Juhász Dániel: Sorakozó a rajtvonal mögött

A pedagógusok számíthatnak a kormányra – hallhattuk az elmúlt években többször is. Cserébe persze a kormány is számít a pedagógusokra; na nem az iskolákban, hanem a szavazófülkékben. Elsősorban talán ennek tudható be, hogy a több évre szétszabdalt, „soha nem látott mértékű”, ám mára többé-kevésbé elinflálódott pedagógusbér-emelés után, és néhány hónappal a jövő tavasszal esedékes parlamenti választások előtt a tanári juttatások újabb emelését ígérik a 2018-20-as időszakra. Vagyis minden a régi forgatókönyv szerint halad; a szavazatvásárláshoz a pénzeső ígérete is elég.

A béremeléssel villognak akkor is, amikor arról esik szó, a kormány mennyire megbecsüli a pedagógusokat. Mármint amikor egy-egy éles elméjű képviselőjükön keresztül épp nem buta, ápolatlan, borostás varangyoknak nevezik őket. Holott a tanárok anyagi biztonságának politikai célokra való felhasználásánál talán nem is lehetne jobban lenézni, alábecsülni ezt a szakmát. A kabinet nyilván arra számít (és tegyük hozzá, erre jó oka van), a szemek előtt megcsillantott forintok elhomályosítják a tényt, hogy a tanárok szakmai önállósága lényegében megszűnt, döntéshozatali jogaikkal együtt. A központosítást, vagyis a totális állami kontrollt vitathatatlanul jó iránynak tartók pedig büszkén kiállhatnak a pulpitusra és arról szónokolhatnak, hogy amit az oktatásban tesznek, azt az úgynevezett pedagógustársadalom többségének támogatásával – vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésével – teszik.

Szó- és számmágia

Nem kell jóstehetséggel rendelkeznünk ahhoz, hogy lássuk, mi várható az oktatás területén, ha a jelenleg kormányzó garnitúrának néhány hónap múlva további négy évre bizalmat szavaznak a derék magyar választópolgárok. Az semmiképp sem, hiszen egyetlen biztató jel sem utal rá, hogy az olyan évtizedes problémákra, mint a szegregáció vagy az iskolai teljesítmények közötti egyre szélesebb szakadék, hosszan ható gyógyírral fognak előállni. A jelenlegi kormány oktatáspolitikájának egyetlen szegmensére sem jellemző a hosszú távú tervezés. De ez jól kiolvasható az olyan nyilatkozatokból is, mint amilyet az oktatási államtitkár, Palkovics László tett néhány hete: az, hogy a magyar negyedik osztályosok jól teljesítettek egy iskolai tudást tesztelő nemzetközi felmérésen, szerinte azt jelenti, hogy minden a jó irányba halad, a problémákat látók tévedtek. Még akkor is, ha a PIRLS-nél nagyobb jelentőségű PISA-teszteken 2012-ben és 2016-ban is elvéreztek a magyar diákok.

Egy ilyen nyilatkozat már csak azért is rémisztő, mert itt a maga szakterületén elismert szakembernek számító, vagy egykor annak tekintett személy (Palkovics Széchenyi-díjas gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) az, aki az oktatásügyet lealacsonyítja a buta, hétköznapi utcai politizálás szintjére. Olyan „politikusoktól”, mint Németh Szilárd vagy Kósa Lajos, már megszokhattuk, hogy megfelelő tájékozottság és saját gondolatok hiányában felelőtlenül nyilatkoznak, ám az, hogy egy Palkovics-kaliberű ember, még ha politikai terepen kell is helytállnia, propaganda-szintű nyilatkozatokat tesz, már valóban aggodalomra ad okot.

Ezzel elérkeztünk a terület egy újabb rákfenéjéhez: az oktatásügyről szóló diskurzus minőségéhez. Pontosabban a diskurzus hiányához, hiszen a különböző kutatási eredmények, a felmerülő problémák széleskörű megvitatásának – a már említett utcai szintű politizáláson kívül – alig van fóruma, ha mégis, az rendszerint zárt ajtók mögött, egy szűk kör részvételével történik. Mondjuk kutatási eredményekből sincs sok, a magyar oktatás minőségéről leginkább nemzetközi felmérések nyomán kaphatunk visszajelzést. Nincsenek átfogó hazai vizsgálatok, naprakész, helyi szintű adatok - például a szegregációról vagy az iskolai lemorzsolódásról. Noha az Oktatási Hivatalnak lenne lehetősége, hogy vizsgálja ezeket a területeket, a kormány egész egyszerűen nem rendel ilyen vizsgálatokat. Ehelyett kozmetikáz. Egy példa: a 2011-es közoktatási törvény értelmében a tankötelezettség korhatára 18-ról 16 évre csökkent. A nemzetközi felmérésekben azok, akik 18 éves koruk előtt kilépnek az oktatási rendszerből, korai iskolaelhagyónak számítanak, ennek ellenére az Eurostat méréseiben az erre vonatkozó magyar adatok 2-3 évig stagnáltak, egyszerűen azért, mert az iskolából kilépő és a közmunkaprogramba belépő tizenéveseknek különböző „alibiképzéseket” írt elő a kormányzat, amelyek, bár semmit nem tettek hozzá a fiatalok tudásához, arra jók voltak, hogy a „beiskolázott” kategóriába kerüljenek.

Szemben az árral

A jelenlegi politikai garnitúra tehát új problémákat generált, miközben a régieket tovább mélyítette. A magyar oktatás mindig is szelektív volt, ám ma már elmondhatjuk, hogy Európa egyik legszelektívebb iskolarendszerével rendelkezünk. Ez nemcsak a gyerekek (különösen a roma diákok elkülönítése) szintjén nyilvánul meg, hanem a források elosztásában (lásd: az állami, illetve az egyházi iskoláknak juttatott eltérő összegek), és még a pedagógusok körében is (minősítés, életpálya). A központosítás, noha korábban épp az ellenkezője volt célként megjelölve, ráerősít ezekre a hatásokra, komoly társadalmi károkat okozva az országnak (elég csak ránéznünk a már említett PISA-eredményekre). Holott a közoktatásnak épp az lenne az egyik legfontosabb feladata, hogy mindenki számára egyenlő esélyeket teremtsen. Mint azt Szüdi János oktatási szakértő írta: „Nincs joga a közpénzen megszervezett közoktatásnak arra, hogy megválogassa, kinek akar közszolgáltatást nyújtani. Azonos módon kell hogy fogadjon és kiszolgáljon minden tanulót, akár szegény, akár gazdag családból érkezett, akár magyar, akár cigány, s bármilyen a vallása”.

Az sem idegen a mai hatalomtól, hogy eldöntse, ki merre tanuljon tovább, a szakképzést például a gimnáziumi férőhelyek csökkentésével szeretnék népszerűbbé tenni. A kormány itt is fordítva ül a lovon: ahelyett, hogy a „gyengébb” diákok fejlesztésére koncentrálnának, és őket „húznák” fel arra a szintre, hogy elkallódás helyett stabil tudásalappal vághassanak neki egy-egy szakma elsajátításának, inkább azokat fölözik le, akiknek érettségi után a felsőoktatásban is biztos helyük lehetne. Előbbi mindenképp hosszú távú tervezést, hozzáértést, rengeteg pénzt és energiát igényelne – nem véletlen, hogy a kormány nem ezt az utat választotta. De az oktatás átalakításának még mindig nincs vége: 2019-től várhatóan jön a kötelező gimnáziumi felvételi, ami tovább rostálja a diákokat, 2020-tól pedig a kötelező nyelvvizsga, a felsőoktatásba való bejutáshoz. Szintén 2019-től tervezik bevezetni az új Nemzeti alaptantervet, melynek kidolgozására ugyan egy elméletileg független szakértői csoportot kértek fel, ám abban biztosak lehetünk, hogy a nem NER-kompatibilis elemeket (ha egyáltalán kerül bele bármi ilyesmi) a végső változatból kigyomlálják majd.

Hogyan tovább?

Világosan látszik, hogy a magyar oktatási rendszer távolodik a nemzetközi fősodortól. Ahhoz, hogy ezt visszafordítsuk, és hogy például a PISA-rangsorban ne Törökországgal vagy Chilével legyünk egy súlycsoportban, gyökeres szemléletváltásra lenne szükség. Ez nemcsak a kormányváltást foglalja magába, hanem valódi politikai rendszerváltást is – azt már jól tudjuk, hova vezet, ha az előző érában szocializálódott, egykori KISZ-tagok irányítják az országot. Az ebben a tekintetben akár reménykeltőnek is nevezhető demokratikus pártok teszetoszasága, pitiáner belső harcaik azonban a jelenlegi hatalom malmára hajtják a vizet. Az egyes pártok oktatási programjából nem is derül ki sok minden, s ami a legaggasztóbb – mint arra Radó Péter oktatáspolitikai elemző lapunkban is rámutatott –, több programból továbbra is hiányzik a valódi jövőkép. Jól hangzó, XXI. századi frazeológiával öntötték le lényegében ugyanazokat a XX. századi célokat, amelyek még a ’90-es évek elején (vagy még ennél is korábban) fogalmazódtak meg. Vannak azonban biztató programok is, amelyek valódi alternatívát kínálnak. Persze azt egyetlen pártprogramtól sem lehet elvárni, hogy részletekbe menő stratégiát vázoljon fel a közoktatás megújítására.

Előbb, mint már írtam, valódi politikai rendszerváltás kellene az oktatási rendszer megújításához, amit az elmúlt, lassan három évtizedben nem sikerült elérni. Pedig ez lenne az első és legegyszerűbb lépés, az azt követő társadalmi szemléletváltás még keményebb dió. Ahogy Ralf Dahrendorf német szociológus írta: egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, egy társadalmi szemléletváltáshoz azonban már hatvan év kell. Ebben minden bizonnyal az iskolának is szerepe van, ám ne feledjük: nem a társadalom az iskola terméke, épp fordítva van, a társadalom alakítja saját képére az iskolát. Óriási feladat áll még a magyar társadalom előtt, s míg 1989-90 óta egy helyben toporgott, már bőven a rajtvonal mögül kell indulnia. A hátrány jelenleg legalább nyolc év.