Kezet emelni az öreg szülőre - Erőszakot szülhet a tehetetlenség

Publikálás dátuma
2017.12.11. 06:00
Egyre több idős ember él Magyarországon is, ellátásuk a hozzátartozókra marad - Illusztráció - AFP fotók
Az állam kihátrál az ellátásból, a családok pedig belerokkannak az öregedő szülők, nagyszülők gondozásába, és jön a szóbeli, majd a testi erőszak.

Olga és Vera a keleti határnál nőtt fel, egyikük Pestre került, a másik Szegeden maradt az egyetem után. Sűrűn látogatták a gyerekeikkel a szülőket, aztán már csak a mamát, apjukat elvitte a harmadik infarktus. Látták, hogy anyjuk egyre lassul, de önvédelemből nem foglalkoztak a várható bajjal. Egy vasárnap a helyi orvosi ügyelet hívta Verát: a néni elesett, eltörte a karját, menjenek érte, mert nem tudja ellátni magát. Így került hozzájuk egy évre. Ez alatt kiderült a cukorbaj, a szívritmuszavar, napi kétszer kapott inzulint, a szúrást csak a lányától fogadta el, így aztán Verát 10 hónap után elküldték a munkahelyéről. Kiszámolt gyógyszerek, hashajtók, etetés, fürdetés, naponta takarítás, rengeteg mosás és állandó panaszáradat, ha kitette otthonról a lábát. Ezt kapta cserébe, meg a vége felé az antidepresszánsokat, amikor az álmatlanság, a kilátástalan csapdahelyzet és a fáradtság miatt pszichiáterhez került.

Egy év után összeomlott, akkor vitte tovább Olga az anyjukat. Ő fél évig bírta. Attól kezdve hol itt, hol ott volt, a két lány szégyellte volna beadni egy otthonba, bár a családjuk erre biztatta őket. Azt érezték, kötelességük gondoskodni róla, de egyre gyakrabban robbant a szikra, jött a kiabálás, míg aztán elcsattant az első pofon. Olga kapta, s alig tudta visszafogni magát, hogy ne adja vissza az anyjának. Három évig harcoltak egymással ilyen-olyan felállásban. Amikor meghalt a mama, sokáig nem tudták megsiratni, csak űrt éreztek és szégyenteljes felszabadulást.

Megmagyarázhatatlan álszeméremből alig beszélünk az ilyen helyzetekről, meg azokról, amikor a pofon az idős családtagok arcán csattan, a feszültséget egy lökéssel vezeti le rajtuk a gyerekük vagy az unokájuk. Civil szervezeteknek hála, egyre többet foglalkozunk a nőket és a gyermekeket ért lelki és testi bántalmazásokkal, sőt ma már nem tabu az sem, hogy férfiak is vannak kiszolgáltatott helyzetben, de a családon belüli erőszaknak az időseket érintő szeletét mindenki igyekszik agyonhallgatni. Több rendőrségi nyilatkozat is úgy fogalmaz, hogy az összes családon belül elkövetett erőszakos cselekedetnek csak a tizede lesz nyilvános, az idősek bántalmazásának ennél is sokkal kisebb része. Vidéken különösen bezárkóznak a családok a bajukkal, hozzájuk még ritkábban ér el az intézményi segítség, mint a városlakókhoz.

A kormány egyre tapinthatóbban kihátrál az idősgondozásból, az egyházi és a magánszféra irányába tolja a gondozó intézményeket és bevallottan egyre nagyobb terhet ró a családokra. Elég csak a kötelező szülőtartás nagy vihart kavart jogintézményére gondolni.

A gondozó családtagok helyzetéről írta doktoriját Jeneiné Rubovszky Csilla, a fejlesztési tárca idősügyi infókommunikációs csomagjának gazdája. Dolgozata a kormányoldalon eddig szokatlan őszinteséggel kimondja: a gondozó családtagok fele hátrább lép, vagy kiszorul a munkaerő-piacról, és nem is tud visszakapaszkodni, mégis mindössze 9 százalékuk kap minimális állami támogatást azért, mert átlagosan 4 éven át gondozza idős hozzátartozóját.

Márpedig a pénztelenség indulatokat szül, Olga meg Vera története is csak a jéghegy csúcsa, a demens idősekre jellemző agressziónál sokkal gyakoribb az öregek megalázása, bántalmazása.

Szociális szakemberek szerint mind az állam, mind a család számára jobb lenne a helyzet, ha a mainál több átmeneti bentlakásos otthon működne, ahol szakszerűen gondoskodnának az idős emberekről, amíg az otthoni gondozójuk regenerálódik. A pécsi Dr. Szántó László Szeretetotthon vezetője ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az állam épp most készül felszámolni az ilyen átmeneti, ideiglenes ellátást nyújtó otthonokat.

 

A törvény szerint 2023-ig ezek megszűnnek – emlékeztetett Goldmann Tamás, aki a mainál sokkal kreatívabb hozzáállást sürget. Portugália példáját említette, ahol éjszakai otthonokat hoztak létre, mert a sötétség a legnehezebb időszak. Ott az idősek éjszakára bemennek egy ilyen otthonba, majd reggel hazaindulnak, így mindenki tud pihenni, s ez jobban segíti a család együttélését, mint a mi nappali ellátásaink. Az ehhez hasonló rugalmas megoldásokhoz persze tudni kellene, mi a jó az adott településen élőknek, de a mi szociális törvényünk utasításokat ad, mintha minden ember egyforma lenne – zárta a gondolatot Goldmann Tamás.

Az intézetvezető szerint azért sem foglalkozik ezzel a kérdéssel a közvélemény, mert a megoldást kínáló szociális otthonokat egy rossz társadalmi sztereotípia „szegénységszagúnak”tartja. Ezért a családok az utolsó pillanatig húzzák a hozzátartozó beadását az intézménybe, miközben a kapcsolatuk folyamatosan romlik egymással. Sokan nem kalkulálják be azt sem, hogy hosszú a várakozási idő, náluk másfél-két év. Két éve a pécsi szeretetotthonban minikutatást végeztek, mert érezték, hogy a gondozó családtagok is segítségre szorulnak.  A munkánk egyik legnehezebb része, amikor bejön az illető gyereke és itt sír az irodában, mert lelkiismeret-furdalása van, hiszen tényleg szereti az anyukáját, foglalkozik vele, de azt érzi, hogy nem bírja tovább – mutatja be a tipikus helyzetet az igazgató. A felmérés alapján tipikusan egy év után a család "bemondja az unalmast", jelzi a gondozónak, többnyire az anyának, hogy velük is foglalkoznia kell, ami miatt persze tovább fokozódik a feszültség.

Ez akkor is bekövetkezik, ha nem egy fedél alatt élnek az idős emberrel, mert a vele töltött idő akkor is elvész a család többi tagja számára. A helyzetet rontja, ha a mozgásképtelen mama fekszik az ágyban és dirigál, hogy mondjuk kellene takarítani – idézte a tipikus panaszokat Goldmann Tamás. Azt is nehéz feldogozni, hogy hiába tesz meg mindent a gondozó, látja, hogy napról napra rosszabbodik az anyja vagy apja állapota. Általános tapasztalat, hogy az első év végére egyre türelmetlenebbek és agresszívebbek lesznek a gondozók, rákiabálnak a mamára, az összeomlás határára kerülnek, testi tünetek jelennek meg náluk, egyre gyakrabban lesznek betegek.

Áldozatok lesznek
Rendőrségi statisztikák szerint nem csökken a 60 év feletti idősek sérelmére családon belül elkövetett bűncselekmények száma. A police.hu adatai szerint az idén, az év első 11 hónapjában a fővárosban 20 idős családtagot öltek meg, Borsodban 13-at, országosan 115 ilyen áldozatról tudnak. Az elrettentő számhoz társul, hogy nagyon nagy a testi sértések, vagyis verések, bántalmazások száma is. Budapesten 310 ilyen esetet rögzítettek, országosan pedig 2094-et.

A következő vízválasztó három év környékén jön el. A pécsi felmérés szerint ilyenkor már sokan olyan erős dühöt éreznek a szülővel szemben, hogy „földhöz tudnák csapni” és volt, aki el is ismerte, hogy megütötte a hozzátartozóját. Többen fogalmazták meg, hogy erős agressziót éreznek, és azt gondolják: jobb lenne, ha már meghalna. Mindez lezajlik a másik oldalon is, az idős emberben az elmúlástól való félelem és a bezártság miatt nő a feszültség, amit aztán arra az egy emberre önt rá, aki foglalkozik vele. Minden együtt van az agresszióhoz, és hiányoznak a levezető szelepek.

A „Szántóban” arra jöttek rá, hogy a hozzátartozókkal is foglalkozni kell, még mielőtt bekerülhet hozzájuk az idős ember, ezért felvettek egy félállású szociális munkást, akinek az a fő feladata, hogy kapcsolatot tartson a jelentkező családtagjaival. Goldmann Tamás véleménye szerint 100 férőhelyenként országszerte szükség lenne egy ilyen mentálhigiénés szakemberre.

Ehhez a feszültséglevezető munkához tehát növelni kellene a szociális szakemberek számát, de a pótlékok és kiegészítések tömegében elvesző alapbér nem vonzó, az idősgondozásban többnyire 50 év fölöttiek dolgoznak, ha ők nyugdíjba mennek, nincs utánpótlás. Marad a családon belüli agresszió.

Csoda, hogy csak ennyi az áldozat
Ahol már megjelent egy ápoló vagy szociális gondozó, ott megnyílik a feszültség levezetésére szolgáló szelep. A legnagyobb baj azokban a családokban van, ahol nincs semmilyen külső segítség, ahová senki nem lát be a zárt ajtók mögé.
Észak-Magyarország
- Nagyon szomorú történeteket látok magam körül. Egy olyan kiélezett, s mindennapos törődést igénylő helyzetben, mint a házi betegápolás, felszínre törnek olyan indulatok is, amelyek egy normál közegben nem fordulnának elő - meséli egy Eger környékén dolgozó házi betegápoló. Ő egy-két órára ugyan mentesíteni tudja a családtagokat - legfőképp egymás társaságától -, de aztán elmegy, a verkli pedig marad. Tapasztalatai szerint az elfojtott düh és fásultság jellemző, a tettlegesség ritkább, azok fegyvere, akikben egyébként is van hajlam, hogy a feszültségüket másokon vezessék le. A verbális agresszió azonban mindennapos: foghegyről szólnak oda a másiknak, durvábban érintik meg, vagy épp átnéznek rajta, mintha csak valamiféle kellemetlen tárgy lenne. A másik végletre is mond példát: - Ismertem egy férfit, aki egyszerre ápolta rákos édesanyját és édesapját, tisztába tette, etette őket. Konzervatív és szigorú nevelést kapott, így eszébe sem jutott, hogy a szüleit valamelyik hospice-szolgálatnál helyezze el. Az ápoltak már rég meghaltak, de a férfi még ma is antidepresszánsokat szed, mert felőrölte a betegápolás - mondja. D. J.
Budapest
A főváros a végletek helyszíne. Beszéltem olyan kertvárosi szociális munkással, aki naponta találkozik a mama elől lelakatolt hűtőszekrényekkel, ritkán, de bántalmazás nyomaival is. Ugyanakkor Tóth László, a XIII. kerület egyik idősgondozója azt mondta, a főváros közepén fizikai erőszakra nem panaszkodott a 700 gondozásuk alatt álló idős ember egyike sem és ennek fizikai jeleit sem látták rajtuk, nem érkezett ilyen jelzés sem a szomszédoktól, sem a postástól vagy háziorvostól, akikkel a családsegítő szolgálatok napi kapcsolatban állnak. A szociális szakember szerint a feszültségek oldásában nagy szerepe van az anyagi biztonságnak. Kerületükben azok is kapnak anyagi támogatást, akik ápolási díjban részesülnek, bár tagadhatatlan, hogy a törvények szigorítása megnehezíti a rászorulók segélyezését – tette hozzá.



Szerző

Létezik-e "tiszta" politika? Utánajártunk

Publikálás dátuma
2017.12.09. 06:04
Romániában gyakoriak a korrupcióellenes tüntetések. Legutóbb december 6-án vonultak utcára Bukarestben - FOTÓ: AFP/DANIEL MIHAIL
 Van-e egyáltalán tiszta politika és közélet? Önálló hatóság vagy a társadalom viszonyulása fehérítheti ki mindennapjainkat? Ennek jártunk utána a Korrupcióellenes Világnapon.

Az ENSZ-közgyűlése 2003. október 31-én Mexikóban fogadta el azt a megállapodást, amely december 9-ét korrupcióellenes világnappá tette. A világszervezet célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a jelenség kártékony és romboló hatására, és hatékonyabb fellépést tegyen lehetővé a visszaszorítása érdekében.

Különösen sikeresnek nem mondható a kezdeményezés, a korrupció azóta is, minden nemzetállami és nemzetközi erőfeszítés ellenére egész régiók életét lehetetleníti el. Dél-Amerikában sorra buknak a kormányok, s amint a jelenlegi venezuelai vagy brazíliai helyzet is mutatja, ördögi körről van szó, amiből nem tud kitörni a kontinens, a korrupció legyőzése, visszaszorítása helyett a korrupció váltógazdasága honosodott meg.

Európában sok tekintetben más a helyzet. Ha csak rápillantunk a kontinens korrupciós térképére – amely kapcsán azonban hangsúlyoznunk kell, hogy elsősorban a lakossági megítélés-észlelés alapján áll össze –, azt láthatjuk, hogy a kelet-nyugat és észak-dél választóvonalak ugyanúgy élnek, mint 2003 előtt. A kormányzati nagy- és mindennapi kiskorrupció tekintetében a „legfertőzöttebb” a posztszovjet térség, a Balkán és Kelet-Közép-Európa, de nem sokat javult a helyzet a mediterrán térségben sem. Észak- és Nyugat-Európában tájainkról nézve paradicsomi állapotok uralkodnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel korrupciómentesek lennének ezek a társadalmak.

Hazánk, a 24,99 milliós ország
Magyarországon nincs külön, független hatóság a korrupció elleni küzdelemre, itt az Orbán-kormány a politikai propaganda szintjére emelte a kérdést. A nemzetközi értékelések szerint hazánkban romlott a jogállamiság helyzete, az igazságszolgáltatás függetlensége, de a kormányzat a korrupció visszaszorításáról beszél. A korrupciós észlelési indexek is némi javulást mutatnak, ami egyben azt is jelzi, hogy a lakossági percepció valóban nagyban függ attól, hogy a mindennapokban mit kommunikálnak feléje, de ugyanakkor azt is, hogy egyre kevésbé vagyunk érzékenyek a nagykorrupcióra. Ezt mára kormányzati politikává emelték, így a percepciója is megváltozott. Míg 2010 előtt egy 60 millió forintos ügyön az egész ország háborgott (Zuschlag), ma már Mészáros Lőrinc milliárdjaira is immunisak vagyunk. Magyarország a 24,99 milliós, leginkább meghívásos és nem nyilvános közbeszerzési pályázatok országává vált, miután az Orbán-kormány 2011-ben elfogadta az átláthatóságot csökkentő új közbeszerzései törvényt. Ennek következtében a nyílt közbeszerzések aránya 37-38 százalékra csökkent a korábbi 86-87-ről, az összeghatár pedig gyakorta a bűvös 24,99 milliónál húzódik, mert 25 millió alatt kevésbé szigorú a közpénz felhasználásának ellenőrzése is.

Ha csak a nyilvánosságra került eseteket vesszük számba, hogy milyen gyakorisággal buknak bele a közéleti szereplők a korrupciós vádakba, hogy mennyire operatív az igazságszolgáltatás, mennyi az ilyen bűncselekmények elévülési ideje illetve mennyire lehet takarózni a mentelmi joggal, az látszik, hogy ezek a világok mintha külön bolygón lennének. Németországban Christian Wulf államfő abba bukott bele – nem mellékesen maga mondott le –, hogy jogtalan előny elfogadásával vádolta meg az ügyészség egy 719,40 eurós szállodai számla ügyében, miközben az adócsalásért több éves börtönbüntetésre ítélt Silvio Berlusconi máig élvonalbeli politikai szereplő lehet Olaszországban. Spanyolországban kormányfő és pártelnök maradhatott a konzervatív Mariano Rajoy, holott pártja korrupciós ügye már évek óta az igazságszolgáltatás előtt van. Míg északon és nyugaton fel sem merül, hogy egy bármilyen méretű korrupciós botrányba bonyolódott közéleti szereplő a továbbiakban is élvonalban maradhat – általában maguktól lemondanak, mégpedig azonnal –, addig a mediterrán és kelet-európai térség lakossága tolerálja rovott múltú vezetőit.

Kelet-Közép-Európa és a Balkán országaiban a dél-amerikaihoz hasonlítható korrupciós váltógazdaság alakult ki, a korrupcióellenes jelszavakkal kampányoló pártok hatalomra jutása esetén nem a korrupció szűnik meg, csak annak haszonélvezői gárdája cserélődik le. Leglátványosabb ilyen téren Ukrajna, ahol már két korábbi „forradalom” – a narancsos és a Majdan – is a korrupció felszámolását tűzte zászlajára, de alig három évvel a Majdan után ma már újra korrupcióellenes sátortábor áll a kijevi téren, s lakói a grúz exelnök Miheil Szaakasvili vezényletével ugyanannak a politikai garnitúrának az eltávolításáért harcolnak, amelynek hatalomra jutását maguk tették lehetővé.

"A tisztességeseket veti ki magából a rendszer"
Magyari Nándor Lászlót, korrupciókutatót, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatóját kérdeztük.
- Mi az oka annak, hogy ilyen nagy a különbség keleten és nyugaton a kis és a nagykorrupció tekintetében?
- A kiskorrupció régiónkban kiterjedtebb, olyan területeken is működik, amelyeken nyugaton már nem volna értelme a bűncselekménynek, illetve olyan közfelháborodást váltana ki, amit nem lehetne politikailag fölvállalni. Ilyenek, a régióban indokolatlanul földuzzasztott adminisztráció alsó szintjei, a kenő- és csúszópénzek, az ilyen-olyan jattok tarka kis világa, az ügyintézés labirintusainak sötét kamráiban zajló elképesztően változatos – olykor leleményes – kufárkodás. De ehhez hasonló az oktatási rendszert árható, vagy az egészségügyben, az ellátásbeli hiányosságok és a rossz biztosítórendszer következtében fellépő korrupció. Ezek a típusok, ha léteztek is, mára már jelentésüket vesztették a politikai nyugaton. Nálunk viszont a „megélhetési korrupció” jórészt örökség, olyan beidegződés, mentalitás, melynek a leépítése, átalakítása, még várat magára, hiszen piaca van a köznapokban.
- Mi a helyzet a politikai és közéleti nagykorrupcióval?
- Ez már a régióban sem egységes jelenség. Más Magyarország (hogy Oroszországot, vagy a volt szovjet köztársaságokat ne is említsem), ahol a törvényhozás teremt lehetőséget a központi kormányzat számára az állami intézmények megszállására, és ezért a politikai korrupciót, „kormányprogramnak” nevezik/tekintik. És más például Romániában, ahol a zavaros és felemás szabályozásokat egyik vagy másik politikai erő vagy hatalmi piramis – időszakosan és mindeddig nem teljes mértékben – képes kisajátítani. Itt a korrupció váltógazdasága alakult ki. Az intézményekkel szembeni bizalmatlanság viszont már közös, és ezért más a közéleti korrupció percepciója régiónkban, mint a politikai nyugaton. Itt az alapállás az, hogy minden politikus/közszolga korrupt, az integritás a kivétel, mely meg is kapja méltó büntetését, a tisztességeseket veti ki magából a rendszer. A korrupció egy ki nem fejtett, nem teljesen értett fogalma határozza meg azt, ahogyan az állampolgárok az államot magát fölfogják, az a regiszter, amelybe az állammal való érintkezéseket betagolják. Az ügyviteli korrupció és a hozzá kapcsolódó bizalmatlanság – annak a föltételezése, hogy csak jattal lehet ügyintézni –, a jogi kiskapuk megléte, meg a generalizált és standardizált társadalmi megítélés, közösen teszik, hogy régiónkban, jellegében más a korrupció, mint nyugaton.

Romániában egészen különleges helyzet állt elő, amely egyben jelzi, hogy a korrupció felszámolásáért indított küzdelem kétélű is lehet. Romániát a térség éltanulójának tartják ilyen téren, korrupcióellenes ügyészségét, a DNA-t pedig követendő mintának. A börtönök politikusokkal, polgármesterekkel, magas rangú hivatalnokokkal vannak tele, a korrupció mértéke mégsem csökkent. Mára az országot a korrupcióellenes harc ugyanúgy, ha nem még inkább fojtogatja, mint maga a jelenség, amely ellen irányul. A politikai boszorkányüldözés, a titkosszolgálatok és az ügyészség illegális összefonódása egyesek szerint valóság, mások szerint alaptalan vád, de a DNA legnagyobb hívei is elismerik, „vannak hibák és visszaélések”. És ezek a hibák nem akármilyenek, hiszen alapvető emberi jogokat sértenek, az ártatlanság vélelmét gyakorlatilag kiirtották, a DNA-tól való félelem a közigazgatást is lebénítja, az európai uniós pénzek lehívását és felhasználását akadályozza.

Romániában gyakoriak a korrupcióellenes tüntetések. Legutóbb december 6-án vonultak utcára Bukarestben - FOTÓ: AFP/DANIEL MIHAILESCU

Romániában gyakoriak a korrupcióellenes tüntetések. Legutóbb december 6-án vonultak utcára Bukarestben - FOTÓ: AFP/DANIEL MIHAILESCU

A korrupcióellenes harc sikeressége felemás, ami felveti a kérdést: lehet-e kizárólag hatósági fellépéssel orvosolni azt? El lehet-e tekinteni attól, hogy a korrupció is legalább kétszereplős – nemcsak elfogadják-kérik a kenőpénzt, azt valakik mindig adják is.

Legismertebb nagykorrupciós esetek Európában
Silvio Berlusconi
A volt olasz kormányfőt 2012-ben ítélték négy évi börtönbüntetésre adócsalás vádjával. Hármat elengedtek, egy évet szociális otthonban dolgozott le.
Jacques Chirac
A volt francia elnököt 2011-ben ítélték el két éves felfüggesztett börtönre hűtlen kezelés és közbizalommal való visszaélés miatt.
Ivo Sanader
A volt horvát miniszterelnököt 2012-ben 10 éves börtönre ítélték korrupció miatt. A vádak között szerepelt, hogy 10 millió eurós kenőpénzt fogadott el a Mol-tól.
Christian Wulff
A volt német elnök 2012-ben mondott le hivataláról egy 719,40 eurós állítólagos jogtalan előny elfogadása miatt. Két évvel később a bíróság felmentette.
Petr Necas
A cseh ügyészség 2016-ban emelt vádat hatalommal való visszaélés és vesztegetés miatt az exkormányfő és felesége ellen.
Janez Jansa
Több büntetőeljárás is indult a volt szlovén kormányfő ellen korrupció miatt. Két éves börtönre ítélték.
Adrian Nastase
A volt román miniszterelnököt kétszer ítélték már letöltendő börtönbüntetésre korrupció vádak alapján. Másodjára megpróbált öngyilkos lenni.
Julija Timosenko
Az ukrán volt miniszterelnököt hazájában nem véletlenül nevezik gázhercegnőnek. 2011-ben hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, amiért kormánya jóváhagyása nélkül, 2009-ben az országra számára előnytelen gázszerződést kötött Oroszországgal.
José Sócrates
A volt portugál kormányfő ellen nemrég emeltek vádat vesztegetés és pénzmosás gyanúja miatt. Sócratest 2014-ben vették őrizetbe, majd hónapokig tartó vizsgálati fogva tartást követően házi őrizetbe helyezték.



Szerző
Témák
korrupció

Soros: A gyűlöletkeltés kudarca

Publikálás dátuma
2017.12.08. 06:00
Fotó: Rocky Lee - EyePress/AFP
A Népszavához eljuttatott cikkében reagált a kormány ellene folyó kampányának fejleményeire Soros György. Az üzletember írását alább teljes terjedelmében közöljük.

A magyar kormány közzétette az úgy nevezett „Soros-terv”-ről folytatott nemzeti konzultáció ellenőrizhetetlen eredményét. Októberben a kormány mind a 8 millió magyar állampolgárhoz eljuttatott egy kérdőívet, amelyben hét, nekem tulajdonított kijelentésre várták a nép válaszát. A kérdőív egy olyan állítólagos tervvel állt kapcsolatban, amely szerint én azt szeretném elérni, hogy Európát és Magyarországot muzulmán vallású menekültekkel és bevándorlókkal árasszák el.

A kormány azt állítja, hogy a nemzetinek nevezett konzultáció soha nem látott sikert aratott, amelynek során 2 332 755 embert küldte vissza válaszát. A magyar nép bizonyára megtalálja majd a módját annak, hogy ellenőrizze a hivatalosan bejelentett számok pontosságát. Még ezek az inflált számok is azt bizonyítják, hogy a felnőtt magyar lakosság többségét nem lehetett félrevezetni a megtévesztő kampánnyal. Én azonban most nem a számokkal, hanem a propagandakampány tartalmával kívánok foglalkozni, hiszen ez személyemet és a nekem tulajdonított elveket illeti.

A kormány hét állítást tett közzé az állítólagos „Soros-terv”-ből. A sajtóban megjelent, mindenki számára hozzáférhető írásaimat idézve, mind a hét hamis állítást megcáfoltam (www.georgesoros.com). Az állítások egy részét szándékosan félrevezető módon, szövegkörnyezetét meghamisítva közölték vagy olyan kijelentéseket tulajdonítottak nekem, amelyeket sosem tettem, amelyek sehol nem lelhetőek föl.

A nemzeti konzultáció és eredményének közzététele egy olyan átfogó propagandakampány legújabb felvonása, amelyet az adófizetők pénzéből, a kormányhoz közel álló reklámcégeket gazdagítva finanszíroz egy olyan kormány, amely nem a köz javát, csak saját hatalmi és anyagi érdekeit tartja szem előtt. A kampány nyilvánvaló célja, hogy a kormány, gyűlöletet gerjesztve terelje el a magyar nép figyelmét azokról a kudarcokról, amelyek például az oktatás és az egészségügy területén sújtják Magyarországot, ahol a rákbetegek halálozási aránya az egyik legmagasabb az egész világon.

A kampány nyáron kezdődött, amikor óriásplakátokkal tapétázták ki az egész országot, rajta az én arcommal és a következő felirattal: „Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”. Voltak olyan plakátok is, amelyek azt a képzetet keltették, mintha bábként mozgatnám az ellenzéki politikusokat. Mint arra sokan rámutattak, a száját nevetésre húzó zsidó, a bábmester, a harmincas évek náci antiszemita propagandájának meghatározó elemei voltak.

A kormány azt szeretné elhitetni önökkel, hogy én a magyar nép ellensége vagyok. Semmi sem áll távolabb ettől a hamis állítástól. Az első filantróp alapítványomat 1984-ben Magyarországon hoztam létre, amikor az ország még szovjet uralom alatt állt. Az elmúlt évtizedek során, több mint 400 millió dollárt fordítottam szülőhazám fejlesztésére és támogatására. Az 1990-es években, amikor a magyar nép nagy nehézségek és áldozatok közepette küszködött a kommunizmusból a piacgazdaságba való átmenettel, alapítványom ingyen tejhez segítette a budapesti és vidéki iskolás gyerekeket, ultrahang- és röntgenberendezésekhez a kórházakat. Több mint 3 200 magyar kapott ebben az időben tudományos ösztöndíjakat az alapítványtól, közülük többen, az 1990-es évek legelején, Budapesten alapított Közép-európai Egyetemen (CEU) végezték posztgraduális tanulmányaikat. Jelenleg a CEU-t a világ 100 legjobb társadalomtudományi egyeteme között tartják számon, ami egy fiatal intézménytől jelentős eredmény.

A propagandakampány másik eleme a nyílt társadalom értelmének, jelentésének szándékos kiforgatása volt. Szeretném megmagyarázni, hogy számomra mit jelent a „nyílt társadalom”, milyen értelemben használom ezt a fogalmat. A „nyílt társadalom” nem nyitott határokat és tömeges bevándorlást jelent, azzal a kormány által elhitetni akart állítólagos céllal, hogy ez megsemmisítse a magyar és európai keresztény identitást. Ezzel szemben, szigorú, közös, európai határvédelmet javasoltam, hiszen az egyes országok - közös cselekvés nélkül – csak más tagállamok kárára szigetelhetik el időlegesen magukat a menekülők elől. A nyílt társadalom azon a feltevésen alapul, hogy egyikünknek sincsen kulcsa a biztos igazsághoz, és a békés egymás mellett élés érdekében, tiszteletben kell tartanunk mások, embertársaink, beleértve a kisebbségek véleményét. A nyílt társadalom – ahogyan Marxot kritizálva a filozófus, Karl Popper megfogalmazta – mindenekelőtt a kritikus gondolkozáson, és a közérdeket érintő kérdések aktív társadalmi vitáján alapszik. Ezért is támogat alapítványom – többek között az Európai Unióval közösen – olyan, az állampolgári jogokat védő szervezeteket, mint amilyen Magyarországon a Társaság a Szabadságjogokért vagy a Magyar Helsinki Bizottság, amelyek védik és előmozdítják azokat az európai értékeket és elveket, amelyekért az Európai Unió létrejött, és amiért Magyarország 2004-ben csatlakozott az Unióhoz.

A kormány azt állítja, hogy én befolyást gyakorlok Brüsszelre és ezt a befolyást arra igyekszem használni, hogy rákényszerítsem gonosz tervemet az Unió tagállamaira. Az állítás lebecsülése a magyar népnek, hiszen képtelensége minden józanul gondolkodó ember számára belátható. Az Unió fontos kérdéseiről, így a migrációs válság kezeléséről is az EU tagállamai döntenek, beleértve Magyarországot.

Azért nyilvánulok meg fontos közéleti kérdésekben, azért közöltem több írást is a migrációs válságról, mert úgy érzem, vannak, másokkal is megosztható elképzeléseim arról, miképpen kellene a világ gazdagabb részének kezelnie, talán megoldania a súlyos bevándorlási válságot. Véleményem, meggyőződésem, személyes tapasztalatomban gyökerezik. Menekültként érkeztem tizenhét évesen Nagy Britanniába, 1947-ben. Szüleim 200 ezer magyarral együtt az 1956-os forradalom leverése után távoztak az országból és az Egyesült Államokban kaptak menedékjogot. Bár én menekült voltam, sem én, sem az alapítványaim soha nem bátorítottak senkit szülőföldje elhagyására. Soha nem biztattam senkit menekülésre, de saját tapasztalataim és a világ nagy részén jelenlévő alapítványaim működése során szerzett ismeretek alapján úgy véltem, hogy meg kell osztanom elképzeléseimet erről a világméretű válságról

A menekültválságról 2015 szeptemberében írtam először, majd később az események fényében, módosítottam elképzeléseimet. Meggyőződésem – ezt többször leírtam –, hogy a menekültek elhelyezése csak önkéntes alapon történhet, hiszen a tagállamokat nem lehet arra kényszeríteni, hogy olyan menekülteket fogadjanak be, akiket nem akarnak, és a menekülő embereket sem lehet kényszeríteni, hogy olyan országban telepedjenek le, amely nem szívesen, nem jó szándékkal fogadja őket. Azok a tagállamok, amelyek nem tudnak vagy nem kívánnak menekülteket befogadni, többféle más módon is hozzájárulhatnak a probléma megoldásához. A menekültprobléma azonban nem az egyes országok, de Európa közös gondja, amelyre közös, európai megoldást kell találni. Ezeket, az európai közös érdekeket szem előtt tartó javaslataimat, torzította el szándékosan a magyar kormány, és tárta „Soros- tervként”, félrevezető módon, a magyar nép elé.

Javaslataimat – meggyőződésem szerint, sajnálatos módon – nem fogadta meg az Európai Unió, és a magyar, illetve a lengyel kormány által gerjesztett gyűlölködő, a pozitív európai értékektől idegen légkörben immár kevesebb esély van arra, hogy Európa a menekülők segítségére legyen és lehetővé tegye számukra a beilleszkedést. Nem vádolom a magyar és a lengyel kormányt azért, hogy nem fogadnak be olyan menekülteket, akiket nem szeretnének, de az Európát mérgező, az emberi szolidaritást megfojtó légkörért többnyire ezek a kormányok a felelősek.

2015-ben azt írtam, hogy a világ fejlett, gazdag részének, legalább egymillió, az életükért menekülő bevándorlót képesnek kell lennie évente befogadni. A döntéshozatal nehézségeit látva, a fejlemények fényében, később ezt a számot, az egész világra vonatkoztatva, 500 ezerre módosítottam, és úgy véltem, hogy ebből a félmillió menekültből, egész Európának módja lenne 300 ezer, veszélyben lévő embert befogadnia. A második világháború éveiben sok millió ember életét menthette volna meg egy humánusabb menekültpolitika.

Jól emlékszem arra, amikor a második világháború idején egy népcsoportot okoltak Európa problémáiért. A történelem mély, nem gyógyuló sebeket hagyott, amelyeket most újra felnyitottak. A propagandakampány igazi célja a gyűlöletkeltés, hogy ezzel fordítsák el az emberek tekintetét mások szenvedéseiről.

Úgy látom, hogy a magyar kormánynak, az úgy nevezett „Soros-terv” elleni propagandakampánya kudarcot vallott. A kormány, minden erőfeszítése ellenére, nem tudta félrevezetni a közvéleményt. Rövid beszédemet több, mint egymillióan nézték meg a magyar televízióban, és közösségi médiában nagyon sokan fejtették ki együtt érző és támogató véleményüket. Őszintén örültem a támogatás megnyilvánulásainak. Ígérem, hogy hátralevő éveimet a gondolat és szólásszabadság előmozdításának, a kutatás szabadsága támogatásának, a kisebbségek, a kisebbségi vélemények, a nehéz helyzetben lévők támogatásának szentelem szülőhazámban és az egész világon.

Szerző