Talán az utolsó nemzedék az enyém, a hatvanasaké, akik, ha képletesen is, de még kezet nyújthattak a XIX. századnak. A mi nagyapáink közül sokan még a múlt századforduló előtt, vagy közvetlen utána születtek. Fiatalságukat lerombolta a Nagy Háború, vagyis az I. világháború, emléküket pedig elhomályosította az elsőnél is borzalmasabb II. világháború. Legalább karácsonykor idézzük meg őket.
Groszman Adolf. Apai nagyapám egy Bihar megyei kis faluban, Székelyhídon született 1882-ben. A viharos gyorsasággal fejlődő főváros vonzotta és valamikor a századfordulón Budapestre költözött. Az 1913-as házassági anyakönyvi kivonat szerint Terézvárosban, az Aradi utcában lakott arájával, a nagyanyámmal. Adolf nagypapa apósa, a fennmaradt obsitos levél szerint részt vett Bosznia-Hercegovina okkupációjában; az izraelita kántortanító vitézül harcolhatott, mert őrmesterként szerelt le.
Adolf nagyapa ezzel szemben egyáltalán nem mutatott vitézi arcot. A házassági okmány szerint "utazó" volt, magyarán utazó ügynök, aki illatszerekkel, bajuszpödrő kencékkel, egyebekkel járta az országot. Róla nem is maradt fenn egyenruhás fotó. Az egyetlen felvételen csokornyakkendős, joviális polgár tekint a jövőbe. Nem tudom Groszman Adolf mikor döntött úgy, hogy származási helye, Bihar megye nevét veszi fel, de a kisfia, apám, 1915 februárjában már Bihari néven született. (Néhány hete, november végén már az ötödik Bihari-generáció - második - tagja született meg.)
Adolf nagyapa 32 éves volt, amikor Gavrilo Princip szerb nacionalista Szarajevóban megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Chotek Zsófia grófnőt. Bár nagypapának az egészhez semmi köze nem volt, mégis angyalbőrbe kellett öltöznie és vadidegen emberekre lövöldöznie, amiért cserébe legalább rá is lövöldöztek. Nem tudok arról, hogy a frontról egyszer is haza engedték volna a családjához. Azután végleges eltávot kapott. A lövészárokban szerzett tüdőbajban - pontosan két hónappal az I. világháborút lezáró Compiègne-i tűzszünet előtt - 1918. szeptember 11-én az egyik budapesti hadikórházban meghalt. A Kozma utcai zsidó temetőben nyugszik, ahol a dédunokája találta meg a sírját az ezredforduló táján. Egy kis kőlapon csak a neve (polgári és héber) és a születési, halálozási dátuma állt.
Nem tudom milyen vágyai, álmai voltak. Valószínűleg egy saját üzletről és családról álmodozott, békés öregkorról és arról, hogy a fia többre viszi. Apámból gyermekorvos lett. Neki legalább olyan, ha nem rettenetesebb sors jutott a múlt században, mint apjának, de az egy másik rémtörténet.
Schin György. Anyai nagyapám, cipszer családba született a Huszt melletti Keselymezőn 1895-ben. Őt is a Monarchiában élő népek keveredése repítette a magyar nemzettestbe. Ősei, a német anyanyelvű cipszerek, vagy szepességi szászok a XIII. században előbb a Szepességben, majd Máramarosban telepedtek le. Vele még volt szerencsém találkozni, mert ő élte meg a leghosszabb kort: 87 évesen ment el 1982-ben.
Schin nagyapa a Cs. és kir. 85-ös gy.e.-be, azaz a K.u.K. 85-ös gyalogezredébe vonult be és a galíciai fronton esett át a tűzkeresztségen. Évtizedekkel később is borzadva mesélte, hogyan kaszálták le tömegével géppuskáikkal a rohamozó orosz katonákat. Azután napokig hallották a lövészárkok előtt haldokló sebesültek jajgatását. A nyári melegben az oszlásnak indult hullák tompa puffanásokkal valósággal felrobbantak a testükben keletkezett gázoktól, rettenetes hullaszag terjengett mindenütt.
Nagyapáék egyhuzamban két-három hétig voltak a frontvonalban azután egy hétre visszavonták őket és pihenésképpen géppuskás kiképzést kaptak. Nagyapa soha nem felejtette el azt a fiatal bakát, aki kétségbeesésében a kiképzésen a tüzelő géppuska elé tette a kezét. A hadbíróság öncsonkítónak, dezertőrnek tekintette. Elrettentésül a bajtársaival lövették agyon.
Amikor a hadvezetés különleges rohamegységeket hozott létre, nagyapát is átvezényelték egy ilyen, mai szóval kommandós dandárba, az olasz frontra. Többnyire a front mögött táboroztak. Onnan tudták, hogy bevetés következik, hogy fejenként kaptak 1,5 liter rumot. A támadás előtt nekik kellett a drótakadályokat átvágni, utat nyitni a rohamozó bajtársaknak. Előfordult, hogy rumtól és adrenalintól megrészegült bakáit csak revolverrel tudta megfékezni, hogy ne gyilkolják le az olasz hadifoglyokat.
Nagyapáról a „Manilává" című tábori újság is írt: "1918. június 15-én reggel merész szökelléssel előre tör a rohamcsapat Schin György és Friedrich zászlós vezetésével. Az ellenséges drótakadályon, mely épen maradt a tüzérségi tűz ellenére is, a rohamozók széles rést robbantanak, ezen keresztül özönlenek s azután betörnek az olasz támaszpontba. A géppuskák végigsöprik az árkok tetejét, itt ugyan senki sem meri a fejét kidugni, az ellenséges gránát- és aknavetők egymásután némulnak el, majd a »rohamisták« kézitusában megadásra kényszerítik a még ellenálló olaszokat. Azonban alig kevéssel az indulás után borzalmas erejű zárótüzet bocsát az ellenség a saját árkaikon innen és túl fekvő területre. Schin zászlós már az induláskor megsebesült, de azért vitézül tovább vezeti csapatát, Alig telt el 8 perc, az ellenséges Cad'Anna támasztópont már a mi kezünkben volt." (Forrás: A magyar nemzet aranykönyve Bp. 1921 Unokájának szíves adatközlése. Deseő: Erdélyi ezredek a világháborúban Bp. 1941.)
A Hadtörténeti Levéltár és Irattárban Bihari nagyapával ellentétben, akinek az iratai sok százezer társához hasonlóan a II. világháborúban megsemmisültek, Schin nagyapáról a tiszti dokumentumok között viszonylag bőséges információ maradt fenn. „A lőrinci adóügyi jegyző neve szerepel az 1938-ban kiadott Vitézek albuma c. kiadványban. Az ott található bejegyzés szerint nevezett az I. világháborúban mint a máramarosi cs. és kir. 85. gyalogezred hadapród őrmestere, majd zászlósa, végül hadnagya az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismerésként megkapta a Bronz, a II. oszt. Ezüst és az Arany Vitézségi Érmet, valamint a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal (Signum Laudis). E kitüntetések alapján 1922-ben felvették a Vitézi Rendbe, sorolási száma 214. Valószínűleg ekkor magyarosította vezeték nevét »Schin«-ről »Székely«-re.”
Bár a harmincas évek végén lemondott a címről, 1945-ben elvették tiszti kardját – a kardbojt féltett kincsem – és a kitüntetéseit.
Holzberger Andor. Feleségem, Ági apai nagyapja Debrecenben született 1895-ben, de felnőtt élete Nyíregyházához kötötte. Kereskedősegédként kezdte a pályáját a háború előtt. Fotográfus barátjával vonultak be, s végigfényképezték a galíciai hadjárat rájuk eső részét. A kopott albumban a fakuló fotókon égő falu, egy folyón való átkelés, tábori mise és a fenséges hegyek, fenyvesek láthatók.
Róla a levéltárban azt közölték: „Két olyan kitüntetési javaslatot találtak, amelyek egy 1895-ben született Holzberger Andorra vonatkoznak, aki a budapesti Cs. és kir. 32. gyalogezred katonájaként elnyerte a Bronz és az I. oszt. Ezüst Vitézségi Érmet (Nagyezüst). A kitüntetési javaslatokon sajnos nincs feltüntetve nevezett születési helye, így egyértelműen nem azonosítható az Ön által keresett Holzberger Andorral”. Mivel nem gyakori név és nagyapa Budapestről került Nyíregyházára, igen nagy valószínűséggel róla lehet szó.
Hazatérése után megnősült és végre saját maga ura lett. A Vasvári Pál utcában kis üzletet nyitott. A helyi Hangya Szövetkezet elnöke volt, aktív közéletet élt. A Hangya lapjában egyszer egyebek mellett a vasárnapi nyitvatartás mellett érvelt, a zsidó szombat-tartást állítva például keresztény kereskedőtársai elé. Népszerű ember volt, aki szívesen adott hitelre is a rászorulóknak. Azután 1926-ban megszületett egy szem gyermeke, Ági papája.
A II. világháborút akár meg is úszhatta volna, mert a kora miatt már nem hívták be. Jóhiszeműsége, polgári szabálytisztelete sajnos végzetesnek bizonyult. A Nyíregyházát megszálló szovjet városparancsnokság elrendelte a rádiók beszolgáltatását. Az akkor már Holéczi néven élő Andor nagyapa hóna alá kapta a készüléket és egy barátjával elindult a megyeháza felé. Útközben egy fogolymenet őrei, talán néhány szökevény okozta hiány pótlására, vagy csak az előírt fogolyszám teljesítése végett egyszerűen berántották barátjával együtt a menetbe. A barátja javasolta, szökjenek meg, de Andor nagyapa nem kockáztatott. A barát 1963-ban, békében hunyt el, Andor nagyapa pedig néhány héttel fogságba esése után a romániai hadifogoly-elosztótáborban, flekktífuszban. Soha nem láthatta viszont a leventeként amerikai fogságba került István fiát. Emlékét a nyíregyházi temetőben felállított "málenkij robot” emlékmű őrzi. Igaz, a nevét hibásan írták rá.
Horváth Miklós. Ági anyai nagyapja sokgyerekes ibrányi családba született 1903-ban, s a megélhetésért „kitántorgott” apja után Amerikába. Alig 16 évesen már bányában dolgozott, lényegében ő tartotta el a testvéreit. Még kamasz volt az I. világháború idején, amúgy sem vitték volna el katonának.
Hazatérve tovább istápolta testvéreit. A fiukat gazdászképzőbe, a lányokat az angol apácákhoz küldte tanulni. Uradalmi gazdatisztként a Dunántúlra is elvetődött családjával. A nagy visszacsatolósdi után Munkácsra került. Onnan menekülőben a német szövetségesek a magyar honvédet elvitték „kleine arbeitre” Németországba. Csak három év múlva keveredett haza némi amerikai hadifogság után.
Az új rezsim nem csak ezért nem szerette, az intézői múlt sem volt jó ajánlólevél, de a szakértelmére szükség volt. Ő szervezte meg Szabolcs-Szatmár megyében a gépállomások hálózatát és ezért elnézték neki, hogy nyíltan vállalta vallását; vasárnaponként a nyíregyházi római katolikus templom kórusában énekelt. Makacs ember volt, magához és másokhoz is szigorú. Ugyanabban az évben - 1982-ben - halt meg, mint Székely nagyapa, de jóval fiatalabban.
Hát ennyi négy XX. századi nagyapa élete dióhéjban. Hogy mi jut nekünk a XXI.-ben? Majd meglátjuk.
