P. Szabó Dénes;

Péreli Zsuzsa;gobelin;kárpitművészet;

2017-12-08 06:45:00

Beleszövi a lelkét is a gobelinekbe

A hétköznapi gondokra és egy emelkedett látásmódra hívja fel a figyelmet Péreli Zsuzsa gobelinművész a legújabb szentendrei kiállításán.

– Amikor megtanultam szőni, halálosan és végzetesen beleszerettem a műfajba – vallja Péreli Zsuzsa Munkácsy-díjas, Érdemes és Kiváló művész, akinek Lélekvándorlásaim címmel nyílt kiállítása a szentendrei Ferenczy Múzeumban. Péreli eredetileg festőművésznek készült, de Probstner János keramikus felfedezte, hogy a pasztellal és olajjal festett képei olyanok mintha szőve lennének. Pérelit így a barát bemutatta Tarján Hédi gobelinművésznek, hogy megismerhesse a falikárpit készítésének technikáját. Tarján, aki a leghíresebb magyar kárpitművész, Ferenczy Noémi tanítványa volt, tudatosította Péreliben, hogy akár egy fél vagy egy négyzetméteres kárpittal is valódi gondolatokat lehet kifejezni. Pérelit, a XV. századtól változatlan technika is elbűvölte.

– Én nagyon szeretem a gyalog megjárt utat – mondja a képzőművész, aki szerint a hosszú időt igénylő művészi alkotás olyan, mint az elmélyült városnézés, az ember figyelme sokkal elevenebb, több részletet meglát. A természetes anyagok, gyapjú, selyem, fém- vagy aranyszál felhasználásával készülő kárpit, Péreli szerint melegséget sugároz. Persze nemcsak az anyaga miatt – mondja a művész, hiszen olykor akár egy évet is eltölt a létrehozással.

Művészete azért is kiemelkedő, mivel Péreli minden egyes művét maga szövi, ezzel is követve Ferenczy Noémi hagyományát. A gobelint ugyanis az esetek többségében több ember készíti, mely már egészen a kezdetek, Jean és Philibert Gobelin kelmefestők munkássága óta jellemző a műfajra. A francia Aubussonban még napjainkban is több ember készít tradicionálisan egy kárpitot. Amikor Pérelit meghívták a „gobelin fővárosába” önálló kiállításra, a helybeliek csodálták, hogy maga a művész szövi a művet.

Amíg a többi művész színes tervet készít a szövés előtt, addig Péreli a képzeletében olyan erősen látja az egész képet a színeivel, formáival együtt, hogy nincs szüksége vázlatra. – Mint egy színész „eljátszom” a kompozíciót – mondja Péreli, aki képzeletében látja, hogy a képen melyik rész lesz szívbemarkoló, felháborító vagy emelkedett. Nem hiába írta róla Frank János művészettörténész, hogy „fonalakkal fest”.

Péreli művei nemcsak technikai szempontból, de gondolatilag is megszólítják a befogadót. A kiállítás öt terme is öt különálló gondolatot fejez ki. – Az utcáról belépve az első terembe még behozzuk a gondjainkat – mondja a művész, aki arra törekedett, hogy először olyan műveket lássunk, melyek a hétköznapokról szólnak. A 1990-ben szőtt Tájkép XX. század vége egy idilli tájat mutat, melynek alsó és felső részébe Péreli szellemi és kommunális, hulladékot, flakonokat és fecskendőket szőtt, felkeltve a figyelmet arra, hogy a modern világunk milyen erővel „préseli” össze a természetet. Az Amnézia című kétoldalú képe az emberi elidegenedést mutatja be rendhagyó módon: a kép mindkét oldalán egy emberpárt látunk, de az egyik oldalon a nő, másikon a férfi jelenik meg összegubancolt fonalként, mint az „elfelejtett” másik.

A falu kerül a középpontba a második teremben, noha Péreli életének nagy részét városban töltötte. Az 1970-es évek óta azonban hosszú időt töltött az Őrségben, ahol lenyűgözte és megihlette az ott élő emberek élete és világa. A harmadik, Aranykor címet viselő teremben a hit és a gyermeki lét helyeződik a fókuszba. Az 1989 Karácsony című, ikonja, mely a temesvári forradalmat és a Caeuşescu-korszak végnapjait idézi meg a képről lógó töltényhüvelyekkel, börtönkulcsokkal, román pénzérmékkel. A következő terem éles váltás a korábbiakhoz képest: a képekről kezdenek eltűnni a figurák és a portrék, helyüket egyre inkább egy valós vagy allegorikus táj veszi át, míg az ötödik teremben már szinte alig találunk emberi alakokat a kárpitokon.

– Nyolcvankilencben úgy éreztem magam, mint a neandervölgyi ősember, aki a barlangja falát festegeti, mert túl nagy lett kinn a zaj – mondja Péreli, aki a kilencvenes évektől már inkább elemelkedett, univerzálisabb témákról akart beszélni. Kései képein ezért kap erőteljes hangsúlyt a természet, egy hullámzó tenger, vagy egy dombos táj, mely felett az égbolton olykor feltűnnek az angyalok – Péreli fontos szimbólumai – akik egy szebb, magasabb rendű létről tudósítanak. A művész is ezt üzeni a közönségének: – Azt szeretném, hogy a kiállításról ne úgy távozzanak a látogatók, ahogy bejöttek. Rezegjen meg egy kicsit a lelkük.