2017 nem nevezhető az Európai Unió sikeres évének, ráadásul az idén is minden a pénzről szólt. Talán lesz megállapodás a brit "lelépési" díjról, de a Brexit-népszavazás Nagy-Britanniának így is százmilliárdokban mérhető anyagi károkat okoz. A legnagyobb bankok máris költöznek a Cityből, és Frankfurtba, Párizsba helyezik át a székhelyüket. London távozása miatt azonban a kontinensen is nő a bizonytalanság, mert vélhetően az európai pénzpiacok is átrendeződnek.
A menekültválság 2015-höz képest ugyan valamelyest enyhült, de az uniós források – a feladatokhoz mérten – messze nem elegendőek. Főleg ez az oka annak, hogy a szélsőséges nacionalizmus az egész földrészen hódít. Angela Merkel ugyan elkötelezett híve az EU-nak és az eurónak, de már a „nagyasszony” sem a régi. Várható, hogy épp – az EU szempontjából fontos – nemzetközi mozgástere szűkül, miután többet kell majd belpolitikával foglalkoznia. Úgy tűnik, napjainkban a stabil kormányzáshoz már a kimagasló német gazdasági teljesítmény sem elegendő.
További gondok forrása, hogy ezáltal a francia-német tandem is meggyengült, jóllehet az „európártiak” emiatt szurkoltak Merkel győzelméért. A kancellár eddig támogatta Emmanuel Macron merész pénzügyi terveit: a francia elnök megválasztása óta az euróövezet átfogó reformját sürgeti. A német koalíciós tárgyalások elhúzódása miatt azonban tartani lehet attól, hogy az Európai Tanács decemberi ülésén nem lesz áttörés a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) kérdésében.
Hathatós politikai támogatás nélkül pedig Brüsszel malmai még lassabban őrölnek. Számos jel utal arra, hogy az Unió jelenlegi formájában már nem alkalmas a sokféle és költséges válság kezelésére. Igaz, a rendelkezésére álló pénzügyi keretek szinte jelképesek a tagállamokéhoz képest. Antonio Tajani EP-elnök ezért is javasolja az uniós költségvetés megduplázását (évi 140 milliárd euróról 280 milliárdra). Mindezt – konstruktív módon – nem a lakossági terhek növelésével, hanem a tőzsdei tranzakciók megadóztatásával képzeli el.
Elveszett illúziók
Honoré de Balzac híres regénye ugyan a 19. század kapitalizmusáról szól, de napjainkban különösen aktuális. A pénzügyekkel foglalkozó közgazdászok többsége szerint az euró 2008 utáni válsága arra vezethető vissza, hogy az „alapítók” (Jacques Delors, Lámfalussy Sándor és a többiek) nagy műve befejezetlen maradt. A költségvetési unió politikai okokból nem valósult meg, így viszont a monetáris unió sem igazán működőképes. A gazdaság ciklikus válságai láthatóan nem kezelhetők kisebb-nagyobb pénzügyi mentőcsomagok nélkül. Ezek végső garanciáját pedig csak az Unió egészének gazdasági ereje biztosíthatja. Ezért lenne szükség például közös államkötvényekre, ha a bajba került tagállamok helyzete indokolja az átmeneti segítséget. Az európai gazdasági kormányzás, a költségvetési- és bankunió természetesen nem az egykori „alapító atyák” tudatlansága miatt épül lassan. A fő akadály változatlanul a nacionalista korlátoltság: a Brexitre szavazóknak vagy a katalán „önállóságért” tüntetőknek ma sincs fogalmuk követeléseik súlyos gazdasági következményeiről.
A kilencvenes éveket még világszerte a neoliberálisok uralták, akik elleneznek mindenfajta állami beavatkozást a gazdasági folyamatokba. Az euró-tagság szigorú pénzügyi feltételeit rögzítő Maastrichti Szerződés is ezt a programot írta elő a csatlakozóknak. A 2008-as pénzügyi összeomlás kellett annak felismeréséhez, hogy a stabil növekedés és a tagállami különbségek mérséklődése a megszorításoktól önmagában nem várható. Milton Friedman szellemi örökösei szerint a gazdaságpolitika egyetlen feladata az infláció leszorítása, s minden más nyugodtan rábízható a piaci folyamatokra. Mindez azonban a valutaövezetben sem működött, s a deregulációs kampányoknak abban is döntő szerepük volt, hogy a nemzetközi pénzügyek instabillá váltak. 2011-12-ben az euróövezet csaknem szétesett, s 2010 óta nemcsak Görögország van bajban. Olaszországban például állandósult a bankválság, s egy esetleges bankpániknak – az olasz gazdaság méretei miatt – egész Európára nézve beláthatatlan következményei lehetnek.
Németország és az euró
A The Economist a világ egyik legtekintélyesebb hetilapja, ráadásul az 1843-as alapítása óta a gazdasági liberalizmus elkötelezett híve. Mégis az idén nyáron nagy teret szentelt a „német problémának”, s arra a – ma már sokak által vallott – következtetésre jutott, hogy Európa vezető gazdasága lényegében partnerei rovására gyarapodik. Hatalmas, 300 milliárd dolláros külkereskedelmi aktívuma még a közismerten export-orientált Kína 200 milliárdját is jócskán meghaladja: e többlet egyébként a tavalyi évben a legnagyobb volt a világon. Az egyedülálló gazdasági teljesítményt Berlin jórészt a robusztus, technológiailag fejlett feldolgozóiparának köszönheti. Csak összehasonlításképpen: Németországban a foglalkoztatottak közel 20 százaléka ebben a szektorban dolgozik, ezzel szemben a hasonlóan fejlett Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában az arány mindössze 10 százalék. Az egyszerű gondolkodású Donald Trump sérelmezte is az Audi és a Mercedes túlzott jelenlétét az amerikai piacokon. A németek válasza rövid volt: jobb autókat kellene gyártani.
Európában is probléma azonban, hogy a többlet jó egynegyede a valutaövezeti partnerektől származik, s a takarékosságra ösztönző német gazdaságpolitika árát főként a szegényebb, „déli” uniós tagállamok fizetik meg. A siker ugyanis jórészt a Merkel-kormánnyal együttműködő szakszervezeteknek és a másfél évtizede nem növekvő reálbéreknek köszönhető. A belső fogyasztást visszafogó gazdaságpolitika azt jelenti, hogy az euróövezet többi tagállama kevesebbet exportálhat német földre, ezért az ottani többletet saját hiányukkal (többnyire eladósodásukkal) kénytelenek ellensúlyozni.
A tagállamok közötti jövedelemkülönbségeket az eltérő fejlettséggel nem számoló euró még tovább növeli. A németek esetében az egységes árfolyam – Dobozi István, volt Világbank-szakértő szerint – 25-30 százalékkal gyengébb a dollárral szemben, mint amilyen márkát használva lenne. (A márka ugyanis a kiváló gazdasági teljesítmény miatt hamar felértékelődne a piacon, s ez csökkenthetné az óriási külkereskedelmi többletet).
Az érem másik oldala a déliek, például a görögök helyzete. Athén számára az euró árfolyama túlságosan „erős”, de a drachmára már nem érdemes visszatérniük. A saját valutát önállóan leértékelhetnék ugyan, ezzel is ösztönözve a turizmust, ám ebben az esetben a közös valuta előnyeit nem élvezhetnék. A jelenleginél például jóval magasabb kamatok mellett vehetnének fel hiteleket. Az árfolyamkockázat kivédése érdekében a vállalkozóknak újra drága biztosítási szerződéseket kellene kötniük. A drachmára való visszatérés azt is jelentené, hogy megint lennének átváltási költségek, és a görögök eddigi euró-megtakarításainak értéke akár a felére is csökkenhetne.
Együtt kell hajóznunk
2008 óta viharos tengeren hajózunk, ám az Unió még mindig a világ egyik legirigyeltebb óceánjárója. Az egységes piac évtizedek óta épül, s az uniós jog és az európai pénzügyi rendszer ezer szállal köti össze a nemzeti gazdaságokat. Az integráció milliárdokban mérhető „hozzáadott értéket” jelent a 28-ak számára. A szerves kapcsolatok megszakításával (Brexit, katalán függetlenség, "keleti nyitás" és hasonlók) csak a populista kalandorok kísérleteznek. Egyszerűen hazugság, hogy az igazi óriásokkal (USA, Kína) bármelyik európai állam képes lenne egyedül – a közös valuta nélkül – felvenni a versenyt.
Angela Merkel persze nincs könnyű helyzetben. A kormányalakítás után mégis – paradox módon – az uniós gazdasági reform jelenthet számára is kiutat. A nagykoalíció folytatása ugyanis esélyt adhat arra, hogy egy kevésbé „önző” német gazdaságpolitikával dinamizálják az európai gazdaságot. Lazább bérpolitikával például a kancellár megcsappant hazai népszerűségét is növelheti. A belső fogyasztás ösztönzésével elérhetné, hogy a németek többet importáljanak, illetve többet költsenek külföldön, ami a déli tagállamoknak is kedvezne.
A GMU mélyítése nem feltétlenül jelent „többsebességes” Európát. Juncker bizottsági elnök idei évértékelő beszédében éppen azt szorgalmazta, hogy valamennyi tagállam csatlakozzon a valutaunióhoz. Ennek segítésére akár önálló pénzügyi alap létrehozását is elképzelhetőnek tart. Az Európai Parlament képviselői már 2017 februárjában elfogadták az euróövezet költségvetési modelljére vonatkozó javaslataikat.
A populista rágalmakat könnyű megcáfolni: az integráció meglehetősen olcsó befektetés. Az uniós büdzsé a tagállamok együttes nemzeti jövedelmének 1 százalékát sem éri el, amelyből – nem mellesleg – a népszerű támogatások is érkeznek a kevésbé fejlettek számára. Az európai polgárok minden 100 eurónyi megszerzett jövedelmük után átlagosan 50 eurót fizetnek be hazájuk költségvetésébe adók és járulékok formájában. Ebből mindössze 1 euró jut az EU finanszírozására. Az állam- és kormányfők tehát nagyvonalúbbak lehetnének – Európa jövője érdekében.
