nemzetközi csoportok szerveződtek így egy-egy helyszínre és utaztak Moszkva, a célváros és Szocsi között az Orosz Föderáció vendégszeretetét élvezve.

De hogy mi alapján válogatták össze a szerencséseket, hogy számított-e az egzotikus külső, vagy a származási ország, esetleg valamiféle egyéb szakmai kompetencia – mindezt örök homály fedi. A messzi Magyarországról annyit lehetett tudni, hogy visszajelzés híján 8-10 jól célzott üzenet elküldését követően felkerültünk „a” listára, majd két hét elteltével a novoszibirszki, illetve a vlagyivosztoki repülőtéren találtuk magunkat. Novoszibirszkben egy plüss medvének öltözött ember „Welcome to Siberia!”-felkiáltásokkal vegyes ölelgetése, Vlagyivosztokban kenyér és só, valamint a másfél évszázados város népviseletébe öltözött gyermekkórus fogadta a regionális program résztvevőit. Akkor kezdtük először érezni, hogy bizony három nap alatt az orosz sztereotípiák teljes skáláját végig fogjuk zongorázni a lehető legautentikusabb környezetben: úgymint körtánc, gyár- és könyvtárlátogatás, egyetemi vizit, gyerektábor, Kalinka éneklés, delfinárium-látogatás, opera-látogatás és pelmenyi készítés. Persze más helyi nevezetességek megtekintésével kiegészítve. Mindez a kicsit sem diszkrét módon minden lépésünket végigkísérő, sűrűn kattogó fényképezőgépek és videokamerák kíséretében. A túlfokozott médiajelenlét miatt szinte nem is volt olyan csoporttag, akinek ne kellett volna nyilatkoznia a helyi újságnak vagy éppen az orosz állami televíziónak és elmondania, hogy miért tetszik neki Oroszország, mit gondolt eddig az oroszokról és mit gondol most, mindezek után.

Az biztos, hogy kevés olyan alkalom volt mostanában és lehet a közeljövőben, ahol valóban valamiféle párbeszédre nyílt lehetőség a különböző kontinensek fiataljai között. Ahol tényleg „nagygyűlést lehetne tartani a világ aprajával”. Ahol el lehetne hinni egy hétre, hogy barátság és béke van, vagy legalábbis lehetséges. Ahol teljesen mindegy lenne, hogy Antoha MC vagy Pizza együttes, hogy kubai bor vagy orosz vodka, hogy pakisztáni joghallgató vagy ecuadori pszichológus. Mert egy hétig tényleg mi voltunk a jövő a 2017-es VIT-en.

Szerző

Szovjetből orosz

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:20

Ami nagyon távol van, az kevésbé ráz meg bennünket, mint a topográfiailag közeli események. Valahogy jobban látjuk, ha a határainkat is érintik az elmozdulások, és persze intenzíven érzékeljük, amennyiben a gazdasági kapcsolatokat is befolyásolják a szomszédos országok valamelyikében érzékelhető változások.

Hát még a rendszerek átalakulása, a nemrég még elképzelhetetlen forradalom/ellenforradalom: a szocialista törekvések felszámolása és az új kapitalizmus bevezetése. Mégis meglepő, ha egyben látható a szemünk láttára végbement folyamat, mint a Ruszisztikai Könyvek sorozat nemrég megjelent 43. kötetében, Kemény László A Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig című művében az, hogy miként lett a szovjetből orosz.

Hiányzó történelmi távlat

Miközben a magyar-orosz kapcsolatok a kormány (és Putyin) jóvoltából egyre intenzívebbek, a közvélemény egy részében idegenkedés érzékelhető. Hogy ez a kormány iránti szimpátia csökkenéséből, évtizedes orosz-ellenességből vagy más okból ered, annak megállapítása nem feladata egy könyvismertetésnek. Ám egy dolgot joggal feltételezhet a recenzens: ma még kevés az ismeret, nem eléggé átláthatóak a részletek, s a sokféle kényszer, ellentmondás és nemzetközi kötelezettség sodrában az elmúlt három évtized áttekintése - amire Kemény vállalkozott - emberpróbáló feladat.

A szerző a történelmi folyamat ismertetése során a hidegháború kétpólusú világából indul ki. Az amerikai-szovjet vetélkedés a közös győzelemmel zárult világégés után kezdődött. A hidegháború során hosszú ideig a fegyverek mennyiségével és minőségével, a hadsereg személyi mutatóival mérték a szuperhatalmak erejét. Az olvasó ebből elsősorban a tudományos eredményekben megnyilvánuló, de kevéssé megragadható felfedezésekkel, és a fegyverek, főként az atomeszközök számának egymásra "licitálásával" találkozott. Közvetlen összecsapás a két nagyhatalom között nem volt, de a vetélkedés - főként a „harmadik világban” - a támogatott rivális csoportok közötti konfliktusokban mégis jelentkezett.

Érdeme a szerzőnek, hogy igyekszik megmaradni az eseményközlő krónikás szerepénél, tartózkodik a helyzet, az egyes megállapodások, döntések és következményeik minősítésétől. Egyrészt feltételezhető, hogy nincs még „történeti távlat”, a következmények sodrában élünk, és nem biztos a végkifejlet, vagyis elhamarkodott volna határozott álláspontot deklarálni. Másrészt célja az áttekinthetőség, ami egy világtörténelmi folyamat esetében számos részletet illetően ma még kétséges.

Jegyzetek bősége

Izgalmas olvasmány ez a könyv. Sokakat érdekelne, ha kicsit folyamatosabb, s bár nem kevésbé pontos, de formailag mindenképp kevésbé tudományos volna. Lényegében az elmúlt évszázad legnagyobb kísérletéről elmélkedik, érdemes volna tehát megírni ezt a történetet egy kicsit olvasmányosabb, lazább formában. A jegyzetek egy részét a főszöveg elbírná, a jelenleg (részben kényszerűségből) szűkszavú részleteket kissé bővebben, mintegy magyarázatképp olvashatnánk. A normális, megszokott A5 méretű könyv jelentős hányadát ugyanis a szokásosnál kisebb betűkkel, jegyzet-apparátusként kapja kezébe az olvasó. Ez általában természetes, de itt a jegyzetek bősége miatt, valamint azért, mert jelentős hányaduk oroszul olvasható, meglehetősen fárasztó. A főszöveg és a jegyzetek arányára jellemző, hogy a kötet 300 oldalnyi terjedelmének minimum harmadát - nem mértem - elfoglalják a jegyzetek. Így a 41. és a 124. oldalon például mindössze három sor marad a főszövegből, a 92. oldalon egyetlen sor, meg egy szó, s a teljes oldal kisbetűs jegyzet. Persze a tudomány fárasztó dolog, de tény, hogy az érdeklődők kicsit tágabb csoportjához ilyen módon eljutni legalább is kétséges. Van arra példa, hogy egy tudományos műnek hirtelen megugrott az ismertsége, egy rövidített, népszerűbb átirat eredményeképp.

A hazai kiadásból kihagynám az orosz nyelvű adatok jó részét, helyüket a fejezetek (vagy a kötet) végén kellene megtalálni. Beemelném azonban az 59. oldalon említett Brzezinski-kötet két nagy térképét. Kemény László javarészt orosz(nyelvű) forrásokkal dolgozik. Ez nem baj, de egy idő után az olvasónak hiányzik egy alapjaiban eltérő, nyugati szemlélet. Nem azért, mert ettől tisztább lenne a nehezen követhető történet (és vegyük figyelembe, hogy a potenciális olvasók felnőtt, újságolvasó, érdeklődő emberek), hanem azért, hogy a bennünk is feltóduló kérdésekre többféle választ kapjunk. Az eligazodáshoz több forrásból fakadó, bőséges anyag áll rendelkezésre. Ahogyan az orosz nyelvű citátumok feldolgozásából áttekinthető kép alakul ki, az angol, esetenként a német idézetekből, összefüggésekből is egy megalapozott panoráma bontakozna ki.

A politikai szféra

A kötetből az olvasható ki, hogy a Nyugat tevőlegesen támogatott európai átrendeződési kísérleteket és a Szovjetunió a harmadik világban kezdeményezte felszabadító mozgalmak indítását. „A kétpólusú világ kialakítása során – írja – kísérletek történtek mindkét oldalról a Jaltában elfogadott befolyási övezetek kiszélesítésére.” Ez a megállapítás akár elfogadható is lehet, de arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy a Nyugat – tevőlegesen, anyagilag, fegyveresen - támogatta az antikommunista átrendeződési kísérleteket (Berlin 1953, Magyarország és Lengyelország 1956, Csehszlovákia 1968), ahogy a szerző állítja. Állít, de nem bizonyít, semmilyen módon nem argumentál. Lehet mondani, hogy az egy másik kötet feladata volna, de a megállapítás így a levegőben lebeg.

Az egyes országok belső folyamatainak figyelmen kívül hagyása jellemzi a harmadik világban végbement felszabadító kísérletek bemutatását is. Ebben a formában ez se állja meg a helyét: részben a gyarmati rendszer felszámolása, részben a gazdálkodás és az életszínvonal javítása feszítette pattanásig a húrt az egyes országok belső életében, és a segítség általában akkor vált aktuálissá. További elemzés után lehetne megmondani, hogy az általánosságban „felszabadító mozgalmaknak” nevezett alakulatokhoz jókor vagy későn érkezett-e a támogatás, illetve hogy a korai segítség mennyiben segítette a megújítási törekvéseket. Ugyanakkor tény, hogy a mai események jobb megértéséhez elengedhetetlen a néhány évtizeddel ezelőtti döntések, események ismerete. Ma például mindkét nagyhatalom "issza a levét” annak, hogy harminc éve vezetői rosszul döntöttek például Afganisztán, illetve a mudzsahedek ügyében.

Kemény munka volt ezt a kötetet megírni. Pedig az egyes fejezetek csak a világméretű változásokkal és a Szovjetunióból keletkezett új államok felhőrégióival foglalkoznak, nem szólnak arról (csak utalnak rá hellyel-közzel), hogy miként élte meg a változásokat a lakosság. Persze a kötetnek nem is feladata az emberek átélt izgalmait, nyomorúságát vagy boldogságát szálazni. Az emberi viszonyok elemzése a szépirodalom dolga, nem a tudományos műveké. Kevés idő telt még el, le sem záródott minden folyamat, a tanulságok összesítése távoli feladat. Most elégedjünk meg a politikai szféra áttekintésével. Ehhez nyújt használható elemzést számunkra ez a kissé fárasztó olvasmány.

Szerző

Bóta Gábor: Felbolydult méhkas

Publikálás dátuma
2017.12.02. 08:15
DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Bánsági Ildikó lenyűgöz a Házasság Palermóban előadásában, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Isabella grófnét adja Goldoni vígjátékában, akinek rangja van, pénze nincs, mondhatni, férjével együtt alaposan legatyásodott. De most friss menyével, aki gazdag kereskedő lánya, hozomány formájában pénz is áll a házhoz, méghozzá igen szép summa. Csakhogy ez a jöttment, rang nélküli kereskedősarj, még akar is belőle valamit, legalább egy tisztes új ruhára valót, meg ő akar lenni a ház úrnője, hát azt már nem, gondolja a grófnő, és kapásból megsértődik. Betesz, ahol csak tud, truccol, perlekedik, felhúzza az orrát, felemeli a hangját, akár ordít is, és közben pipiskedik, kényeskedik, női fortélyok garmadáját veti be.

Ezekből van Bánságinak irigylésre méltó kollekciója. Úgy tud megsértődni, amikor menye a korát hozza szóba, hogy - bár elönti a méreg, dúl-fúl, hisztériázik - közben megszépül, kivirul az arca, mint aki ösztönösen is hódításra készül, azon nyomban le akarja pipálni vetélytársát, és ehhez rendelkezik is megfelelő eszköztárral. Igazi nőstény, ha haragra gerjed, kibírhatatlan házisárkány, élessé, bántóvá válik a hangja, szép arca is eltorzul, de amikor észbe kap, kapásból rendezi vonásait, öltözékével együtt. Az egészben az a szép, hogy Bánsági nem egyértelműen fúriának ábrázolja, megmutatja, hogy bár iszonyú hiú, de valóban elbizonytalanodik, megérzi, hogy alkalomadtán ki lehet ütni őt is a nyeregből, s tán még az öregedésben is van valami. Ettől kétségbeesik, ezért is annyira ideges és elviselhetetlen.

Nem mintha a többi darabbeli nővel más lenne a helyzet. E vígjátékban a férfiak némiképp háttérbe szorulnak és a nők kerülnek előtérbe, ők vívják egymással mindinkább elmérgesedő csatározásaikat. Mondhatni, zeng tőlük a ház. A pasikat jobbára arra használják, hogy a maguk oldalára állítsák őket, keljenek csak a pártjukra, mert az nekik dukál! Tompos Kátya megformálásában a menynek, azaz Doralice-nek, be nem áll a szája. Egyfolytában pöröl és pöröl. A jussát akarja, és ehhez ő is beveti női bájait. Szinte revolverezi újdonsült férjét. Kelleti magát, hízeleg, hogy aztán haragvóan jéghidegre váltson, ideiglenesen eltaszítsa magától, majd újra bevesse csáberejét.

A harmadik nő, a szobalány, Györgyi Anna alakításában, nem egészen a megszokott típus. Tenyeres-talpas, felvágott nyelvű, ahogy kell, de nem olyan tántoríthatatlan igazságérzetű, mint általában, nem rendíthetetlenül karakán. Ármánykodik, intrikál, érdekből is, meg persze vérig sértődik, és nem tetszik neki az sem, hogy a háznál át akarják rendezni az erőviszonyokat. Kellő esze is van hozzá, hogy még inkább felbolydítsa a méhkast.

DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

DERŰS PILLANAT - a sok civakodás közepette (Bodrogi Gyula és Blaskó Péter) FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT

Goldoni vagy 120 vígjátékában ezt a bizonyos felbolydult, megőrjített, örökösen pulzáló, igen nehezen lenyugtatható méhkast ábrázolja gyönyörűséggel, és hogy mindez feszülten érdekes meg mulatságos legyen, mesterien csűri-csavarja a szituációkat. Kiss Csaba rendező felcsiholta a színészekben a játékkedvet, akik láthatóan élvezik ezt a jól szervezett színpadi őrületet, kiélik bohózati hajlamaikat, egymásnak passzolják a poénokat. Fölöttébb belelendülnek a játékba.

A produkció legeleje pedig ijesztő volt. Kijöttek a színészek az előtérbe, és ott próbáltak mókázni. Ez persze beleillik Goldoni commedia dell' arte által is ihletett műveibe, de mégsem működött, a tömegben kevéssé lehetett látni és hallani őket, a rögtönzések sem voltak elég frappánsak, és ez így volt akkor is, amikor már leültünk a helyünkre. Hiba például egy nézőt rábírni, menjen be két gyertyáért a színfalak mögé, és amikor hosszas unszolásra ezt nagy tétován meg is teszi, nem kezdeni semmit a gyertyákkal.

De aztán abszolút felpörög a játék, és már senki nem akar rögtönzéseket imitálni, főleg nem ilyen szerencsétlenül el nem varrottakat. Amikor a többiektől elfordulva a szereplők nekünk panaszolják bánatainkat, a szemünkbe dühöngenek, az jól működik, és ebbe a játékstílusba maximálisan belefér. Valamennyi színész elemében van. Blaskó Péter a ház tutyimutyi ura, a gróf. Vagy tán nem is tutyimutyi, inkább csak szeretne kimaradni a purparlékból, még ha ez nem is sikerül. Régiséggyűjtésbe menekül. Nem ért hozzá, tehát át lehet verni, baromságokat felsrófolt áron eladni neki, és ő mohón csodálkozva bámulja a fabatkát sem érő prédát. Blaskó remekül ad egy embert, aki se lát se hal, a saját bűvkörében próbál élni, de abból rendre kibillentik, és ilyenkor totálisan összezavarodik, ettől pedig elesetté, befolyásolhatóvá válik. Bodrogi Gyula gazdag kereskedőként igyekszik képviselni a józan ész szavát. Mondja és mondja a magáét, aminek előbb-utóbb némi hatása is lesz. Bakos-Kiss Gábor a grófi család ifjú sarja, aki most házasodott, és kétségbeesetten próbál egyensúlyozni, lavírozni, anyja és felesége között. Konfliktuskerülő lenne, mint az apja, de most nem teheti meg, amitől cefetül kínban érzi magát. Amikor már akkora a bánata, hogy nem is tud róla beszélni, hirtelen, zenei kíséret nélkül, dalra fakad. Ezek olyan bravúrosan előadott dalok, hogy Bakos-Kiss nyílt színi tapsot kasszíroz be értük. Farkas Dénes a ház barátjaként ügyeskedik, helyezkedik, iparkodik pénzt fakasztani onnan, ahonnan ez reménytelennek tűnik.

Balla Ildikó parádés jelmezeket tervezett, rokokó stílusú, mutatósan díszített, túlzóan elegáns ruhákkal, a díszlet is, amit félkörívben ülünk körül, korabeli hangulatot áraszt. De a bő humorú játék nagyon is mai, hatalmaskodásról és kiszolgáltatottságról regél, mások kihasználásáról, az önkontroll hiányáról, kitartó szerelemről, és mindennek dacára szeretetről. Kiss Csaba előásott a feledésből egy nálunk ismeretlen Goldoni művet és bebizonyította, kimondottan érdemes volt előbányászni tetszhalott állapotából.

Szerző