Ungváry Rudolf: Stratégiai igazgatók egymás közt

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:35

Fotó: /

„A varangykirály ünnepli, amit alkothatott.”

                                                     (Quimby)

Tóth Csaba demokrata, úgyis mint a Republikon Intézet stratégiai igazgatója gondolt egy merészet és nagyot, és megkérdezte G. Fodor Gábortól, az orbáni termékek főideológusától, hogy „Van-e Soros-terv?” Ezzel a fáradtsággal Alfred Rosenbergtől, Hitler ideológiai főmegbízottjától is megkérdezhette volna, hogy „Van-e zsidó világösszeesküvés?” A kérdezett, szintén stratéga, nyomban szolgálatba helyezte magát. Ettől kezdve hiába égtek a lámpák, a teremre mély szellemi sötétség borult.

Bita Dániel moderátor, a 24.hu rovatvezetője eleve felajánlotta a kompromisszumot: "abban nem lehet vita, hogy Soros Györgynek vannak valamiféle elképzelései” és "talán a kérdés az, hogy ezek összeállnak-e valamiféle tervvé?”

Új szavazókat a Fidesznek

G. Fodornak több se kellett. Már egy lépésben sakkot adott. „A liberális közösség önmegerősítési ünnepén [a Republikon Intézet Kossuth Klubbeli rendezvénye] ne legyünk szemérmesek. Ahogy gondolkodunk politikáról, akár szabadságról, azok élesen ellentétben állnak egymással. Nem azért jöttem ide, hogy bárkit meggyőzzek.” Megnyugtatásul be is mattolt: „a nagyapám azt mondta, hogy vendégségben még akkor sem hányunk az asztalra, ha épp késztetést érzünk rá.”

Elárulta, miért türtőztette meg magát ennyire: „Azért jöttem el – látok itt több fiatalt is –, hogy új szavazókat szerezzek a Fidesznek. Remélem, ez bekerül az újságcímekbe.” Elégedetten mosolygott, és barátságosan pásztázta a közönséget. „Látom, Csaba jegyzetel, tehát elértük az első dramaturgia pontot”. Ezzel is jelezte, ki van a helyzet magaslatán. Tóth szabadkozva vissza is igazolt: "csak a »győzteshez húzást« jegyzeteltem, nem úgy általában…”

G. Fodor negyed órán át kényelmesen helyre tehette a dolgokat. "Ellenség kell minden komoly dologhoz – aktushoz is, meg háborúhoz is”. Majd diktált: "úgy szeretnék arról beszélni, hogy van-e Soros-terv vagy nincs, hogy nézzük meg, mit jelent az igazság a politikában?” Válaszolt is rá. „Hogyan lehetséges az, hogy azok, akik azt állítják, hogy van ilyen terv, azok embereket tudnak maguk mögé állítani, és erőt tudnak létrehozni?” Akik meg tagadják, azok „vesztes álláspontot foglalnak el a mai magyar politikai erőtérben?”

És hát a tények! „A nemzeti konzultációt mégiscsak két és félmillió ember küldte vissza. A politikában ez egy brutális szám. Többen ítélik el Soros György tevékenységét, mint ahányan a Fideszre szavaznának. Az a politikai erő, amely a Soros-kérdést teszi a politikai harcok középpontjába, olyan kérdést talált, amellyel szavazatszerző potenciált tud megfogalmazni. A Soros-kérdés úgy működik, hogy létrehozható mögötte egy döntő többség.”

Nem az asztalra hányt. Beolvasott: „Önök liberálisok, és tiszteletben tartják a demokráciát, a választói akaratot, akkor tiszteletben kell tartaniuk azt is, hogy többségi akaratot tudnak létrehozni e kérdés mögött.”

A moderátor barátságosan: „Amit mondasz, abból következik-e az, amit a kormány állít, az igaz-e? A Soros-tervnél ennél talán kevésbé konkrét dolgok képeződtek le az emberek fejében.” És ahelyett, hogy átadná a szót a vitapartnernek, további percekre megint helyzetbe hozza G. Fodort: „Te azt állítod, hogy ez működik, és innentől kezdve majdnem mindegy, mint értünk rajta? És ez független a dolog igazságtartalmától?”

G. Fodor él is folytatás lehetőségével. A Soros-tervről szóló bizonyítékokról „azért nem beszéltem, mert ezek magától értetődőek.” Leszögezi, hogy egy filantróp nem választott vezető. Nem fér össze a nemzeti szuverenitással, hogy találkozik politikusokkal. Ez beavatkozás. „Nem mondom most azt, hogy Soros fizeti őket, ez is egy érdekes vitapontja lehetne ennek a dolognak. Ha bekapcsolják a tévét, ezt megtudhatják.” Az államiból. És nem szakad le a mennyezet.

És hogy érthetőbb legyen: „Én liberális vagyok, csak nem abban az értelemben, ahogy önök gondolják.” "Önökkel” szemben "egy 19. századi liberális tiszteletben tartja a nemzeti szuverenitást, a választói felhatalmazást, és szkeptikusan néz egy olyan nem választott vezető [értsd: Soros] beavatkozási kísérleteire, amely felül akarja írni a választói felhatalmazást.”

Most jön az adu ász: „És ez az ember, elveszítvén a türelmét, politikai ostobaságról tanúságot téve maga szólal meg, maga megy a hadszíntérre, három részes videofilmet intéz a néphez. Hát nem elgondolkodtató? Ha valakit zavar ez a történet, minek megy fel a színpadra? Ha nincsenek szándékai, minek mondja el, hogy vannak szándékai?”

Áll néma csend; légy szárnya bent, se künn, nem hallatik. G. Fodor folytathatja.

Megvédi a liberalizmust

A Soros elleni kampány sikere a választópolgárok intelligenciájának köszönhető. „Méltánytalan feltételezés, hogy van egy gonosz kormány, amely manipulál, és az emberek meg hülyék, mert hagyják maguk manipulálni. Ez egy veszélyes elképzelés a liberalizmusra nézve.” De van még ennél is arcátlanabb: „Én azért jöttem el önökhöz, hogy megvédjem a liberalizmust. Akik lebecsülik a választópolgárokat, hogy ki tudják alakítani a véleményüket a politikáról, és tudnak felelős döntéseket hozni, azoknak nagyon rossz véleményük van a állampolgárokról. De akkor nem a liberális demokrácia az a kormányzati forma, amelyet támogatniuk kell.”

Végül maga is megsokallja pisszenés nélkül tűrt hosszú szólóját. Megszánja hát Tóthot, és végre ő adja át neki a szót: „De nehogy már egy ilyen egy személyes show legyen…”

Tóth Csaba nekifutásból megpróbál kemény lenni: „Szerintem ebben irgalmasabb vagy, mint amit én tudok mondani…” Homályban marad, hogy a liberalizmusról van-e irgalmatlanabb véleménye G. Fodorénál, vagy a kormányról. De minden jel szerint mintha meg is ijedt volna saját merészségétől, gyorsan és összefüggéstelenül visszakozott: „Amit én fogok mondani, abban nem lesz vita közöttünk, mert a liberális tábor, köszöni szépen, jól van, és éppen a Fidesznek kellene megvédeni magát az Unió jobboldali közössége előtt amiatt, hogy ködösít, és nem a liberálisoknak, akik 250 éve vannak, és ezt te pontosan tudod.”

A gondjairól beszél: „Nem volt egyszerű vitapartnert találni, és eljöttél, és elkezdted, hogy milyen keretben fogsz beszélni. Ez persze nekem is nehézséget fog okozni.” Önvallomása után a saját közönségétől is elhatárolódik: „Nem leszek olyan radikális, mint amit a közönség elvárna, és azzal az élménnyel fog majd elmenni, hogy nem mondtam meg neked úgy jól. És nem csak veled fogok vitázni, hanem nagyon sok liberálissal is.”

Még tovább pozicionálja magát, mielőtt egyáltalán bármiféle érveléssel hozakodnék elő: „Ez nem egy önmegerősítő rendezvény, hanem kiállás azzal a kormányzati propagandával szemben, amellyel szemben az ellenzéki pártok és egy csomó, Soros György által támogatott szervezet nem áll ki. E tekintetben nem veled van vitám.”

A gondolatmenetet G. Fodor bizonyára jobban érti, mert bólogat.

Tóth panaszosan: „Mit csináljon valaki, aki azt látja, hogy közpénzből több milliárd forint elköltésével vele szemben egy propagandisztikus gyűlöletkampányt folytatnak Magyarországon?” Tanácstalanul: „Én nem tudom, hogy politikailag mi a helyes ebben, de azt tudom, hogy azt elvárni, hogy Soros György semmiféle reakciót ne adjon, ez egy nagyon kemény elvárás lenne.”

Rábeszélően: „Azt a kérdést tetted fel, hogy lehet az, hogy végül is Soros György ennyire népszerűtlen Magyarországon? De hát erre Te is pontosan tudod a választ. Ha az egyik oldal elkölt négymilliárdot, a másik meg semmit, akkor a négymilliárd fog működni. Ez azért olyan nagyon nem megkérdőjelezhető dolog.”

„Lenne”, meg „olyan nagyon nem”.

Megértően: „A magyar társadalomban van sok jogos félelem. Homogén társadalmakról beszélek, ezekben kevésbé nyitottak és befogadók más kultúrákra. Ezt cinikus módon a Fidesz felméri, és ráépít egy gyűlöletkampányt. És hogy mi a terv? A liberalizmusnak a lényege, hogy minden állampolgár elmondhatja a véleményét…”

És miben látja a Fidesz-propaganda lényegét Tóth? Hogy „tagadja a filantrópia létét.” És miben a liberalizmus lényegét: „Magyarországon ez [a filantrópia] a jobboldalon sokkal kevésé jellemző. Ez a liberalizmus lényege.”

Nem áll meg a lejtőn: „Ez az egyik nagyon negatív hatása ennek a kormányzati propagandának. Hogy tagadjuk a filantrópia létét – ez a liberalizmus egyik alapja –, de mi a célja, de mi az eredménye, de milyen a politikai eredménye?”

A moderátor fölteszi az agyafúrt kérdést: „Te mit gondolsz, miért csinálja ezt Soros?”

Valahogy azért nagyon

A terep megint G. Fodoré. Kifejt. „A politika akaratátvitel kérdése. És ezért nagyon fontos a stabilitás, az erő és a tekintély.” Gyengéd is tud lenni: „Csaba a naivitással határos módon beszélt a politikáról.” (A magyarázatról a megszólított tanult stratégának tudnia kellene, hogy ezt Carl Schmitt nyomán teszi, aki egykor Hitler kizárólagos uralmának indokoltságát alapozta meg jogelméletileg): „A politikában vannak másfajta tekintélyek is, olyanok, melyeket elfogad a választó, és mögéje tömeg gyűlik, mennyiség. Szerintem ezeket hívhatjuk demokratikus tekintélyeknek. Az erő. Lehet gúnyolódni a nemzeti konzultáción, de a politika mégis arról szól, hogy kumulálódik, felhalmozódik erő. És az erő nem öncélú egy demokratikus politikában, hanem szavazatokra válik úgy, hogy megnyeri magának az emberek támogatását, mert olyanokat mond, amelyek hatnak ezekre az emberekre.”

Oktat: „A liberális a politikai érveket az ember egyetlen dimenziójára, a racionális énjére akarja szorítani. Csaba szerint a kormány gyűlöletkampányt indít. Én, ha találkozom emberekkel, azt látom, hogy félnek, remélnek, büszkeséget éreznek, haragot éreznek, teli vannak érzelmekkel. Mondják meg, bármilyen politikai erő, amely sikeres akar lenni, hogyan engedheti meg magának azt, hogy mindenki csak szigorúan racionális érvek alapján közlekedik a politikai térben, és a félelem, harag, büszkeség irrelevánsak.”

Atyaian: „Tegyék egy pillanatra félre, hogy mennyire gyűlölik a Fideszt, és gondolják végig.”

A moderátor továbbra is G. Fodort kérdezi, aki szerint Sorosnak „van valamiféle isten-komplexusa, mit tudom én…” Arról beszél, hogy mindegyik oldal démonizálja a másikat: „Hát így működik a politika.”

Tóth Csaba végre szóhoz jut (bal kezével jól láthatóan egész idő alatt szinte megszakítás nélkül pörgette a tenyerében a golyóstollát). De nem az jut az eszébe, hogy eszerint annak a mércéje is csak a siker, hogy „a zsidóság alacsony rendű faj”, hiszen ezzel is tízmilliókat lehetett megnyerni. Nem, Tóth nem árokásó. Ő csak arról beszél, hogy a közjó a politika célja, nem pedig a politikai haszon. G. Fodor közbevág: a kormány szerint itt „biztonságkampány folyik”.

Tóth főnöke, Horn Gábor, a közönség soraiból próbál keményíteni, és beszól: „miért kellene ehhez hazudni?” G. Fodor leereszkedően: „Azt javaslom a liberális barátaimnak, hogy térjenek át a valóság szintjére. Az a kérdés, mi a valóság.”

A közönség soraiból megszólal Kőszeg Ferenc, és védelmezi Sorost. Hogy nem azt mondta, és nem úgy. A migráció így, a népességfogyás akképp.

Következik a nap fénypontja. Tóth Csaba: „El akarom mondani, hogy a teremben az érdeklődés irántad, a reakcióknak, a frusztrációnak az az oka, hogy a kormány szisztematikusan megfojtja annak a lehetőségét, hogy ezeket az ellenérveket bárki bárhol kifejtse. Örül ez a közönség, hogy te most itt vagy, és végre szemtől szemben lehet ütköztetni azokat az érveket, amiket nap mint nap nem tud elmondani, mert nincsenek rá lehetőségei.”

Nyilván ő is örül, de kissé előrehajol, haja csapzott. Fodor arcán mintha irónia, de nyilván neki se könnyű, mert vékony izzadságfátyol borítja az arcát.

Tóth tovább: „…eljöttél erre a rendezvényre, és ezt még egyszer nagyon köszönjük, de a kormány képviselői jellemzően tévéstúdióból kommunikálnak a választópolgárokkal, és jellemzően ott olyan módon, olyan erőforrástöbblettel teszik ezt meg, hogy esély sincs arra, hogy egyébként az ellenvéleményeket ütköztetni lehetne.” És: „…ténylegesen és vitathatatlanul kapott felhatalmazást a kormány”, de „valahogy azért nagyon nehezen belátható”, hogy Soros György hívná a bevándorlókat. A „kormányzati gondolkodás logikája azért erőteljesen egy összeesküvés-elmélet logikájára épül, ezt azért nagyon nehéz vitatni…”

Még egy forduló G. Fodor: „ez egy politikai ellentét… és valamelyiknek győzni kell”. Tóth: „Gábornak megköszönöm, hogy eljött, és végtelenül tisztelem a munkát, amit a politikai filozófiában elvégzett, de azért óva intenélek, Gábor, ettől a logikától…”

Az emelvényen mindenki mindent köszön, a közönség morog, hogy nem kapott szót, Horn Gábor hangja kivehető: „Még hány ember kérdését kellett volna végigvárnunk?”

A magas vendég élt a felkínált lehetőséggel. Kegyeskedett a teljes idő 65 százalékát felhasználni arra, hogy jól megleckéztette az ellenségeit. Tóth stratégának az összidő 21 százaléka jutott. A moderátor nem elégedett meg azzal, hogy csak kérdezzen. Mosolyogva a vitába is bekapcsolódott, amivel az idő 10 százalékát fogyasztotta el. A közönség morgásának – beleértve Kőszeg polgártárs monológját – jutott úgy 4 százalék.

2018.01.06 08:35

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.
2018.12.16 16:16
Frissítve: 2018.12.16 16:16

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16 15:43

Fotó: Shutterstock/
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.
2018.12.16 15:43
Frissítve: 2018.12.16 15:43