Egy biztos, azt nem lehet elvitatni a Star Wars: Az utolsó Jediktől, hogy monumentális alkotás. Rian Johnson író, rendező merész ambíciókkal állt neki a saga nyolcadik epizódjának: több karaktert mozgat, mint eddig bárki, nagyobbak és látványosabbak a csaták és még a Lucasfilmet felvásárló Disney világot is applikálta korunk Odüsszeiájába.
Ez remek hír, miután két évvel ezelőtt J. J. Abrams Az ébredő erővel épp az ősrajongóknak okozott fájdalmas csalódást csupán azzal, hogy kvázi újraforgatta Az új reményt. Rian Johnson író-rendező azonban volt annyira vakmerő, hogy hozzányúlt a mese lényegéhez: a világot átjáró erőhöz és ehhez az energiával való viszonyhoz. A csalódott és remeteségbe menekült Luke Skywalker egészen izgalmas karakter lett – Mark Hamill idős korára klasszis karakterszínészé vált –, az útmutatást és mentorálást (el)váró Rey és az infantilis idiótából szörnyeteggé váló Kylo Ren (végre rájöttek, hogy Adam Driver túl jó színész ahhoz, hogy egy sisakban hörögje végig a filmet) új és egyéni módon értelmezi az erőt és az azzal járó hatalmat és felelősséget.
E három karakter határozza meg Az utolsó Jedik dramatikusságát és meglepően egyensúlyban tartott viszonyrendszerét a jó és a rossz között. Ezeknek a figuráknak a dilemmái és harca bőven elég lett volna egy elsőosztályú Csillagok háborúja fejezethez. Ahhoz azonban nem volt eléggé bátor a mítoszt most birtokló (és a nem eléggé kooperatív rendezőket előszeretettel kirúgó) Disney, hogy előálljon egy puritán filmmel, mint annak idején A birodalom visszavág volt.
A Csillagok háborúja űropera filmsorozat első darabja Az új remény című, az univerzumban negyedik rész 1977-ben debütált a mozikban. A klasszikus trilógia darabjai (A birodalom visszavág 1980, A jedi visszatér 1983) után George Lucas elkészítette az előzmény trilógiát 1999 és 2005 között. Miután a Lucasfilmet felvásárolta a Disney, elindult a záró hármas gyártása is, immár Lucas nélkül. Ennek volt első darabja Az ébredő erő (2015), második a most bemutatott Az utolsó Jedik, és várható a harmadik rész, amiről mindössze annyit tudni, hogy J. J. Abrams rendezi.
A protagonisták és az antagonisták harca mellett így megkapjuk a professzionális szórakoztatóipart és azzal járó összes anomáliát. Ezek között vannak üdítő elemek, például az úgynevezett porgok, de az üvegfarkasok is kvalitásos módon terjesztik a cukiságfaktort. Az utolsó Jedik elsődleges humorfaktora, az irónia is remekül egészíti ki a film komor drámai alapjait. Ahol a képlet nem működik tökéletesen, az a játékidőt drasztikusan megemelő „lázadó” vonal. Ebben Poe Dameron, Finn és a hozzájuk csapódó Rose Tico kalandjait kell követnünk. Értelmetlen terveket szőnek, folyamatosan mozgásban vannak, ész nélkül csapongnak – így gyengítik a drámai alapokat. Ezek a karakterek a nagybetűs Disney világ szimbólumai, az ő cselekményszálaik az örök hollywoodi klisék, amelyeket már minden filmrajongó ismer. Így ne csodálkozzunk, hogy az történik velük, amire számítunk...
Lényegében azonban boldogok lehetünk Az utolsó Jedikkel: bánik annyira innovatívan az alapmesével, hogy rajonghassunk a látottakért. Sikerült "Az erő legyen veled" mondatot új, önmagán túlmutató jelentéssel megtölteni, ez pedig, Hollywood szellemiségét tekintve, nagy szó.
Csákvári Géza
Emberkísérlet
„Te barlangban éltél eddig?” – kérdezte döbbenten Sixx, az Index.hu kritikusa, amikor elárultam neki, hogy soha egyetlen részt sem láttam a Csillagok háborújából. Szétnéztem a moziban: ennyi embert még nem láttam sajtóvetítésen, ennyi csillogó szemű, izgalmát „férfiasan” leplezni próbáló kollégát meg pláne nem. Úgy festhettem, mint egy Liverpool-szurkoló, aki belógott az Old Traffordra – másrészt viszont engem is elöntött a jóleső izgalom: juj, itt most valami nagy dolognak leszek a részese.
Emberkísérletünk központi kérdése az volt: mit ért a barlanglakó a franchise nyolcadik részéből, ha előtte semmiféle kiképzést nem kap. Elárulom: lényegében mindent. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nyolcadik rész hülyebiztos módon, de szerencsére nem szájbarágósan mondja el a magamfajtáknak, ki kicsoda és kivel van (már amennyiben azt maga a szereplő tudja egyáltalán). Meg hát a zene is segít, a maga hatásos, ámde nem túl bonyolult eszközeivel: jóságos szereplő – szép zene; rossz szereplő – félelmetes zene.
Másrészt akár tetszik, akár nem, a Star Wars az életünk része: akkor is tudom, ki az a Luke Skywalker, Leia hercegnő vagy Yoda mester, ha nem akarom (és én aztán tényleg nem akartam tudni 33 évig). Ismerem a zenét, tudom, mi az a Halálcsillag, a Sólyom, és – te jó ég! – még azt is értettem, amikor Rian Johnson rendező a havas tájban feltűnő birodalmi lépegetőkkel poénkodik.
A Leila hercegnőt alakító Carrie Fischer, aki a forgatás idején halt meg
Mivel azonban a mélyebb összefüggésekről vajmi kevés fogalmam van, képes voltam önmagában szemlélni a történetet. Szembetűnő volt például, hogy a Star Wars-univerzum a lehető legtermészetesebb módon van tele domináns női szereplőkkel, mi több: abból is kapunk leckét, hogy a férfimódszerek helyett olykor célravezetőbb a békés, „nőies” megoldás. Ezzel meg is voltam véve kilóra. Azzal is tudtam azonosulni, hogy a főszereplők nem egydimenziósak: valamennyien viaskodnak saját sötét oldalukkal. És persze a mi univerzumunkban sincs ez másképp: a nők szentül hiszik, hogy a szeretet erejével megjavíthatják a rosszfiúkat. (Spoiler: nem.)
Az utolsó jedik önmagában is képes élvezhető filmélményt nyújtani, és nem csak a látványorgia miatt. Fordulatos, látványos, humoros, de ami ennél több: sejtéseim szerint megragadja a Csillagok háborúja-jelenség esszenciáját, s emiatt képes beszippantani azt is, akit eddig teljesen hidegen hagytak a rohamosztagosok. De legalábbis értem általa, mit esznek annyian ezen az egészen. Ha már mindenképpen el kellett veszítenem a Star Wars-szüzességemet, a lehető legjobb epizódot választottam hozzá.
Csepelyi Adrienn
