Kőbányai János;

életmű;Pásztor Béla;

2017-12-23 07:40:00

Kőbányai János: Egy életmű feltámadása (Pásztor Béla)

PÁSZTOR BÉLA

Egy Radnóti Miklósnál fiatalabb, vagy vele egykorú magyar-zsidó költői nemzedék tűnt el nyomtalanul a magyar irodalom emlékezetéből. E fiatal poétáknak nem volt idejük megcsinálni magukat, mert meghaltak Petőfi Sándor-i életkorban. De nem Petőfi Sándor korában! Ugyanis nem a „harc mezején” estek el –, de mégsem „ágyban, párnák közt”, hanem munkaszolgálatosként, vagy koncentrációs táborokban 1942 és 1945 apokaliptikus idejében.

Már-már fel-feltűnt egy-egy versük a Nyugatban, a Szép Szóban, a Népszavában, azaz a gyilkossá komoruló Horthy-korszak baloldali és liberális „kulturális erőterében”, hogy innen is kiszorulva, az ijesztő sebességgel csökkenő életlehetőségek között még kiadjanak egy verseskötetet, többnyire a saját költségükön. Legközelebb ez a társaság a Magyar mártír írók című antológiában verődött össze 1947-ben. Az is jellemző, hogy egy-egy posztumusz kötetet kiharcolt számukra túlélő kolléga és barát, hogy majd verseik bekerüljenek az Atlantisz világába való elsüllyedést felgyorsító "munkásmozgalmi" és "antifasiszta" antológiákba, újabb - mai - indokként, hogy rájuk boruljon a feledés szemfedele.

Egy belső terjesztésű, műveiket és gyér recepciójukat dokumentáló bibliográfia – Nyolc magyar mártír költő, Szabó Ervin Könyvtár, 1967 – homogenizálta őket csoporttá, a túlélő költő nemzedéktárs, Vasvári István jóvoltából. Berkó Sándor, Fenyő László, Knopp Imre, Lukács László, Pásztor Béla, Salamon Ernő, Vető Miklós, Zsigmond Ede. 1969-ben, szintén az enigmatikus "mártír" fogalommal megragadva a jelenséget, a PIM rendezett emlékükre kiállítást (Mártír írók és költők – illusztrációs kiállítás), s ennek az események a folytatásaként hagyatékuk archiválásra is került. Somlyó György lényeglátó szavai nyitották meg a tárlatot: „(...) akiknek emlékét ez a kiállítás őrzi, jelentős értékek képviselői, és mártíromságuk még jelentősebb értékek pótolhatatlan veszteségének mementója. Torzónak maradt életművük szinte beteljesedik kikerülhetetlenül bekövetkezett áldozatuk sejtésével és tudatával, azzal a sajátosan derengő sötét fénnyel, amelyen átcsillog a fegyvertelenné alázott ember fölénye a fegyveressé alázott emberekkel szemben.”

Pásztor Béla egyedi, sehova nem besorolható stílusával kitűnik ebből a túlvilági fiatalságba dermedt elysiumi csoportból. Költészete nemhogy a szintén besorolhatatlan Weöres Sándoréra hasonlít, hanem e különös hang és megszólalás kialakításának alkotó partnere is volt egyben. Ezt maga Weöres is tanúsítja közös munkájukhoz, a Holdaskönyvhöz írt jegyzetében (Sorsunk, 1947): „Pásztor Béla valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű, zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szerint nem is e világból való; mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a szűkös emberi sorsból: ez kapcsolt össze bennünket.” Weöres az 1970-ben kapott Kossuth-díjának pénzjutalmát Pásztor Béla díjként tehetséges fiatal költők között osztotta szét.

E nemzedék után nyomozva adott a sors egy kivételes ajándékot. Pásztor Béla egyik verse azzal a jegyzettel jelent meg (az Új Életben 1962-ben), hogy a „költő hagyatékából.” Nem volt nehéz felderíteni, hogy ezt a Petőfi Irodalmi Múzeumban kell keresni. Talán fellelhető még egy-két publikálatlan vers - gondoltam. Ehelyett – amennyire tudom, ez páratlan – 200 kiváló vers kéziratát találtam meg itt. (A költő édesanyja jóvoltából, aki a 70-es években bekövetkezett haláláig fiával szerelmes ölelésben maradt e kéziratok, s mindenféle, tőle származó dokumentumok révén. A rájuk írt-lehelt jegyzetek tanúsága szerint sokszor átforgatva-simogatva a roppant anyagot.)

Miért, hogyan maradhatott kéziratban ennyi vers? (Kézirat alatt értve a többszöri, gépelt változatot, benne a kézi javítást, vagy a kihúzott, hozzátoldott szakaszokat, avagy a szó szoros értelemben kézzel írt lapokat.) Annál is inkább kérdés ez, mert Pásztor Béla munkaszolgálatba hurcolása előtt, sőt, még egy ideig alatta is - a versek élték külön életüket a hátországban - buzgó publikálója volt a Horthy-rendszer baloldali, „kulturális erőterének”. Ez a tér nem ellenzéki magatartást sugárzott, hanem a "nem tudomásulvételt". (A megragadható protestálásnál függetlenebb lelki és egzisztenciális állapotot, amely éppen azért, mert nem foglalkozott azzal, aminek az antitézise – tiszta is maradt tőle. Ez magasabb fokú művészi és egzisztenciális függetlenséget biztosít, mint a harcos bírálat. Ennek az attitűdnek köszönhető a csak látszólagos paradoxon, hogy a magyar művészet, vagy az irodalom történetében a Horthy-korszak termése kiemelkedő - ugyanis csak az évszámokban fedte le a korszakot.)

Pásztor Béla leginkább a Népszavában, és a hozzá kötődő kiadványokban - vasárnapi melléklet, Népszava Naptár - közölte verseit. Továbbá a Szép Szó folyóiratban - a Nyugat baloldali konkurenciájában -, de magában a Nyugatban is szerepelt három verssel. Valamint a Vajda János Társaság antológiáiban, sőt, kérészéletű, de annál értékesebb és unikálisabb periodikákban, mint a ókor tudósokat, klasszika-filológusokat és a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó fiatal költőket tömörítő Argonautákban, vagy a saját maga által szerkesztett, két számot megélt, Költészetben (1940). Talán a Pásztor Béla életére jellemző művészi attitűd adhat magyarázatot: lényéből, személyiségéből úgy áradt a költészet, illetve ősibb formája, a dal, hogy nem tudott (és akart) lépést tartani a publikációs lehetőségekkel.

Ez a felejtés tengeréből kiemelkedő atlantiszi világ lesz (lenne) a magyar irodalom mai kiemelkedő eseménye. Hiszen ezúttal nem tanulmány, napló vagy levelezés, hanem egy olyan életmű emelkedik ki, amely a magyar költészet legnagyobb vonulatához tartozik és amit egy-két barátja és értője (Kárpáti Aurél, Bóka László, Vészi Endre, Lukácsy Sándor) már megpendített: költészete József Attila és Radnóti Miklós lírája mellé sorolható. S ha ez így van – de mennyire így, a lelet kincsei szerint! -, akkor olyan (újra)születés csodájának lehetünk tanúi, amivel a három királyok teltek el a betlehemi bölcsőnél.