Juhász Dániel: Sorakozó a rajtvonal mögött

Publikálás dátuma
2017.12.23. 08:15
TÁVOLODIK AZ OKTATÁS A FŐSODORTÓL - Gyökeres szemléletváltozás kellene FOTÓK: NÉPSZAVA

A pedagógusok számíthatnak a kormányra – hallhattuk az elmúlt években többször is. Cserébe persze a kormány is számít a pedagógusokra; na nem az iskolákban, hanem a szavazófülkékben. Elsősorban talán ennek tudható be, hogy a több évre szétszabdalt, „soha nem látott mértékű”, ám mára többé-kevésbé elinflálódott pedagógusbér-emelés után, és néhány hónappal a jövő tavasszal esedékes parlamenti választások előtt a tanári juttatások újabb emelését ígérik a 2018-20-as időszakra. Vagyis minden a régi forgatókönyv szerint halad; a szavazatvásárláshoz a pénzeső ígérete is elég.

A béremeléssel villognak akkor is, amikor arról esik szó, a kormány mennyire megbecsüli a pedagógusokat. Mármint amikor egy-egy éles elméjű képviselőjükön keresztül épp nem buta, ápolatlan, borostás varangyoknak nevezik őket. Holott a tanárok anyagi biztonságának politikai célokra való felhasználásánál talán nem is lehetne jobban lenézni, alábecsülni ezt a szakmát. A kabinet nyilván arra számít (és tegyük hozzá, erre jó oka van), a szemek előtt megcsillantott forintok elhomályosítják a tényt, hogy a tanárok szakmai önállósága lényegében megszűnt, döntéshozatali jogaikkal együtt. A központosítást, vagyis a totális állami kontrollt vitathatatlanul jó iránynak tartók pedig büszkén kiállhatnak a pulpitusra és arról szónokolhatnak, hogy amit az oktatásban tesznek, azt az úgynevezett pedagógustársadalom többségének támogatásával – vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésével – teszik.

Szó- és számmágia

Nem kell jóstehetséggel rendelkeznünk ahhoz, hogy lássuk, mi várható az oktatás területén, ha a jelenleg kormányzó garnitúrának néhány hónap múlva további négy évre bizalmat szavaznak a derék magyar választópolgárok. Az semmiképp sem, hiszen egyetlen biztató jel sem utal rá, hogy az olyan évtizedes problémákra, mint a szegregáció vagy az iskolai teljesítmények közötti egyre szélesebb szakadék, hosszan ható gyógyírral fognak előállni. A jelenlegi kormány oktatáspolitikájának egyetlen szegmensére sem jellemző a hosszú távú tervezés. De ez jól kiolvasható az olyan nyilatkozatokból is, mint amilyet az oktatási államtitkár, Palkovics László tett néhány hete: az, hogy a magyar negyedik osztályosok jól teljesítettek egy iskolai tudást tesztelő nemzetközi felmérésen, szerinte azt jelenti, hogy minden a jó irányba halad, a problémákat látók tévedtek. Még akkor is, ha a PIRLS-nél nagyobb jelentőségű PISA-teszteken 2012-ben és 2016-ban is elvéreztek a magyar diákok.

Egy ilyen nyilatkozat már csak azért is rémisztő, mert itt a maga szakterületén elismert szakembernek számító, vagy egykor annak tekintett személy (Palkovics Széchenyi-díjas gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) az, aki az oktatásügyet lealacsonyítja a buta, hétköznapi utcai politizálás szintjére. Olyan „politikusoktól”, mint Németh Szilárd vagy Kósa Lajos, már megszokhattuk, hogy megfelelő tájékozottság és saját gondolatok hiányában felelőtlenül nyilatkoznak, ám az, hogy egy Palkovics-kaliberű ember, még ha politikai terepen kell is helytállnia, propaganda-szintű nyilatkozatokat tesz, már valóban aggodalomra ad okot.

Ezzel elérkeztünk a terület egy újabb rákfenéjéhez: az oktatásügyről szóló diskurzus minőségéhez. Pontosabban a diskurzus hiányához, hiszen a különböző kutatási eredmények, a felmerülő problémák széleskörű megvitatásának – a már említett utcai szintű politizáláson kívül – alig van fóruma, ha mégis, az rendszerint zárt ajtók mögött, egy szűk kör részvételével történik. Mondjuk kutatási eredményekből sincs sok, a magyar oktatás minőségéről leginkább nemzetközi felmérések nyomán kaphatunk visszajelzést. Nincsenek átfogó hazai vizsgálatok, naprakész, helyi szintű adatok - például a szegregációról vagy az iskolai lemorzsolódásról. Noha az Oktatási Hivatalnak lenne lehetősége, hogy vizsgálja ezeket a területeket, a kormány egész egyszerűen nem rendel ilyen vizsgálatokat. Ehelyett kozmetikáz. Egy példa: a 2011-es közoktatási törvény értelmében a tankötelezettség korhatára 18-ról 16 évre csökkent. A nemzetközi felmérésekben azok, akik 18 éves koruk előtt kilépnek az oktatási rendszerből, korai iskolaelhagyónak számítanak, ennek ellenére az Eurostat méréseiben az erre vonatkozó magyar adatok 2-3 évig stagnáltak, egyszerűen azért, mert az iskolából kilépő és a közmunkaprogramba belépő tizenéveseknek különböző „alibiképzéseket” írt elő a kormányzat, amelyek, bár semmit nem tettek hozzá a fiatalok tudásához, arra jók voltak, hogy a „beiskolázott” kategóriába kerüljenek.

Szemben az árral

A jelenlegi politikai garnitúra tehát új problémákat generált, miközben a régieket tovább mélyítette. A magyar oktatás mindig is szelektív volt, ám ma már elmondhatjuk, hogy Európa egyik legszelektívebb iskolarendszerével rendelkezünk. Ez nemcsak a gyerekek (különösen a roma diákok elkülönítése) szintjén nyilvánul meg, hanem a források elosztásában (lásd: az állami, illetve az egyházi iskoláknak juttatott eltérő összegek), és még a pedagógusok körében is (minősítés, életpálya). A központosítás, noha korábban épp az ellenkezője volt célként megjelölve, ráerősít ezekre a hatásokra, komoly társadalmi károkat okozva az országnak (elég csak ránéznünk a már említett PISA-eredményekre). Holott a közoktatásnak épp az lenne az egyik legfontosabb feladata, hogy mindenki számára egyenlő esélyeket teremtsen. Mint azt Szüdi János oktatási szakértő írta: „Nincs joga a közpénzen megszervezett közoktatásnak arra, hogy megválogassa, kinek akar közszolgáltatást nyújtani. Azonos módon kell hogy fogadjon és kiszolgáljon minden tanulót, akár szegény, akár gazdag családból érkezett, akár magyar, akár cigány, s bármilyen a vallása”.

Az sem idegen a mai hatalomtól, hogy eldöntse, ki merre tanuljon tovább, a szakképzést például a gimnáziumi férőhelyek csökkentésével szeretnék népszerűbbé tenni. A kormány itt is fordítva ül a lovon: ahelyett, hogy a „gyengébb” diákok fejlesztésére koncentrálnának, és őket „húznák” fel arra a szintre, hogy elkallódás helyett stabil tudásalappal vághassanak neki egy-egy szakma elsajátításának, inkább azokat fölözik le, akiknek érettségi után a felsőoktatásban is biztos helyük lehetne. Előbbi mindenképp hosszú távú tervezést, hozzáértést, rengeteg pénzt és energiát igényelne – nem véletlen, hogy a kormány nem ezt az utat választotta. De az oktatás átalakításának még mindig nincs vége: 2019-től várhatóan jön a kötelező gimnáziumi felvételi, ami tovább rostálja a diákokat, 2020-tól pedig a kötelező nyelvvizsga, a felsőoktatásba való bejutáshoz. Szintén 2019-től tervezik bevezetni az új Nemzeti alaptantervet, melynek kidolgozására ugyan egy elméletileg független szakértői csoportot kértek fel, ám abban biztosak lehetünk, hogy a nem NER-kompatibilis elemeket (ha egyáltalán kerül bele bármi ilyesmi) a végső változatból kigyomlálják majd.

Hogyan tovább?

Világosan látszik, hogy a magyar oktatási rendszer távolodik a nemzetközi fősodortól. Ahhoz, hogy ezt visszafordítsuk, és hogy például a PISA-rangsorban ne Törökországgal vagy Chilével legyünk egy súlycsoportban, gyökeres szemléletváltásra lenne szükség. Ez nemcsak a kormányváltást foglalja magába, hanem valódi politikai rendszerváltást is – azt már jól tudjuk, hova vezet, ha az előző érában szocializálódott, egykori KISZ-tagok irányítják az országot. Az ebben a tekintetben akár reménykeltőnek is nevezhető demokratikus pártok teszetoszasága, pitiáner belső harcaik azonban a jelenlegi hatalom malmára hajtják a vizet. Az egyes pártok oktatási programjából nem is derül ki sok minden, s ami a legaggasztóbb – mint arra Radó Péter oktatáspolitikai elemző lapunkban is rámutatott –, több programból továbbra is hiányzik a valódi jövőkép. Jól hangzó, XXI. századi frazeológiával öntötték le lényegében ugyanazokat a XX. századi célokat, amelyek még a ’90-es évek elején (vagy még ennél is korábban) fogalmazódtak meg. Vannak azonban biztató programok is, amelyek valódi alternatívát kínálnak. Persze azt egyetlen pártprogramtól sem lehet elvárni, hogy részletekbe menő stratégiát vázoljon fel a közoktatás megújítására.

Előbb, mint már írtam, valódi politikai rendszerváltás kellene az oktatási rendszer megújításához, amit az elmúlt, lassan három évtizedben nem sikerült elérni. Pedig ez lenne az első és legegyszerűbb lépés, az azt követő társadalmi szemléletváltás még keményebb dió. Ahogy Ralf Dahrendorf német szociológus írta: egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, egy társadalmi szemléletváltáshoz azonban már hatvan év kell. Ebben minden bizonnyal az iskolának is szerepe van, ám ne feledjük: nem a társadalom az iskola terméke, épp fordítva van, a társadalom alakítja saját képére az iskolát. Óriási feladat áll még a magyar társadalom előtt, s míg 1989-90 óta egy helyben toporgott, már bőven a rajtvonal mögül kell indulnia. A hátrány jelenleg legalább nyolc év.

Szerző

Hét szűk esztendő, sok százmilliárd

Publikálás dátuma
2017.12.23. 08:10
Orbán készülő rezidenciája FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

A Fidesz-kormánynak a kultúra jelentőségéről alkotott elképzelését jól jelzi, hogy az első lépések egyikeként megszüntette az önálló oktatási és kulturális tárcát. Ezek az állami forrás nélkül nem működtethető területek – az egészségüggyel, a szociális, az egyházi, sport, ifjúsági, civil és egyéb ügyekkel együtt – először a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának nevezett, 2012 óta pedig az Emberi Erőforrások Minisztériumra (Emmi) átkeresztelt tárca fennhatósága alá tartoznak államtitkári vezetéssel.

A második Orbán-kormányban két évig (2010-12) Réthelyi Miklós volt, 2012 óta pedig Balog Zoltán az Emmi vezetője. Szőcs Gézát L. Simon László, majd Halász János, a harmadik, 2014-ben alakult Orbán-kormányban pedig Hoppál Péter követte a kultúráért felelős államtitkári pozícióban. Szőcs a miniszterelnök kulturális főtanácsadójaként vélhetően befolyásos szereplője maradt a magyar kulturális életnek, amelynek centrumából L. Simon László kiszorulni látszik, az egyházzenei és karnagy végzettségű Hoppál Péter pedig elődeinél súlytalanabb működésével tűnik ki a kabinetből.

Nyugodt lelkiállapot

Orbán Viktor 2009 őszén Kötcsén kifejtette, mit tart fontosnak a magyar kultúrából: „a következő kulturális kormányzatnak az lesz a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse, biztosítsa.”

Nos, a kormányváltás után, 2010-ben az MTA Filozófiai Kutatóintézetében megtapasztalhatták, mit értett mindezek alatt a kormányfő. Boros János intézetvezető több tudóstól is megvált, előbb szakmai alkalmatlanságra, majd létszámleépítésre hivatkozva. A tisztogatások ellen Radnóti Sándor egyetemi tanár tiltakozó aláírásgyűjtést szervezett. Úgy vélte, "egy világosan körülhatárolt cél” – egy tudományfilozófiai intézet létrehozása – érdekében nagy hagyományú filozófiai diszciplínák (etika, esztétika, vallásfilozófia, filozófiatörténet, Lukács-kutatás) érdemes képviselőit akarják kitakarítani az intézetből. Az egyetemi tanár több mint 800 aláírást gyűjtött, ám az igazi vesszőfutás csak ezután kezdődött. Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos feljelentése alapján hűtlen kezelés gyanújával rendőrségi vizsgálat indult olyan kutatási pályázatok ügyében, amelyekről Budai azt állította, hogy egy konkrét filozófusi kör – mások mellett ide tartozott Gábor György, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Geréby György – szabálytalanul használta fel a különböző támogatási pénzeket. De Budai feljelentette Steiger Kornélt és Borbély Gábort is. Több évig tartott, míg az összes, „filozófus-üggyel"” kapcsolatban folyó, gazdasági jellegű nyomozást megszüntette a rendőrség. Az akkor még kormánypárti Magyar Nemzet vezetésével lezajlott rágalomhadjárat azonban sosem múló sérüléseket okozott a megvádolt tudósoknak – és a kulturális közéletnek is.

NEMZETI KÖNYVTÁR? - A „magyar kultúra írott legjavát” összegző sorozat ötlete Orbáné, a megvalósítást Kerényi Imrére bízta. Kertész Imre nem fért bele

NEMZETI KÖNYVTÁR? - A „magyar kultúra írott legjavát” összegző sorozat ötlete Orbáné, a megvalósítást Kerényi Imrére bízta. Kertész Imre nem fért bele

Teremtő alkotás

A Fidesz ideológiai elképzeléseihez közel álló szervezet, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) hat év alatt 32 milliárd forintot közpénzt emésztett fel, nyilván a teremtő alkotáshoz nélkülözhetetlen feltételek kialakítása érdekében. Az 1992-ben társadalmi szervezetként alakult MMA-t 22 magyar művész hozta létre, elnöke haláláig Makovecz Imre építész volt. 2011-től 2017 novemberéig a belsőépítész Fekete György vezette, a néhány héttel ezelőtti tisztújításon Vashegyi György vette át az irányítását. A társadalmi szervezet ugyanis autonóm köztestületté vált: 2011. november 5-én 157 taggal a Magyarság Háza Corvin termében tartotta alakuló ülését. A közbeszédben egyszerűen jobboldalinak, konzervatívnak tartott MMA bekerült az új alaptörvénybe is, az MTA-val azonos szövegkörnyezetben.

Az MMA-tagok egy része a liberális művészekkel való szembenállását hangsúlyozza. „Nem kell az obszcenitás, a gusztustalanság, nem kell az egyházgyalázás, nem kell a botrány, nem kell a provokáció, nem ez a dolga az új nemzeti művészetnek" – érzékeltette befolyásukat az egyik vezető 2012-ben. "Eddig egy liberális kisebbség akarta meghatározni, mi a magyar művészet, ezen legfőbb ideje változtatni" – magyarázta a művész, aki szerint „nemzeti kulturális pezsgés” jön.

A köztestület megkapta a kormánytól a teremtő alkotáshoz szükséges Műcsarnokot, a Pesti Vigadót, a Hild-villát, a volt MÚOSZ-székházat és nemrég portfóliójába került a korábbi BM Kórház épülete is, ahol a tervek szerint a Magyar Építészeti Múzeum fog működni. Az MMA-hoz „csatolták” a néhány év alatt leépített kulturális örökségvédelmet is, és az általuk rendezett nem nyilvános szimpózium azt sejteti: nem állnának ellen a Kertész Imre-hagyatékkal kapcsolatos feladatoknak sem.

Noha a Schmidt Mária nevéhez kötődő, Terror Háza Múzemot is üzemeltető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány létrehozta a Kertész Imre Intézetet, a Nobel-díjas író egyetlen műve sem fért a „magyar kultúra írott legjavát” összegyűjtő Nemzeti Könyvtár sorozatba. Ennek gondolata 2011-ben fogalmazódott meg Orbán fejében, létrehozására ő kérte fel Kerényi Imrét. A könyvpiac rendszerét felforgató ideológiai alapú sorozat kiadása 2012-ben kezdődött, Tormay Cécile, Nyirő József és Bayer Zsolt művei is megjelentek.

A háromszor átadott Várkert Bazár

A háromszor átadott Várkert Bazár

Értékviták helyett

Nem bonyolította a kormány „állandó értékvitákkal” a 250 milliárd forintos Liget Projektet és a budai Vár 200 milliárdot szintén meghaladó rekonstrukcióját. Orbán - régen megálmodott - Várba költözésének és a Szépművészeti Múzeum elkerülhetetlen felújításának elképzelése találkozott a két, egymástól függetlenül kezelt, ám mégis abszolút összefüggő tervben.

A Vár rekonstrukciója az örökségvédelemmel foglalkozók nagy része szerint egyszerűen hamisítás. „(...) ami most régi fotók és tervek alapján készül, csak utánérzés, hamisítás, vagy egyszerűbben: hazugság lehet. Nem gondolom, hogy ez bárkinek szellemi pluszt jelentene. A külföldi turistáknak meg kell mondani, hogy itt minden elpusztult” – mondta lapunknak Lővei Pál művészettörténész, aki a felújítás "koncepciója" miatt kilépett a Vár megújítására létrejött Hauszmann-bizottságból.

Mindemellett nehéz nem az Orbán-kormány jelképes beruházásaként gondolni a 20 milliárd forintból felújított Várkert Bazárra, amelyet háromszor adott át a kormány a 2014-es kampányban. Mára az eredetileg Ybl Miklós által tervezett épületben a talajvíztől foltosak a lábazatok, a falak, a kovácsolt díszkerítés elemei szétestek, berozsdáltak.

A Pecsa elbontása FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A Pecsa elbontása FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Egy fővárosi múzeumi negyed koncepciója már Tarlós István 2009-es programjában is szerepelt, akkor még a Nyugati pályaudvar mögé tervezték. 2011-ben Szőcs Géza kulturális államtitkárként már az Andrássy negyed fejlesztéséről beszélt sok új múzeummal, a Dózsa György út alá pedig alagutat fúrt volna. Akkor a költségeket 20 milliárdra becsülték. A Városligetbe tervezett Múzeumi Negyed koncepcióját 2012-ben jelentette be L. Simon László kulturális államtitkár és Baán László, a projektért felelős miniszteri biztos, a felújítás alatt álló Szépművészeti Múzeum főigazgatója. A tervezett költség akkor 50-60 milliárd forint volt, ami azóta csak nőtt: 2015-ben 200, idén 250 milliárdra becsülték a beruházás értékét. Miközben a költségek nőttek, több épület kikerült a tervekből (például nem épülnek meg a tervezett Fotómúzeum és a Magyar Építészeti Múzeum kockaépületei). A tervezett fakivágások miatti tiltakozások hatására pedig a múzeumi negyed kifejezés kikopott a használatból és áttevődött a hangsúly a zöldítésre és a parkosításra. Ugyan 2015-ben az volt a terv, hogy 2019-re építik be a Ligetet, 2018-ban kész lesz a Magyar Zene Háza és az Új Nemzeti Galéria is, az utóbbi két esetben még csak a régi épületeket bontották le. Ezeken kívül főleg tájépítészeti munkák kezdődtek el a Ligetben. Tavasszal átadták az Állatkerti körúton a Feszl Frigyes eredeti tervei alapján készült új pavilonokat; megkezdődött a Millennium Ház néven megújuló Olof Palme Ház rekonstrukciója, decemberben indulnak az új Néprajzi Múzeum munkálatai az Ötvenhatosok terén. Legjobban a Városligeten kívüli projekt, a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ építése áll, ez 2018 tavaszára lesz kész, itt lesznek a Néprajzi Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum raktárai. 2018 végére fejezik be a Szépművészeti felújítását, jövőre adják át a Komáromi Csillagerődöt is. A Magyar Zene Háza, az Új Nemzeti Galéria és a Magyar Innováció Háza munkálatai jövőre indulhatnak. A Dózsa György úti parkoló helyére pedig a Városligeti Színházat tervezik.

Nemzeti Színház Alföldi után...

Nemzeti Színház Alföldi után...

Színházi résztérfoglalás

A Vidnyánszky Attila elnökletével működő Magyar Teátrumi Társaságnak és a hozzá kapcsolódó körnek az első dolga volt, hogy elérje: módosítsák az előző kormány által gründolt előadóművészeti törvényt. Vidnyánszkyéknak, bár ezt ők maguk mindig cáfolták, főként a független színházak viszonylag biztos pozíciója fájt, amit éppen e törvény garantált. Így a módosítással olyan kategóriába sorolták őket, amely után jóval kevesebb működési támogatást kapnak.

Schilling Árpád, a Krétakör vezetője annyira méltatlannak érezte az új rendszert, hogy le is mondott a segítségről. De a többiek sem jártak jobban: a független színházak egy része valóban ellehetetlenült egzisztenciálisan, mások megtalálták a minimális túlélés lehetőségét, s akadtak, akik külföldön hoztak létre előadásokat. Mára kissé konszolidálódott a helyzet, és a támogatás aránya, tervezhetősége is javult valamelyest.

A színházi vezetőváltásoknál szinte nyílttá vált az „eddig ti voltatok jobb helyzetben, most viszont mi jövünk” szemlélete. Ez főként a vidéki színházak egy részének az elfoglalását jelentette (Szolnok, Kaposvár, Békéscsaba, Eger). Van néhány kivétel: a kecskeméti, a székesfehérvári, a tatabányai, a miskolci teátrum szakmailag elfogadottá vált. Szombathelyen az országos botrány miatt a helyi képviselő-testület végül letett Jordán Tamás leváltásáról.

Budapesten ellenben a főpolgármester bevállalta az Újszínház-balhét, s veszélyben volt Eszenyi Enikő széke is, de ő a helyén maradt. Belülről jött vezető váltotta Zsámbéki Gábort a Katonában, illetve Bálint Andrást a Radnótiban, s továbbra is élvezi a bizalmat Szirtes Tamás a Madách valamint Mácsai Pál az Örkény élén. A Nemzetiben az Alföldi-korszakot a Vidnyánszky-éra követte és várhatóan követi is még egy ideig. Az elmúlt csaknem nyolc év színházi résztérfoglalást hozott – kérdés, hogy jövő tavasz után kinek lesz még érdeke politikailag nyomást gyakorolni a teátrumokra.

"A létezés magyar minősége"
Részletek Orbán Viktor 2009. szeptember 5-én Kötcsén elhangzott Megőrizni a létezés magyar minőségét című beszédéből:
"A magyarok közössége s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot. (...) S ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon".
„Magyarországon szembe kell nézni azzal a problémával, hogy hiányzik „a mintaadó elit kiválasztását igazoló értékelési rend", azaz nem működnek a hagyományos elitdefiníciók. A gazdasági elitre a magyar közösség jelenleg nem néz fel, a kulturális elit megítélését figyelve pedig az látható, hogy a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük, mint korábban.”
A kormányfő esélyét látta annak, hogy a magyar politika következő 15-20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely "állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli." - fogalmazta meg több mint 8 évvel ezelőtt Orbán Viktor.



Szerző
Témák
Orbán-kormány

Sebes György: A média szép új világa

Publikálás dátuma
2017.12.23. 08:00
FOTÓ: MARKOSZOV SZERGEJ

Április 8-a után már nem folytatom - mondja az ismert és népszerű rádiós. Persze a műsoráról van szó, valamint arról, hogy abban az esetben nem csinálja tovább, ha a jelenlegi kormány hosszabbíthat. Mert ha ismét ők győznek, akkor nem volt értelme az egész eddigi munkájának. A műsorvezető úgy érzi, hogy - a magyar belpolitika sajátosságaiból adódóan - az utóbbi években inkább haditudósító volt. Mert természetesen ő is - másokkal együtt - igyekezett felhívni a figyelmet, milyen országban élünk, de amennyiben ez a hatalom tovább működhet, úgy érezhetik, pusztába kiáltották szavaikat.

Tovább, ahogy eddig volt

Rádiós kollégám persze nem nyilatkozott, nem interjút adott, nem a nyilvánosságnak szánta szavait. Szigorúan magánbeszélgetést folytattunk, tehát most, hogy leírtam, titkot sértettem, mégsem tudtam megállni, hogy ne ezzel kezdjem. Minthogy pontosan témánkba vág. Mi lesz a médiával, valamint a sokat emlegetett és gyakran hiányolt sajtószabadsággal a következő parlamenti választás után? Pontosabban akkor, ha bejön a "papírforma" és Orbán Viktorék folytathatják, amit elkezdtek. Vagy még inkább: véglegessé formálhatják nagy művüket.

Most egyszerűnek látszik a válasz: "business as usual", vagyis minden megy tovább, ahogy eddig volt. A média túlnyomó része már úgyis a kezükbe került. Mészáros Lőrinc, Andy Vajna és Habony Árpád sajtóbirodalma biztos lábakon áll. Feladni nem fogják hosszú évek kitartó munkájával megszerzett tulajdonukat, de megváltoztatni sem. Változatlanul kiszolgálják, néha pedig képviselik a hatalmat, s megtesznek továbbra is mindent, hogy az emberekkel elhitessék: ez a létező világok legjobbika. Számukra ez szabadon - a megfelelő érdekek mentén - választott feladat, de erősíti őket az egykor közszolgálati, ma már csak annak csúfolt média is, élén a Magyar Távirati Irodával, amely ennyire dicstelenül még a pártállami években sem szerepelt.

Ebben a 2010 óta következetesen és biztonsággal kialakított rendszerben - a feltételezett 2018-as fideszes győzelem után - akár meg is maradhatnak azok az orgánumok, amelyeket kormánykritikusnak nevezhetünk. Ahogy eddig, később sem sokat ártanak, viszont lehet velük dicsekedni. A nemzetközi színtéren létükkel és hangjukkal igyekezhet a kormány bizonyítani, hogy ebben az országban virágzik a demokrácia és van még sajtószabadság. Persze a Népszabadság szomorú sorsa mindenkinek figyelmeztető lehet: ha túlságosan sokat képzelnek magukról, előfordulhat olyan gazdasági kényszer, ami miatt az illető lap, vagy rádió/tévé - sajnos - nem működhet tovább. Ne legyenek kétségeink, a hatalomnak ma is megvannak és sajnos meg is maradnak az eszközei arra, hogy ne szabadulhassanak el túlzottan az ellenzékinek tartott orgánumok. A gyeplő ki van engedve, de az egyik - vagy ha úgy tetszik: a másik - végén biztos kezek tartják.

Mi lenne, ha...

Tulajdonképpen abban az esetben sokkal nagyobb zűrzavarra számíthatnánk, ha valamilyen most még nem látható ok miatt nem jönne be a papírforma. Akkor ugyanis az új kabinet ellenséges médiakörnyezetben lenne kénytelen kormányozni, nem beszélve - az új kormány szemszögéből ellenzéki többségű - közmédiáról. Az lenne csak az embert próbáló feladat, amihez képest a 2002-es hídfoglalás, meg a többi akció, sőt még a 2006-os Kossuth téri tüntetéssorozat is gyerekjátéknak tűnik. Bár a jelenlegi kilátások nem arra utalnak, hogy a mostani ellenzék bármely pártjának ilyen gondokkal kellene szembenéznie, azért eljátszhatunk a gondolattal, mi lenne, ha...

Az új kormánytöbbség azt tenné-e, amit az ellenzék akkori vezére 2002-ben. Miután ugyanis - számára váratlanul - távoznia kellett a miniszterelnöki székből, az államfőhöz fordult, mert "megítélése szerint sorozatos támadások érték a magyar sajtó szabadságát és súlyos helyzet alakult ki". Ha most - még váratlanabbul - újra ellenzékbe kerülne, az új kormány tehetne panaszt a nem létező köztársaság jelenlegi elnökénél (és tételezzük fel, hogy ő hajlandó is lenne egy ilyen ügyben legalább találkozni a panasztevővel.) Hiszen nagyon is aktuális, amit Orbán Viktor akkor - egy egészen más helyzetben - írt: "az elmúlt időszakban a Magyar Televízióban történt jogsértések veszélybe sodorták a közszolgálati csatorna pártatlan és független működését”. Tényleg valós veszély napjainkban, hogy "egyoldalúbbá válhat a magyar televíziós tömegtájékoztatás” (ha ugyan ez még lehetséges), így "tovább fokozódik a magyar média amúgy is súlyos kiegyensúlyozatlansága”.

Orbán Viktor - akaratlanul - a jövőt (vagyis napjaink helyzetét) festette le 15 éve. Annak idején azt is kérte Mádl Ferenc köztársasági elnöktől, hogy "alkotmányos jogkörével élve vesse latba befolyását a törvényes viszonyok, a sajtó szabadságának helyreállítása érdekében”. Ma már ilyent nem kérne, még ha - találkozva egy fiatalemberrel, amit Karinthy oly remekül megírt - látná is, hogy hová fajultak a dolgok saját uralkodása alatt. Azt meg valószínűleg sosem tudjuk meg, mit tennének az újonnan győztesek, ha az előző kormány médiatúlsúlya közepette kellene működniük.

Mindenesetre Orbán Viktor 2002-ben hamar rájött, hogy hiába a szép szavak, a szerinte káros egyoldalúságot és kiegyensúlyozatlanságot még az államfő sem képes helyrebillenteni. Másra hallgatott tehát. Alig néhány héttel a Mádl-Orbán találkozó után Medgyessy Péter azt mondta: „akinek televízió kell, vegyen magának”. Az akkori miniszterelnök egyébként elődje - történetesen Orbán Viktor - felvetésére reagált. A Fidesz vezetője ugyanis még próbálkozott egy kicsit az általa demokratikusnak tartott megoldással, s azt javasolta, osszák fel az akkor még valóban közszolgálati Magyar Televíziót. Olyan médiatörvényt szorgalmazott, amely két egyenrangú csatornára osztotta volna a köztévét: az egyiket kapták volna a kormányzó szocialisták, a másikat meg a "polgári, nemzeti erők".

Ám ez sem jött be. Így régi harcostársával, Simicska Lajossal hozzáfogtak saját médiabirodalmuk felépítéséhez. Az eredményt már 2010 után is láthattuk, s az egykori szobatárssal való szakítás - 2014 után - csak fokozta Orbán harci kedvét. A mai magyarázat erről úgy szól, hogy sikerült visszabillenteni a médiaegyensúlyt, s végre megszűnt a balliberális megmondóemberek „valóságértelmezési monopóliuma”. Az senkit sem zavar, hogy a libikóka annyira átbillent, hogy már teljesen alkalmatlan a hintázásra.

Nem saját vélemény volt

Így jutottunk el napjainkhoz, amikor már semmilyen bírálat, vagy jótanács nem érdekli őket. Hiábavalók a szövetségesek - az uniós vagy a NATO-tagállamok - figyelmeztetései is. Ezek közül a leginkább feltűnő az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége ideiglenes ügyvivőjének közelmúltban tartott előadása volt. Az elhangzottakat persze a magyar kormány azonnal visszautasította, majd megkísérelték úgy beállítani, mintha David Kostelancik saját véleményét mondta volna el. Az sem zavarta őket, amikor több helyről is megerősítették, egy amerikai diplomata nyilvánosan sosem mond olyasmit, amit ne egyeztetett volna Washingtonnal. Márpedig ott súlyos hiányokat látnak a sajtószabadság terén. Kifogásolják, hogy a médiapiacot a kormány és szövetségesei uralják, ezzel egy időben pedig - természetesen - csökkent a kormánykritikus cikkek száma. Hiányolják a nézetek ütköztetését, ami pedig nagyon fontos egy képviseleti demokráciában. Az sem tetszik nekik, hogy az állami hirdetéseket a baráti médiatulajdonosok kapják, miközben a független médiumoknak szinte semennyi nem jut. Még annak a híre is eljutott Washingtonba, hogy a magánvállalkozásokkal közlik, ne hirdessenek a független médiumokban, ellenkező esetben retorziókra számíthatnak. És így tovább. A jelek szerint Magyarország eddigi barátai nem értik, milyen "szép, új világot" teremtettek hazánkban. Ha így áll a helyzet, akkor persze már az is kérdéses, hogy a barátaink-e. Majd mi megmutatjuk - ez a hivatalos kormányzati állásfoglalás.

Mindennek meg is van az eredménye. A 2017-es sajtószabadság-index alapján 180 állam közül Magyarország a 71., a közép-európai térségben pedig az utolsó előtti helyen áll. Ez azt jelenti, hogy 2010 óta 48 hellyel került hátrébb. A Riporterek Határok Nélkül (RSF) nemzetközi újságíró-jogvédő szervezet idei éves jelentése azt is szóvá teszi, hogy Orbán Viktor az utóbbi több mint hét évben egyre szorosabbra fogta a médiát. S a magyar kormány talán magára veheti azt a megállapítást is, hogy sok demokratikus állam a szabadságjogokat elnyomó, a propagandának túlzott teret adó korszakába lépett.

A már említett Kostelancik ügyvivő idézte Thomas Jeffersont, Amerika egyik alapító atyját és harmadik elnökét. Ő azt írta egykor, hogy „inkább teszem ki magamat a túl sok szabadsággal járó kellemetlenségeknek, mint a túl kevéssel járóaknak.” Vagyis úgy vélte, a valódi demokrácia összes hibájával és problémájával együtt még mindig jobb, mint amikor a hatalom dönti el, mit kell gondolni, és milyen hangokat szabad meghallgatni. A média feletti szinte teljes uralom közepette sem ártana elgondolkodni az ilyesfajta régi igazságokon. A 21. században, Európa közepén legfeljebb csak ideig-óráig lehet kísérletezni az idő kerekének visszafordításával. A lakájmédia pedig sosem biztonságos, mert - ahogy Simicska esetében is bebizonyosodott - a szél fordulásával ők is megfordulnak.

Igaz, a tanulságok messzire mutatnak. A közeli jövő viszont nem ígér változást.

Szerző
Témák
Fidesz média