Tegnap igazán víg napja volt Emmanuel Macron francia köztársasági elnöknek. S nemcsak azért, mert megünnepelte 40. születésnapját, hanem mert a parlament csont nélkül fogadta el a költségvetést. Mostanság neki áll a zászló. Ügyesen használja ki a német belpolitika bénultságát, s az EU megújulásának élére állt, amit Angela Merkel kancellár nem is ellenez. A franciák is egyre jobban bíznak benne. Ősz elejére gyors reformjai - köztük a felmondást is megkönnyítő munkaügyi változások - miatt rekord mértékben csökkent a népszerűsége: már csak 30 százalék bízott benne. Ám honfitársai is elámultak azon az eltökéltségen és merészségen, amivel belevetette magát az átalakításokba. A franciák ahhoz sem feltétlenül szoktak hozzá, hogy egy elnök valóra is váltja korábbi ígéreteit. Ezért novemberben már 52 százalék bízott benne. Soha egyetlen államfő népszerűsége sem emelkedett ennyit két hónap alatt.
Macron elődjének, Francois Hollande-nak már kevesebb oka lehet az örömre, s az sem vidíthatja fel különösebben, hogy a francia újságírók őt választották a 2017-es év leghumorosabb emberének. Meglepő döntés, hiszen aligha ez jellemzi őt. Még akkor sem, ha visszavonulása óta mindent megtesz, hogy a figyelem középpontjában maradjon, beszéljenek róla. A vélemények azonban kedvezőtlenek maradtak. Sőt, mondhatni igencsak szomorúak. Két szocialista párti államelnökség után - Mitterrand majd ő maga - a jeles történelmi múltú mozgalom romokban hever, a legfrissebb fölmérések máris esetleges eltűnését jósolják. Néhány hete még az volt a téma, hogy újjáteremtésében, föltámasztásában másokkal együtt Hollande is kész szerepet vállalni, de ez a föltételezés hamar tovatűnt.
Az eredeti elképzelések szerint jövő február közepén kellett volna összeülnie a megújhodás kongresszusának, de elhalasztották április elejére. A kiszemelt régi-új elnök, Cambadélis habozik, vállalja-e? Hetvenedik életévéhez közeledik, a fiatalítás nagyon is esedékes volna, csak nincs kivel, vagy kikkel? A nagy generáció tagjai javarészt eltűntek, hiteles újak nehezen akadnak. Fölmérések készülnek arról, hogy a francia társadalom, a szavazók összessége milyennek látja a Szocialista Párt közvetlen jövőjét. Az eredmény mondhatni tragikus. A megkérdezetteknek a háromnegyede még azt se zárja ki, hogy a pártnak írmagja se marad. Akadnak derűlátóbbak is (51 százalék), akik szerint a krízis csupán átmeneti, alkalmi, de a kisebbség (23 százalék) a végleges eltűnést tartja valószínűnek.
Van azonban ennél még szomorúbb jövőkép is. A Solferino utcai székház - amely az 1980-as évek óta pártközpont is - a vezetőség szeptember végi döntése szerint hamarosan az ebek harmincadjára juthat. A 3 000 négyzetméteres épületnek még föltételezett árát se közölték, vásárlót azonban keresnek. Hasonló sorsra juthatnak a megyei, járási szervezetek otthonai. Egy részük máris kiürült, kényszerből megvált fizetett funkcionáriusaitól, mások önként távoztak, amíg esélyük lehet valahol másutt jövedelemhez jutni. Száznál is több helyi szervezet máris teljesen megszűnt. A legutóbbi, idei nyárközépi parlamenti választások alaposan megkurtították a szocialista frakció létszámát, a hatmillió eurós évi bevétel másfél millióra csappant. Igazán takarékoskodni csakis az elbocsátásokból lehetett. Papíron a Francia Szocialista Párt még mindig mintegy 100 ezer tagot számlál, valójában azonban 32 ezer, miközben három éve, 2014-ben még 126 ezren voltak. November végén, már csaknem a nyomor jeleként, mintegy negyven pártalkalmazott jelent meg a Solferino utcában, a szabad ég alatt, hogy a székházból eladják, amit lehetett.
Abban, hogy idáig jutottak, oroszlánrésze van Francois Hollande személyes politikájának is. Ő emelte a párt élére Emmanuel Macront, s kínálta föl neki az utódlás lehetőségét. Az új francia elnök most joggal ünnepelhetett, s bizonyára nem gondolt egykori pártja sanyarú helyzetére.
