Marosán György: Házasság benchmarking

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:40
ELHIDEGÜLŐ HÁZASTÁRSAK - A krízis többnyire régóta lappang, csak – a pártokhoz hasonlóan – az utolsó pillanatban veszik észre FO

Mari, az aerobikcsapat, ötvenes éveiben járó, örökké vidám tagja, bús-komoran érkezik az órára. A többiek faggatására bevallja: párja, Péter egy SMS-ben tudatta vele, hogy elhagyja. A nők megütközve olvassák az imádott férj két évtizedes házasságot lezáró üzenetét: „Még várok az élettől kellemes meglepetéseket. Elköltözöm. Bocs.” Volt jel? - bukik ki valakiből a kérdés. És Mari meghökkenve tagad.

"Megfőtt béka" szindróma

A házasságok és a barátságok válsága csak látszólag tör ki hirtelen. A gyermekkori barátságnak egy váratlan vita véget vethet, ám a nézetek vagy életszemlélet különbsége fokozatosan szélesedik. A házastársak egyikének elköltözése a másik felet sokkszerűen éri, pedig a krízis régóta lappang. És a válság nemcsak az 50-eseket, 60-asokat fenyegeti. Ezzel szembesülnek a „midlife” krízissel küszködő 40-esek, és a párkapcsolatba gyorsan beleunó 30-asok. Ám akárhány évesként maradsz magadra, az fáj legjobban, hogy – mint Bergman „Jelenetek egy házasságból” filmjének hősnője, Marianne – ráébredsz, rajta kívül szinte mindenki tudott a problémákról. Miközben a „velem ez nem történhet meg” illúziójában éltél, hátad mögött, ismerőseid már a súlyosbodó válság jeleit tárgyalták. S amikor ezt szemükre veted, azzal vágnak vissza: sokszor jelezték, de süket fülekre talált a figyelmeztetés.

Azt gondolhatnánk, hogy az efféle vakság, a racionálisan és hidegen mérlegelő üzleti szervezetek világában nem fordul elő. Ám negyed évszázada az IBM, tizenöt éve az Eastman-Kodak, nemrég pedig a Nokia vált áldozatává a – látszólag - derült égből villámcsapásként bekövetkező válságnak. A siker-példákról rendre kiderül: már néhány éve irányítatlanul sodródnak a világgazdaság hánykolódó tengerén. Az IBM - fájdalmas terápiát követően - felgyógyult, az Eastman-Kodak-ot felszámolták, a Nokia a túlélésért küzd.

A lejtőre került vállalatokhoz hasonló forgatókönyv szerint omlanak össze politikai pártok is. Egykor diadalmas választási sikereiket ünnepelte a világ, ma pedig az egykori „elvtársak” marakodó politikai ellenfelek. Miközben mindenki azt latolgatja, „vajon ez a vég, vagy van még lejjebb”, az egyetlen, ami világos: az írás régóta ott volt a falon, csak nem vette észre senki.

Az efféle történetek legtalányosabb eleme: miközben a kudarc – látszólag - váratlanul bukkan elő, a visszatekintő elemzések egyértelmű jelek sokaságát azonosítják. Mintha az egykori szerelmesek, a sikerben fürdő vállalatok és a győzelemre éhes politikai pártok nem látnának tovább az orruk végénél. A vakságnak erre a különös fajtájára meghökkentő fogalmat alkotott a tudomány: „megfőtt béka" szindróma. Ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, elviselhetetlennek találva azt, azonnal kiugrik. Ha azonban hideg vízbe rakják, és a vizet lassan melegítik, a béka szinte megfőzhető: nem érzékeli az eredetileg hűvös, majd lassan melegebbé, végül forróvá váló a víz hőmérsékletének fokozatos változását. Az egyre forróbb vízben mozdulatlanul heverő béka helyzetét egyének, szervezetek vagy akár egész társadalmak átélhetik.

Tudatunk épp így átsiklik környezetünk kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzései felett. Nem érzékeljük egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat kihűlését. Elkerüli figyelmünket házasságunknak a mindennapok unalmába való beleszürkülése, hozzászokunk gyermekeinkkel, barátainkkal vagy szüleinkkel való találkozásaink ritkulásához, beletörődünk munkánk növekvő monotonitásába. Az egykor sikeres vállalatok sem fogják fel vészjelként az elpártoló vevőket, a kilépő munkatársakat, a megerősödő versenytársakat, a romló nyereségességet. Gyakran még az iparágat alapjaiban megrengető, földcsuszamlásszerű technológiai változást sem érzékelik. De így esnek áldozatául a „megfőtt béka” szindrómának egykori diadalmas politikai mozgalmak. Elkerüli figyelmüket a régi jelszavak lassú, de biztos leértékelődése, a tagság és a vezetés közötti növekvő konfliktusok.

Viszonyítási pont

A menedzsment tudomány nemcsak rácsodálkozott a jelenségre, de gyógymódot is kifejlesztett. A megoldás kulcsa: az elbizakodottság - „a velünk ilyen nem eshet meg” - távoltartása. Hajlamosak vagyunk azt hinni: míg mások boldogsága véget ér, a miénk örökké tart. A racionális elemző azonban nem hisz a „mindig” és az „örökké” végleteiben, azt keresi: azonosíthatók-e a válság felé araszolás tünetei, a környezet változásának észrevétlen jelei. Az elbizakodottság ellenszereként pedig a benchmarking módszert ajánlja. A benchmarking - eredetileg - viszonyítási pont, amely a legjobb teljesítményét veszi alapként. A vállalati gyakorlatban ez termékeink és szolgáltatásaink, technológiánk és teljesítményünk állandó összemérését jelenti a legsikeresebb versenytársakéval. A folyamatos és részletes összevetés felhívhatja a figyelmet a hanyatlásra – mielőtt a problémák válsággá szélesednek. Sőt, így nemcsak a változtatás szükségessége válik nyilvánvalóvá, de az iránya is.

A benchmarking - bármilyen különös - használható akár egy társadalom vagy éppen egy házasság állapotnak megítélésére. A társadalmak összehasonlításának elfogadott mérőszámait a Világbank, Worldwide governance indicators (WGI) mutatói tartalmazzák. Ezek a mutatók mindenki számára nyilvánosak és hozzáférhetők, legfeljebb az átlagember nem érdeklődik irántuk és az éppen hatalomban levők, eltelve saját - vélt - nagyságuktól és maguk is bedőlve az általuk alkalmazott manipulációknak, nem figyelnek a jelekre. Jellegzetes például, hogy hazánk kormányzásának minősége – ezzel együtt versenyképessége és demokráciája is - a 21. században, az egymást váltó kabinetek alatt egyaránt, folyamatosan romlott. Ezen a tényen az állampolgár nem gondolkodott el, és a választások azt mutatják, nem is nagyon szeretne. Holott egy ország teljesítményét, a polgári szabadságjogok teljesülését, politikai rendszerének minőségét és a korrupció mértékét végső soron ezek a mutatók pontosan jelzik előre.

A benchmarking megvalósítása egy házasság esetén sem bonyolultabb, legfeljebb az „adatbázis” nehezebben teremthető meg. Csak példaként – vagy elrettentésként – íme a „házasság benchmarking” szempontjai:

- Beszélgetések gyakorisága kapcsolatuk jövőjéről, arról, vajon valóban minden rendben van-e a kapcsolatukkal.

- A visszajelzésre alkalmat kínáló események elmulasztásának száma (születésnap, kitüntetés, stb)

- A szexuális együttlét gyakorisága és hogy mindkét félnek egyformán örömére szolgál-e

- Egymásnak adott dicséretek, a másik problémái iránt érdeklődés száma

- A házasság szokásos szolgáltatásaival (ebédkészítés, bevásárlás, gyerekkel való foglalkozás, stb.) kapcsolatos pozitív vagy negatív visszajelzések száma

- A hajlandóság mértéke a „másik” félnek tulajdonított szolgáltatás elvégzésére

- A másik fél munkája, hobbija iránti érdeklődés, dicsérő, vagy szeretetteljes visszajelzés

- A veszekedések száma, alakulása és jellege, és a veszekedések tapasztalatainak feldolgozása egymással

- Bármelyik fél kiadja-e a belső problémáikat a másik beleegyezése nélkül, megvédik-e a felek egymást, egy harmadik személlyel zajló vitájában

- A másik fél problémáinak megoldásában való részvételi hajlandóság mértéke

- Azon visszajelzések száma, amelyeket a másik fél nem megfelelő viselkedésével kapcsolatosan tesznek.

Lehet, hogy a kérdéssort végigolvasva az olvasónak elmegy a kedve saját házasságának benchmarking elemzésétől. Túlságosan mechanikusnak, számítónak tűnhet ez alapján felmérni szerelmünk vagy barátságunk érzelmektől áthatott és ösztönök által vezérelt állapotát. Ám ne feledjük: éppen ezeket a jelzéseket azonosítjuk másoknál, és beszéljük ki őket. Mégis, a legtöbben - nem vitatva a benchmarking szerepét egy műszaki rendszer vagy egy gazdasági vállalkozás esetén – idegenkednek így tekinteni saját kapcsolataikra. Kérdés, van-e más megoldás, amely biztosíthatná egy fontos kapcsolat folyamatosan magas minőségét?

Maximális szolgáltatás

Ezt a másik lehetőséget egy német vezető történetével szeretném érzékeltetni. A szereplők - Hans és Martha - egy évtizede éltek mintaházasságban. Ám egy este, amikor Hans - szokás szerint - későn jött haza, és azonnal bevonult a dolgozószobába, Martha azzal állt a férje elé: "Hans, elválok tőled”. A megdöbbent férje csak annyit tudott kinyögni: „Martha, nekem te vagy a mindenem”. „Elhiszem neked, hogy ezt komolyan is gondolod – válaszolta Martha –, de az elmúlt időben egyre fáradtabb, unalmasabb és szürkébb lettél. Régen gyakran jártunk el vacsorázni, színházba és hangversenyre. Most hónapokig sehova nem megyünk. Csak várlak itthon, és amikor megérkezel, beülsz a dolgozószobába. Amikor odabújnék hozzád az ágyban, mindig fáradt vagy. Amikor ezt szóvá teszem, idegesen válaszolsz, vagy hallgatsz. Nem arról van szó, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen rájöttem, ez az út a biztos katasztrófához vezet. Ezért döntöttem úgy: inkább váljunk el most, amikor még megőrizhetjük a kölcsönös tisztelet maradékát."

„Martha, belátom, hibáztam – mondta Hans - de adjál még egy esélyt. Csak annyit kérek tőled - és az együtt töltött évtized okán ennyit megtehetsz - adj egy hetet, és hidd el, minden meg fog változni”. Martha elgondolkozott, majd azt mondta: jó, kapsz egy hetet. És ezen a héten Hans valóban megváltozott. Újra a régi volt: a kedves, a megértő, a jókedvű és igen, a férfias. Ám amikor a házasságuk első hónapjait idéző hét letelt, Marta újra Hans elé állt és a következőket mondta: "Ez egy csodálatos hét volt, de úgy döntöttem, mégis elválok tőled". "De hiszen nem tagadhatod, hogy minden megváltozott" - mondta Hans. "Valóban megváltozott – válaszolta Martha -, de józan eszem arra figyelmeztet, hogy végül mindig visszatér a régi unalom, a fáradtság és a szürkeség. Én úgy akarok elmenni tőled, hogy ezzel a szép emlékkel távozzam." Hans erre csak annyit tudott kinyögni: Martha, adj még egy hetet! Azóta több mint 10 év telt el, és Martha minden héten ad egy újabb egy hétre szóló esélyt Hansnak, aki úgy viselkedik, mintha az épp adott hét volna az utolsó esélye.

Képzeljék el, ha mindannyian úgy mennénk be reggel dolgozni, hogy ezen a héten dől el, vajon megtarthatjuk-e munkahelyünket. Képzeljék el, hogyan szolgálnának ki minket, vásárlóként, fogyasztóként, betegként, és állampolgárként, ha az ügyeinket intézők tudnák, hogy a hét végén dől el, tovább dolgozhatnak-e. Ugye, egészen másként nézne ki ez az ország! A probléma csak az, hogy mindannyian két szerepet is játszunk: egyidejűleg vagyunk eladók és vevők a piacon és a boltban, az iskolában és a bankban, egyszerre vagyunk szolgáltatást nyújtók és azt igénybe vevők az önkormányzatnál és a rendőrségen, és a házasságban is.

Nincs ez másként a politikában sem. Képzeljük csak el, mennyire másként foglalkoznának velünk a politikusok, ha nemcsak négyévenként egy-két hónapot töltenének kegyeink keresésével. Nemcsak a házasságok, de a pártok is tartósabbak volnának, ha az érintettek – mint Hans és Martha - állandóan egymás örömét igyekeznének szolgálni. Az persze más, ha valaki úgy teszi fel a kérdést: vajon megér-e ennyit egy házasság, egy munkahely vagy a politika? Szerintem igen, de ezt mindenki döntse el maga. Én pusztán azt állítom: ha örömteli kapcsolatot, jól működő vállalatot, sikeres pártot, boldog társadalmat akarsz, akkor egyszerre kell igényesnek lenni társad „szolgáltatásai” iránt, és a maximumra törekedni, amikor őt szolgálod. A boldogsághoz e két szerepben egyaránt kiválót kell nyújtanod!

Témák
válság

Kácsor Zsolt: Szia, én egy részeg vagyok, és te?

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:35
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Múlt szombaton lementem az Incognitóba, mert megint be akartam baszni, sört ittam vodkával, miközben a Neonhal zenekar játszott, és amikor Nagy Tomi azt énekelte, hogy "Kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe belemélyeszti ujját, így kiált halleluját", akkor én is vele együtt üvöltöttem, hogy igen, igen, igen, kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe halleluját. Pedig nem is hiszek Istenben. Lassan ötven vagyok, és még mindig nem tudom, hogy az istenhívők mit éreznek, amikor Istenről beszélnek. Olyanok, mintha ők is be lennének baszva, mint én, pedig józanok. Egyedül ültem a pultnál, megittam három sört és három vodkát, utána már jól voltam, kimentem a kocsma elé cigizni, álltam a fák alatt, és fáztam, érezni akartam, hogy fázom, mert végre érezni akartam valamit, és azon gondolkodtam, hogy megszólítsam-e azt a vörösbarna hajú nőt, akit odabenn megbámultam, de nem tudtam eldönteni.

Újabban semmit sem tudok eldönteni, csak ülök szombat esténként az Incognitóban, és szerencsére este tízre már bebaszok, olyankor nem fáj annyira a seb, amibe bele, bele, bele, és akkor szemtől-szemben vele, vele, vele, vele, szemtől-szemben vele, ezt a dalt dünnyögtem magamban a fák alatt, miközben cigiztem, aztán visszamentem a pulthoz, kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nem kívántam. A zenekar még játszott, ennek megörültem, mert a csendet nem tudom elviselni, újabban semmit sem tudok elviselni, csak azért élek még, mert nem haltam meg. Ezt azóta érzem, mióta elváltam, azóta nagyon egyedül vagyok, s úgy érzem magam, mintha egy élettelen fadarab volnék. Amikor otthon kimegyek az erkélyre cigizni, direkt nem veszek kabátot, hogy érezzek valamit, legalább azt érezzem, hogy fázom, és nem vagyok egy fadarab. A pszichiáter megkettőzte az adagomat, de ez sem segít. Lehet, hogy egy nő jobb lenne, mint a dupla Xanax. De ezt sem tudom eldönteni.

Amikor a pszichiáter megkérdezi, hogy mi a baj, akkor csak a vállamat szoktam vonogatni, ugyan mit válaszoljak ilyen hülye kérdésre, hogy mi a baj? Lassan ötven vagyok, elváltam, és úgy megutáltam magamat, mint a volt feleségemet. Tessék, ez a baj, vajon mit tetszik rá felírni, doktornő? A múltkor odajött hozzám két hülye gyerek arcú térítő az utcán, két mormon Amerikából, és ragyogó mosollyal azt kérdezték tőlem, hogy akarok-e Istenről beszélni, akar a faszom, mondtam nekik, de mosolyogtak tovább, szerintem nem értették. Úgy néztek ki, mint akik beadták az aranylövést, de túlélték, és úgy maradtak. Inkább vagyok részeg, mint mormon. A pultnál kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nagyon nem kívántam, viszont oda akartam menni ahhoz a vörösesbarna hajú nőhöz, ehhez gyűjtöttem az erőt, de hiába, mert mire megittam a sörömet, és kitaláltam, hogy mit mondok neki, akkor már egy másik faszival dumált, ezt is elkúrtad, mondtam magamnak, de végül is nem érdekelt. Aztán a koncertnek vége lett, ezt nem tudtam elviselni, kimentem inkább cigizni, és azt dünnyögtem, hogy eljön a perc, eljön a, eljön a perc, amikor, eljön a perc, amikor ráébredsz, hogy órák óta önmagadban táncolsz. Jó kis zenekar ez a Neonhal.

Amikor visszamentem, mondtam odabenn a zenekarnak, hogy jó kis zenekar vagytok, mire csak bólogattak, nem tudtak beszélni, mert éppen a pultnál tömték magukba a zsíros kenyeret lila hagymával, gondoltam, megkérem őket, hogy játszanak még, mert a csöndet nem tudom elviselni, de arra jutottam, hogy hadd egyenek, egész este játszottak, s lehet, hogy ennyi a gázsijuk, ez a jó kis zsíros kenyér, lila hagymával. Még szerencse, hogy ez az Incognito itt van Debrecenben, különben úgy kimúlna ez a város, mint egy felfújódott tehén. Mindig ez jut eszembe Debrecenről, hogy olyan, mint egy felfújódott tehén, de hát mit csináljak, nem vagyok idevalósi, de sajnos itt élek, és itt fogok meghalni. A pszichiáter szerint levegőváltozásra volna szükségem, de ez ökörség. Akárhová mennék, nem tudnám magamat nem magammal vinni, és akkor meg minek menjek bárhová, ha én is ott vagyok velem? Csak költeném a pénzt hülyeségre. Még hogy levegőváltozás. Olyan ez a tél, mint egy lompos, éhes farkas, ha nem figyelek jobban, megharap.

Néztem a pultnál azt a vörösesbarna hajú nőt, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeség lett volna odamenni hozzá, végül is mit mondtam volna neki? Szia, én egy részeg vagyok, és te? Talán ezt mondtam volna, mert általában megmondom az igazat. De lehet, hogy inkább azt kérdeztem volna tőle, hogy ha ő egy hangszer volna, akkor mi volna. Lehet, hogy én basszusgitár volnék, mert nem vagyok egy feltűnősködő alak. Ő meg például cselló. De a basszusgitár nem is illik a csellóhoz, ezt válaszolná a nő, ezzel rázna le. Akkor meg minek menjek oda hozzá, ha eleve le akar rázni, nem igaz? Aztán fizettem, és elindultam haza, persze már megint egyedül, és közben énekeltem, beleragadt a fülembe az a dal, bele, bele, beleragadt, hogy kell egy dal, amibe bele. Bele, bele, kell egy dal, amibe beleképzeled magad, ahogy csörgődobon játszol.

Szerző
Témák
részeg

Kácsor Zsolt: Szia, én egy részeg vagyok, és te?

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:35
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Múlt szombaton lementem az Incognitóba, mert megint be akartam baszni, sört ittam vodkával, miközben a Neonhal zenekar játszott, és amikor Nagy Tomi azt énekelte, hogy "Kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe belemélyeszti ujját, így kiált halleluját", akkor én is vele együtt üvöltöttem, hogy igen, igen, igen, kell egy seb, amibe bele, bele, bele, kell egy seb, amibe halleluját. Pedig nem is hiszek Istenben. Lassan ötven vagyok, és még mindig nem tudom, hogy az istenhívők mit éreznek, amikor Istenről beszélnek. Olyanok, mintha ők is be lennének baszva, mint én, pedig józanok. Egyedül ültem a pultnál, megittam három sört és három vodkát, utána már jól voltam, kimentem a kocsma elé cigizni, álltam a fák alatt, és fáztam, érezni akartam, hogy fázom, mert végre érezni akartam valamit, és azon gondolkodtam, hogy megszólítsam-e azt a vörösbarna hajú nőt, akit odabenn megbámultam, de nem tudtam eldönteni.

Újabban semmit sem tudok eldönteni, csak ülök szombat esténként az Incognitóban, és szerencsére este tízre már bebaszok, olyankor nem fáj annyira a seb, amibe bele, bele, bele, és akkor szemtől-szemben vele, vele, vele, vele, szemtől-szemben vele, ezt a dalt dünnyögtem magamban a fák alatt, miközben cigiztem, aztán visszamentem a pulthoz, kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nem kívántam. A zenekar még játszott, ennek megörültem, mert a csendet nem tudom elviselni, újabban semmit sem tudok elviselni, csak azért élek még, mert nem haltam meg. Ezt azóta érzem, mióta elváltam, azóta nagyon egyedül vagyok, s úgy érzem magam, mintha egy élettelen fadarab volnék. Amikor otthon kimegyek az erkélyre cigizni, direkt nem veszek kabátot, hogy érezzek valamit, legalább azt érezzem, hogy fázom, és nem vagyok egy fadarab. A pszichiáter megkettőzte az adagomat, de ez sem segít. Lehet, hogy egy nő jobb lenne, mint a dupla Xanax. De ezt sem tudom eldönteni.

Amikor a pszichiáter megkérdezi, hogy mi a baj, akkor csak a vállamat szoktam vonogatni, ugyan mit válaszoljak ilyen hülye kérdésre, hogy mi a baj? Lassan ötven vagyok, elváltam, és úgy megutáltam magamat, mint a volt feleségemet. Tessék, ez a baj, vajon mit tetszik rá felírni, doktornő? A múltkor odajött hozzám két hülye gyerek arcú térítő az utcán, két mormon Amerikából, és ragyogó mosollyal azt kérdezték tőlem, hogy akarok-e Istenről beszélni, akar a faszom, mondtam nekik, de mosolyogtak tovább, szerintem nem értették. Úgy néztek ki, mint akik beadták az aranylövést, de túlélték, és úgy maradtak. Inkább vagyok részeg, mint mormon. A pultnál kértem még egy sört és egy vodkát, pedig már nagyon nem kívántam, viszont oda akartam menni ahhoz a vörösesbarna hajú nőhöz, ehhez gyűjtöttem az erőt, de hiába, mert mire megittam a sörömet, és kitaláltam, hogy mit mondok neki, akkor már egy másik faszival dumált, ezt is elkúrtad, mondtam magamnak, de végül is nem érdekelt. Aztán a koncertnek vége lett, ezt nem tudtam elviselni, kimentem inkább cigizni, és azt dünnyögtem, hogy eljön a perc, eljön a, eljön a perc, amikor, eljön a perc, amikor ráébredsz, hogy órák óta önmagadban táncolsz. Jó kis zenekar ez a Neonhal.

Amikor visszamentem, mondtam odabenn a zenekarnak, hogy jó kis zenekar vagytok, mire csak bólogattak, nem tudtak beszélni, mert éppen a pultnál tömték magukba a zsíros kenyeret lila hagymával, gondoltam, megkérem őket, hogy játszanak még, mert a csöndet nem tudom elviselni, de arra jutottam, hogy hadd egyenek, egész este játszottak, s lehet, hogy ennyi a gázsijuk, ez a jó kis zsíros kenyér, lila hagymával. Még szerencse, hogy ez az Incognito itt van Debrecenben, különben úgy kimúlna ez a város, mint egy felfújódott tehén. Mindig ez jut eszembe Debrecenről, hogy olyan, mint egy felfújódott tehén, de hát mit csináljak, nem vagyok idevalósi, de sajnos itt élek, és itt fogok meghalni. A pszichiáter szerint levegőváltozásra volna szükségem, de ez ökörség. Akárhová mennék, nem tudnám magamat nem magammal vinni, és akkor meg minek menjek bárhová, ha én is ott vagyok velem? Csak költeném a pénzt hülyeségre. Még hogy levegőváltozás. Olyan ez a tél, mint egy lompos, éhes farkas, ha nem figyelek jobban, megharap.

Néztem a pultnál azt a vörösesbarna hajú nőt, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeség lett volna odamenni hozzá, végül is mit mondtam volna neki? Szia, én egy részeg vagyok, és te? Talán ezt mondtam volna, mert általában megmondom az igazat. De lehet, hogy inkább azt kérdeztem volna tőle, hogy ha ő egy hangszer volna, akkor mi volna. Lehet, hogy én basszusgitár volnék, mert nem vagyok egy feltűnősködő alak. Ő meg például cselló. De a basszusgitár nem is illik a csellóhoz, ezt válaszolná a nő, ezzel rázna le. Akkor meg minek menjek oda hozzá, ha eleve le akar rázni, nem igaz? Aztán fizettem, és elindultam haza, persze már megint egyedül, és közben énekeltem, beleragadt a fülembe az a dal, bele, bele, beleragadt, hogy kell egy dal, amibe bele. Bele, bele, kell egy dal, amibe beleképzeled magad, ahogy csörgődobon játszol.

Szerző
Témák
részeg