Rónay László: Ünnepi forgácsok

Boldog az az ember, aki békében és nyugalomban élhet szerettei körében. Manapság ilyennek képzeljük el a boldogságot, mi, magyarok, akikre úgy tekintenek, mint boldogtalan népre. Boldog lehet az, aki annyit gyűjtött össze, hogy már nem is tudja, miből mennyit birtokol? Szerintem lehetnek irigyei, de felhőtlenül boldog napjai ritkán. Állandóan a mesebeli "kisgömböc" példája lebeghet szeme előtt: eljön a pillanat, amikor kipukkan és kiderül, mit sem segít, amit összeharácsolt.

Az is boldog, aki vigasztal

Az evangéliumokban nyolc boldogságról esik szó. Az egyik nagyon figyelmeztető: „Boldogok, akik sírnak, majd megvigasztalják őket.” Kicsit figyelmesebben kellene körülnéznünk. Rádöbbennénk, milyen sokan vannak, akiket meg kellene vigasztalnunk. S közben ráébredhetünk, az is boldog, aki megvigasztalja a másikat.

Oldottan adják elő az erre hivatottak azokat a közhelyeket, melyekkel a gondolkodni tudók torkig vannak és hányingerrel küzdenek. Mondják-mondják, mint gyerekkoromban a rikkancsok az újságok híreit az utcán. Akkor az volt a szenzáció, hogy Lédererné feldarabolta Kudelkát. Ma országokat darabolnak fel érdekeik szerint az erősebbek. Mi még látszólag egyben vagyunk. De ez csak látszat. Sokak lelkesen vagy éppen elszántan dolgoznak a szétszakításon és megosztáson. Azt hiszik, szegények, ez a nemzet érdeke, pedig csak a saját javukért tülekednek.

Látod nagypapa, suttogja a kisgyerek a templomi betlehemet bámulva, ott fekszik a kis Jézus. A nagypapa bólint. A kisgyerek még közelebb hajlik. Szegényke, nem fázik? – kérdi aggodalmasan. Nem –, a nagypapa kissé aggodalmasan várja a következő kérdést, amely máris megérkezik: Miért nem? Hiszen nincs meleg ruhája sem.

Sokaknak nincs. Állnak vagy ülnek az utcán, nyújtják felénk alamizsnát kérő, fagytól lilult kezüket. Elfordulunk, megyünk tovább. Jó meleg a kesztyűnk, s ha így is fázik a kezünk, a télikabát zsebébe dugjuk.

Az úgy van – a nagypapa nekifohászkodik a kielégítő magyarázatnak, de semmi sem jut eszébe. Hogy lehet megmagyarázni mások nyomorúságát? Jobb elfordulni és másról beszélni, arra gondolva, mi lesz a vacsora, ez az ember (gyerek) nem az én felelősségem.

Biztos?...

De jó volna visszapergetni az időt! Megfiatalodni, újrakezdeni, rendbe tenni, amit elrontottunk. Visszaperelni szeretteinket az elmúlásból! Állunk a karácsonyfa mellett. Arra gondolunk, tavaly még ők is itt voltak. „Nem nyafognék, de most már késő”, most már világosan látom, milyen óriások voltak, mekkora a veszteségünk. Hirtelenjében úgy fogalmazunk: „pótolhatatlan”, de ez nem igaz. Nincsenek pótolhatatlan emberek. Csak az elhagyott eszmények, elmulasztott cselekedetek pótlására nem látszik lehetőség. Vigyáznunk kellene rájuk! A megértésre, a barátságra, a vigasztalásra, adakozásra. De miből adhatunk, ha az évek során olyanok lettünk, mint a kiszáradt fa?...

Oltalom. A nyelvészettel foglalkozó tudós szeme felvillanna e szó hallatán, oly szép képződménye az olt szónak. Sokszor elbámulom, milyen hősiesen küzdenek a tűzoltók a lángokkal, s milyen kevés a becsületük (mármint az anyagiakkal mérhető). Nincs szükségünk oltalomra és oltalmazóra, mondja gőgösen és önzően az az ember, aki nem törődik az öregekkel, akik között egyre több a magányos, az elesett, a nyomorúságos. T. barátunk megnősült, két gyerekét nevelte feleségével és velük lakó édesanyjával. Aztán hirtelen eltűntek. A mama minden nap kora reggeltől a kapu előtt állva kémlelte a messzeséget, hátha feltűnnek az utca elején a tékozló fiú módjára. De csak a busz szuszogott el méltóságos himbálással.

Gyerekkorunkban a T. nénik, az édesanyák gondoznak, oltalmaznak bennünket, majd fordul a kocka, ők szorulnak a mi oltalmunkra. De hogyan lehet Angliából oltalmazni az itthagyott magányos öreget? Azt mondják, a várakozás az élet egyik legtelítettebb állapota, hiszen várjuk az érkező(ke)t, aki(ke)t szerethetünk. És mi van, ha hiába várunk, mert a szeretettek elenyésztek a messzeségben?

Géza bácsi váratlanul érkezett. Két könyvvel, melyeket ő fordított. A gyerekeknek kicsit zavartan tette le Dickens két regényét, dedikálva. Áginak és Krisztinek. Már fordult is, csak az ajándékot hozta. Különösen sok ajándék várta őket a fa alatt, hogy mik, arra már nem emlékszem. Csak Géza bácsira, ahogy hozta Dickenst, s már ment is, nehogy meghatottnak lássuk.

Törjön ki a béke!

Karácsony éjszakájáról nekem mindig az éjféli szentmisék emléke ötlik emlékezetembe. Jókor érkeztünk, nehogy kimaradjunk a ministránsok közül. Matyi bácsi, a csodálatos sekrestyés korán befűtött a vaskályhába, kellemes meleg árasztotta el a sekrestyét, melyet vidám gyerekhangok töltöttek meg. Ilyen alkalommal történhetett, hogy a legendás J. atya – könyvet írtam róla – lehajolt, megkötötte az egyik fiú cipőfűzőjét, nehogy belebotoljon és elessen. (E fiúból püspök lett!) J. atya ilyenkor elemében volt. A mise egyik-másik részletét ugyan mellőzte, de a beszédei kerekségére nagy gondot fordított. Az éjfél utáni időpontban mindenki álmosan követte az eseményeket. Az atya úgy vélte, életet kell lehelnie a kókadozó hívőseregbe, ezért váratlan fordulattal felkiáltott: „És törjön ki a béke!” Erre még az első sorban szundikáló indiai diplomata is felneszelt. Nem is rossz, gondoltam. Milyen igaza van. Bárcsak ne a háború, hanem a béke „törne ki”, elküldve nyájas angyalát...

A legszebb porcelánedényekbe tálaljanak! Meg kell adnunk a módját. Hadd lássák, hogy mi is értünk a vendéglátáshoz. A konyhában sürgölődők engedelmesen bólogattak. Nagy este készül, igazi karácsonyi rongyrázás, gondolták, miközben a ház úrnője aggodalmasan szemlélődött, minden elképzelése szerint alakul-e. Nem szabad hibázni. A jó vacsorának, elegáns kiszolgálásnak is lehet szerepe a milliárdos üzletben. Vigyázzon, nehogy túlsüsse a vesepecsenyét, intette a szakácsnőt, s a pompás ruhában ragyogó háziasszony már robogott fölfelé, hogy ellenőrizze, férje jól kötötte-e a nyakkendőjét. A falon függő márkás képek között kopott keresztre esett a pillantása. Édesanyja ágya fölött őrizte a családot. „Ezt vegye le – vetette oda az inasnak – nem illik ide. Inkább azt a díszes ezüstöt tegyék föl!” Körülnézett, mindent rendben talált. Jöhet a miniszter és az üzlet.

Rekordot ért el a karácsonyi vásár. Kinyíltak a pénztárcák, roppant pénzesőben mérték a szeretetet. A reklám asszonya is megnyugodva úszkálhatott a medencében, mit neki az a mindent megoldó kölcsön! Reklámok özöne hirdeti az új meglepetéseket. Mosolygó gyermek szorítja magához a csodálatos gépet. Az ára nincs feltüntetve. A Mikulás fázósan topog az üzlet bejáratánál. Mit keresek itt? – kérdi magától. – Elmúlt már az én időm. Dehogy múlt! Ma túlóráznia is kell, hogy a vásárlókban ünnepi érzést keltsen. Aztán futás haza. Várja a család. Szükség van arra a néhány forintra is, amit a túlóráért adnak.

Áldott hó hullik. Lassan fehér lepel vonja be a földet. Eltűnik minden, ami fekete. „Milyen szép!” – sóhajtja az asszony. Férje bólint, tényleg szép. Arra gondolnak, milyen szép lehetne a világ, ha megszűnne a gyűlölködés és a megosztás. Ha azokat is maga alá temetné a hó, akik ennek az apostolai.

A másik szobából, ahová a Jézuska jött el, diadalordítás hallatszik. Valamelyik gyerek gólt lőtt az asztali fociban. Felmelegedő szívvel figyelik a hóesést. Nem mondják ki, de ugyanarra gondolnak mindketten: a gyerekek csillagszórók. Csak az a kérdés, mi lesz velük, hová vezényli őket a sorsuk.

Csak egy kis béke kellene, hogy ne pallossal rohanjon az Országgyűlés magaslatára az elnök kettévágni az ott várakozókat: te kedves vagy szívemnek, téged kivetlek belőle. Hogy a megszólalók ne egymást öldököljék, hanem elsősorban azokra gondoljanak, s azokért cselekedjenek, akiknek jóvoltából és bizalmából ott ülhetnek. Csak egy-két saját gondolatot, egyéni meggyőződésük és tapasztalataik nyomán! Csak hajszálnyi udvariasságot! Hogy az ellenkező meggyőződésűek figyeljenek egymásra és ne bőgjenek, mint a csorda egyedei. Csak egy kis, hüvelyknyi karácsonyt! Icipicit. Az is elegendő volna.

Nem fogadták be

Oda született a hajléktalanok közé. Nem fogadták be. Halálfáradtan vándoroltak, hogy helyet találjanak, ahol Mária szülhet. Sürgetett az idő, de a kapuk bezárultak, a szívek hidegek maradtak. Maradt hát a barlang a városka szélén. Oda fészkelték be magukat, ott született a Gyermek, akinek érkezésére nemzedékek epekedve vártak.

És ha ma jönne? Mit tapasztalna Mária és József? Félő, hogy most is a legszegényebbek szolidaritásában bízhatnának és az állatok lehelete melegítené a kisdedet. A bölcsek már felkerekedtek. Csillag vezette őket, de érkezésük előtt át kellett vágniuk magukat a Heródes-félék között.

Nyomorúságos ez a rongyokból tákolt sátorféle. Nem sokkal lejjebb pompázatos építmény hirdeti, megbecsüljük a kormánytagok hozzátartozóit is. Ám karácsonykor még ebben a sátorban is ünnepelnek. Konzerv-szardínián osztoznak, felitatják az utolsó csepp olajat is. Lakoma a javából. Az utolsó, komótosan megrágott falat után körbejár az üveg. Két korty jár belőle mindenkinek. A gyertya lángja már hajladozik. Takarékoskodni kell azzal is. Sötétben ülnek, régi karácsonyok emléke merül fel bennük. Egyikük dúdolni kezdi a „Csendes éj”-t. A többiek bizonytalanul csatlakoznak. Az „Mennyből az angyal” hibátlanabb. Eljön hozzájuk is? Ki tudja. Egyszer.

Talán...