Csiba Katalin - Szociális unió: remény vagy hiú ábránd?

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:40

Kétéves előkészítés után, november 17-én Göteborgban aláírták a Szociális Jogok Európai Pillérének nyilatkozatát, amely műfaját tekintve csupán egy politikai deklaráció. Azonban a folyamat mégis nagy port kavart, ugyanis ez a Maastrichti Szerződés szociális kritikájára adott első európai szintű reakció.

Megrekedt konvergencia

A 2008-as gazdasági válság következményeinek hatására került be a közbeszédbe, hogy az európai jogrendből fájóan hiányzik a humánpolitikák, azaz a foglalkoztatás- és szociálpolitika, az egészségügy és az oktatás érdemi harmonizációja. A kérdés megértéséhez vissza kell nyúlnunk a 25 éves Maastrichti Szerződésig, mely az EU történetének egyik legfontosabb dokumentuma. Mivel ez Európa legnagyobb gazdaságainak integrációját hivatott szolgálni, a legfontosabb gazdasági ágazatok egybeolvasztása, valamint az euró és közös monetáris politika bevezetése alkotja a gerincét. Azonban a foglalkoztatás- és szociálpolitikák egységesítéséről, valamint a humánerőforrásba való közösségi befektetésről valójában azóta sincs szó uniós szinten. Amikor az Európai Bizottság 2016 folyamán útjára bocsátotta a szociális pillér becenevű kezdeményezést, a Juncker vezette bizottság lényegében azt a kérdést tette fel, hogy képesek vagyunk-e befoltozni a humán szakpolitikák terén tátongó lukat, ami miatt megtorpant a szegényebb tagországok felzárkózása, és ami közrejátszik a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedésében szinte minden tagországban.

Az európai integrációs folyamat egésze mögött az a klasszikus gazdaságpolitikai feltételezés állt, hogy az egybeolvasztott piacok, főleg a közös munkaerőpiac és a munkaerő teljesen szabad mozgása magától ki fogja egyenlíteni az európai béreket és a jóléti szolgáltatások is közelíteni fognak egymáshoz. Jelenleg azonban úgy tűnik, mintha egy köztes állapotban rekedt volna meg a folyamat. Többek között a nyelvi korlátok miatt az EU-s munkaerőpiac nem elég mobil ahhoz, hogy gyors bérkiegyenlítődést eredményezzen. A bérkiegyenlítődés magától is lassú, de a keleti blokk jobboldali kormányai rendre igyekeznek korlátozni azt, és védik az olcsó munkaerőre épített nemzetstratégiájukat. Ez komoly feszültséget kelt a nyugat-európai országokban, ahol a keleti olcsó munkaerő lefele nyomná a béreket, és a “szociális dömping” miatt erőre kaptak a szélsőjobboldali nézetek. A szociál- és foglalkoztatáspolitikák törvényi hatáskörét a tagországok pedig különböző okokból, foggal körömmel saját hatáskörben akarják tartani. Ez hasonló helyzet, mint hajdanán a környezetvédelmi problémák - melyek ugyanúgy nem tisztelik az adminisztrációs határokat - nemzeti hatáskörben való kezelése, sűrű egymásra mutogatás közepette.

A szociális pillér

Az EU új politikai pillére a válság miatt megtorpant társadalmi konvergenciát hivatott újraindítani, azonban a közel egyéves konzultáció során világossá vált, hogy nincs egységes tagállami politikai akarat az EU szociális hatásköreinek megerősítésére. Ezért jelen állás szerint két út áll nyitva: a jelenlegi hatáskörökön belül lehet jobb uniós törvényeket alkotni, vagy a hatáskörök módosítása nélkül szürke-zónás területeket keresni, amely szükségszerűen a jogászok hatásköri harcával kezdődő procedúra.

A Göteborgban aláírt nyilatkozat erőssége az, hogy eltérő hangnemet üt meg az eddigi kereslet-kínálat alapú munkaerőpiaci diskurzustól, és leszögezi a munkások tisztességes bérezéshez való jogát. A pillér túlmutat az EU klasszikus hatáskörein, és még olyan területeket is kiemel, amelyek a nemzeti jogalkotásban is alulreprezentáltak - ilyen például a lakhatáshoz való jog. Emellett hangsúlyozza, hogy a szociális pillér semmilyen módon nem fogja megakadályozni, hogy a tagállamok vagy a társadalmi partnerek az itt megfogalmazottaknál erősebb szociális védelmet biztosítsanak. Az asztalra kerülő szöveggel azonban az a probléma, hogy a tagállamok legfőbb félelmére is reagálnia kellett, így deklarálja, hogy nem szól bele társadalombiztosítási alrendszerek alapvető elveibe, amely anyagi terhet róna a tagállami költségvetésekre.

Az európai egyenlőtlenség felszámolásához szükség lenne a 27 jóléti állam harmonizációjára, melynek lehetséges változatai széles skálán mozognak. Az egyik széle az, hogy a föderális államok rendszereire emlékeztető kétszintű juttatási rendszert hozunk létre, ahol - például a munkanélküli segély esetén - a munkaadói befizetések egy része az EU-s költségvetésbe folyik, viszont a kifizetés egy része is az EU-s kasszából érkezik a rászorulók számlájára. Ezen koncepció ellen főleg a gazdagabb tagországok ágálnak. A szociálpolitikai harmonizációs lehetőségek másik széle - amit még harmonizációnak lehet nevezni - a kötelező szociális minimumok bevezetése, amit aztán minden tagállamnak magának kell finanszíroznia. Ez pedig általában a szegényebb tagországoknak nincs kedvére.

Az egyik legizgalmasabb javaslat az “európai munkanélküli segély” néven ismert kezdeményezés, mely az Andor-kabinet időszakában volt utoljára a napirenden. Azt a célt szolgálná, hogy a munkanélküli juttatások kifizetését akkor is fenn lehessen tartani, amikor valamilyen hirtelen gazdasági sokk ér egy országot. Például, amikor hirtelen megugrik a munkanélküliség (ami egy gazdasági krízishelyzet biztos mutatója), az európai automatikus biztosító rendszer életben tartaná a munkanélküli segélyek folyósítását és a kilábalás időszakában befoltozná a szakadozó védőhálót. Az automatikus stabilizációs mechanizmus felgyorsította volna a 2008-as válság utáni kilábalást. A javaslat azonban ennél több lehetőséget rejt. A mechanizmus bevezetésének feltétele bizonyos fokú harmonizáció a tagországok - elsősorban eurózóna - nemzeti munkanélküli ellátórendszerei között.

Szociális Európát!

Lassan 10 évvel a gazdasági válság kitörése után itt az ideje újrakezdeni a vitát az Európai Szociális Modell mibenlétéről, amely diskurzust a pénzügyi válság a víz alá nyomott. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e összehangolni a 4-5 európai jóléti modellt egy közös modellé, minimum kritériumokkal.

Nem indokolatlan a remény, hogy a Brexit után az Egyesült Királyság, a jelenlegi brit kormány, a külön parlamenti frakciót alkotó brit konzervatív képviselők és az angolszász jóléti modell távozásával a politikai kompromisszumok közelebb kerülnek a szociáldemokrata ideálhoz. Még jelentősebb tényező az új német koalíciós kormány magatartásának megváltozása az eurózóna-tagországok közötti szolidaritás fejlesztése érdekében. A jelenlegi gazdasági stabilitás optimális klímát nyújt a lépésenkénti EU-s szociális reformokra. Az EU szerkezetéből adódóan rémesen reagál a válságokra, hiszen minden tagországban bekapcsol az önvédelmi reakció. Ezért volna sürgős még a következő évtizedben érdemi eredményeket elérni.

Kihívást jelent azonban, hogy a harmonizáció elleni kifogások néha a legmeglepőbb helyről érkeznek. Az északi/skandináv tagországok vagy erősebb tagállami szakszervezetek saját vívmányaikat féltve gyakran érvelnek a szociálpolitikák harmonizációja ellen anélkül, hogy igazából aktívan keresnék a megoldást. További kihívás, hogy minden jel szerint a közös biztonságpolitika megerősítése lesz a következő nagy fejezet az EU történetében. Ha ez elmossa a szociálpolitikai integrációról szóló diskurzust, az további évtizedekre visszavetheti a Szociális Európa kiépítését.

Tanulságos látni, hogy társadalmaink integrációja közel sem úgy és olyan ütemben halad, ahogy azt eleink elképzelték. A szociális pillér közel sem nevezhető a teljesen egyenlő és igazságos EU garanciájának, viszont a legjobb, amit tehetünk az az, hogy építünk erre az eredményre és még erősebben követeljük a gyakorlati megvalósítást azon politikusoktól, akik továbbra is hezitálnak.

Szerző

Ungváry Rudolf: Stratégiai igazgatók egymás közt

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:35

„A varangykirály ünnepli, amit alkothatott.”

                                                     (Quimby)

Tóth Csaba demokrata, úgyis mint a Republikon Intézet stratégiai igazgatója gondolt egy merészet és nagyot, és megkérdezte G. Fodor Gábortól, az orbáni termékek főideológusától, hogy „Van-e Soros-terv?” Ezzel a fáradtsággal Alfred Rosenbergtől, Hitler ideológiai főmegbízottjától is megkérdezhette volna, hogy „Van-e zsidó világösszeesküvés?” A kérdezett, szintén stratéga, nyomban szolgálatba helyezte magát. Ettől kezdve hiába égtek a lámpák, a teremre mély szellemi sötétség borult.

Bita Dániel moderátor, a 24.hu rovatvezetője eleve felajánlotta a kompromisszumot: "abban nem lehet vita, hogy Soros Györgynek vannak valamiféle elképzelései” és "talán a kérdés az, hogy ezek összeállnak-e valamiféle tervvé?”

Új szavazókat a Fidesznek

G. Fodornak több se kellett. Már egy lépésben sakkot adott. „A liberális közösség önmegerősítési ünnepén [a Republikon Intézet Kossuth Klubbeli rendezvénye] ne legyünk szemérmesek. Ahogy gondolkodunk politikáról, akár szabadságról, azok élesen ellentétben állnak egymással. Nem azért jöttem ide, hogy bárkit meggyőzzek.” Megnyugtatásul be is mattolt: „a nagyapám azt mondta, hogy vendégségben még akkor sem hányunk az asztalra, ha épp késztetést érzünk rá.”

Elárulta, miért türtőztette meg magát ennyire: „Azért jöttem el – látok itt több fiatalt is –, hogy új szavazókat szerezzek a Fidesznek. Remélem, ez bekerül az újságcímekbe.” Elégedetten mosolygott, és barátságosan pásztázta a közönséget. „Látom, Csaba jegyzetel, tehát elértük az első dramaturgia pontot”. Ezzel is jelezte, ki van a helyzet magaslatán. Tóth szabadkozva vissza is igazolt: "csak a »győzteshez húzást« jegyzeteltem, nem úgy általában…”

G. Fodor negyed órán át kényelmesen helyre tehette a dolgokat. "Ellenség kell minden komoly dologhoz – aktushoz is, meg háborúhoz is”. Majd diktált: "úgy szeretnék arról beszélni, hogy van-e Soros-terv vagy nincs, hogy nézzük meg, mit jelent az igazság a politikában?” Válaszolt is rá. „Hogyan lehetséges az, hogy azok, akik azt állítják, hogy van ilyen terv, azok embereket tudnak maguk mögé állítani, és erőt tudnak létrehozni?” Akik meg tagadják, azok „vesztes álláspontot foglalnak el a mai magyar politikai erőtérben?”

És hát a tények! „A nemzeti konzultációt mégiscsak két és félmillió ember küldte vissza. A politikában ez egy brutális szám. Többen ítélik el Soros György tevékenységét, mint ahányan a Fideszre szavaznának. Az a politikai erő, amely a Soros-kérdést teszi a politikai harcok középpontjába, olyan kérdést talált, amellyel szavazatszerző potenciált tud megfogalmazni. A Soros-kérdés úgy működik, hogy létrehozható mögötte egy döntő többség.”

Nem az asztalra hányt. Beolvasott: „Önök liberálisok, és tiszteletben tartják a demokráciát, a választói akaratot, akkor tiszteletben kell tartaniuk azt is, hogy többségi akaratot tudnak létrehozni e kérdés mögött.”

A moderátor barátságosan: „Amit mondasz, abból következik-e az, amit a kormány állít, az igaz-e? A Soros-tervnél ennél talán kevésbé konkrét dolgok képeződtek le az emberek fejében.” És ahelyett, hogy átadná a szót a vitapartnernek, további percekre megint helyzetbe hozza G. Fodort: „Te azt állítod, hogy ez működik, és innentől kezdve majdnem mindegy, mint értünk rajta? És ez független a dolog igazságtartalmától?”

G. Fodor él is folytatás lehetőségével. A Soros-tervről szóló bizonyítékokról „azért nem beszéltem, mert ezek magától értetődőek.” Leszögezi, hogy egy filantróp nem választott vezető. Nem fér össze a nemzeti szuverenitással, hogy találkozik politikusokkal. Ez beavatkozás. „Nem mondom most azt, hogy Soros fizeti őket, ez is egy érdekes vitapontja lehetne ennek a dolognak. Ha bekapcsolják a tévét, ezt megtudhatják.” Az államiból. És nem szakad le a mennyezet.

És hogy érthetőbb legyen: „Én liberális vagyok, csak nem abban az értelemben, ahogy önök gondolják.” "Önökkel” szemben "egy 19. századi liberális tiszteletben tartja a nemzeti szuverenitást, a választói felhatalmazást, és szkeptikusan néz egy olyan nem választott vezető [értsd: Soros] beavatkozási kísérleteire, amely felül akarja írni a választói felhatalmazást.”

Most jön az adu ász: „És ez az ember, elveszítvén a türelmét, politikai ostobaságról tanúságot téve maga szólal meg, maga megy a hadszíntérre, három részes videofilmet intéz a néphez. Hát nem elgondolkodtató? Ha valakit zavar ez a történet, minek megy fel a színpadra? Ha nincsenek szándékai, minek mondja el, hogy vannak szándékai?”

Áll néma csend; légy szárnya bent, se künn, nem hallatik. G. Fodor folytathatja.

Megvédi a liberalizmust

A Soros elleni kampány sikere a választópolgárok intelligenciájának köszönhető. „Méltánytalan feltételezés, hogy van egy gonosz kormány, amely manipulál, és az emberek meg hülyék, mert hagyják maguk manipulálni. Ez egy veszélyes elképzelés a liberalizmusra nézve.” De van még ennél is arcátlanabb: „Én azért jöttem el önökhöz, hogy megvédjem a liberalizmust. Akik lebecsülik a választópolgárokat, hogy ki tudják alakítani a véleményüket a politikáról, és tudnak felelős döntéseket hozni, azoknak nagyon rossz véleményük van a állampolgárokról. De akkor nem a liberális demokrácia az a kormányzati forma, amelyet támogatniuk kell.”

Végül maga is megsokallja pisszenés nélkül tűrt hosszú szólóját. Megszánja hát Tóthot, és végre ő adja át neki a szót: „De nehogy már egy ilyen egy személyes show legyen…”

Tóth Csaba nekifutásból megpróbál kemény lenni: „Szerintem ebben irgalmasabb vagy, mint amit én tudok mondani…” Homályban marad, hogy a liberalizmusról van-e irgalmatlanabb véleménye G. Fodorénál, vagy a kormányról. De minden jel szerint mintha meg is ijedt volna saját merészségétől, gyorsan és összefüggéstelenül visszakozott: „Amit én fogok mondani, abban nem lesz vita közöttünk, mert a liberális tábor, köszöni szépen, jól van, és éppen a Fidesznek kellene megvédeni magát az Unió jobboldali közössége előtt amiatt, hogy ködösít, és nem a liberálisoknak, akik 250 éve vannak, és ezt te pontosan tudod.”

A gondjairól beszél: „Nem volt egyszerű vitapartnert találni, és eljöttél, és elkezdted, hogy milyen keretben fogsz beszélni. Ez persze nekem is nehézséget fog okozni.” Önvallomása után a saját közönségétől is elhatárolódik: „Nem leszek olyan radikális, mint amit a közönség elvárna, és azzal az élménnyel fog majd elmenni, hogy nem mondtam meg neked úgy jól. És nem csak veled fogok vitázni, hanem nagyon sok liberálissal is.”

Még tovább pozicionálja magát, mielőtt egyáltalán bármiféle érveléssel hozakodnék elő: „Ez nem egy önmegerősítő rendezvény, hanem kiállás azzal a kormányzati propagandával szemben, amellyel szemben az ellenzéki pártok és egy csomó, Soros György által támogatott szervezet nem áll ki. E tekintetben nem veled van vitám.”

A gondolatmenetet G. Fodor bizonyára jobban érti, mert bólogat.

Tóth panaszosan: „Mit csináljon valaki, aki azt látja, hogy közpénzből több milliárd forint elköltésével vele szemben egy propagandisztikus gyűlöletkampányt folytatnak Magyarországon?” Tanácstalanul: „Én nem tudom, hogy politikailag mi a helyes ebben, de azt tudom, hogy azt elvárni, hogy Soros György semmiféle reakciót ne adjon, ez egy nagyon kemény elvárás lenne.”

Rábeszélően: „Azt a kérdést tetted fel, hogy lehet az, hogy végül is Soros György ennyire népszerűtlen Magyarországon? De hát erre Te is pontosan tudod a választ. Ha az egyik oldal elkölt négymilliárdot, a másik meg semmit, akkor a négymilliárd fog működni. Ez azért olyan nagyon nem megkérdőjelezhető dolog.”

„Lenne”, meg „olyan nagyon nem”.

Megértően: „A magyar társadalomban van sok jogos félelem. Homogén társadalmakról beszélek, ezekben kevésbé nyitottak és befogadók más kultúrákra. Ezt cinikus módon a Fidesz felméri, és ráépít egy gyűlöletkampányt. És hogy mi a terv? A liberalizmusnak a lényege, hogy minden állampolgár elmondhatja a véleményét…”

És miben látja a Fidesz-propaganda lényegét Tóth? Hogy „tagadja a filantrópia létét.” És miben a liberalizmus lényegét: „Magyarországon ez [a filantrópia] a jobboldalon sokkal kevésé jellemző. Ez a liberalizmus lényege.”

Nem áll meg a lejtőn: „Ez az egyik nagyon negatív hatása ennek a kormányzati propagandának. Hogy tagadjuk a filantrópia létét – ez a liberalizmus egyik alapja –, de mi a célja, de mi az eredménye, de milyen a politikai eredménye?”

A moderátor fölteszi az agyafúrt kérdést: „Te mit gondolsz, miért csinálja ezt Soros?”

Valahogy azért nagyon

A terep megint G. Fodoré. Kifejt. „A politika akaratátvitel kérdése. És ezért nagyon fontos a stabilitás, az erő és a tekintély.” Gyengéd is tud lenni: „Csaba a naivitással határos módon beszélt a politikáról.” (A magyarázatról a megszólított tanult stratégának tudnia kellene, hogy ezt Carl Schmitt nyomán teszi, aki egykor Hitler kizárólagos uralmának indokoltságát alapozta meg jogelméletileg): „A politikában vannak másfajta tekintélyek is, olyanok, melyeket elfogad a választó, és mögéje tömeg gyűlik, mennyiség. Szerintem ezeket hívhatjuk demokratikus tekintélyeknek. Az erő. Lehet gúnyolódni a nemzeti konzultáción, de a politika mégis arról szól, hogy kumulálódik, felhalmozódik erő. És az erő nem öncélú egy demokratikus politikában, hanem szavazatokra válik úgy, hogy megnyeri magának az emberek támogatását, mert olyanokat mond, amelyek hatnak ezekre az emberekre.”

Oktat: „A liberális a politikai érveket az ember egyetlen dimenziójára, a racionális énjére akarja szorítani. Csaba szerint a kormány gyűlöletkampányt indít. Én, ha találkozom emberekkel, azt látom, hogy félnek, remélnek, büszkeséget éreznek, haragot éreznek, teli vannak érzelmekkel. Mondják meg, bármilyen politikai erő, amely sikeres akar lenni, hogyan engedheti meg magának azt, hogy mindenki csak szigorúan racionális érvek alapján közlekedik a politikai térben, és a félelem, harag, büszkeség irrelevánsak.”

Atyaian: „Tegyék egy pillanatra félre, hogy mennyire gyűlölik a Fideszt, és gondolják végig.”

A moderátor továbbra is G. Fodort kérdezi, aki szerint Sorosnak „van valamiféle isten-komplexusa, mit tudom én…” Arról beszél, hogy mindegyik oldal démonizálja a másikat: „Hát így működik a politika.”

Tóth Csaba végre szóhoz jut (bal kezével jól láthatóan egész idő alatt szinte megszakítás nélkül pörgette a tenyerében a golyóstollát). De nem az jut az eszébe, hogy eszerint annak a mércéje is csak a siker, hogy „a zsidóság alacsony rendű faj”, hiszen ezzel is tízmilliókat lehetett megnyerni. Nem, Tóth nem árokásó. Ő csak arról beszél, hogy a közjó a politika célja, nem pedig a politikai haszon. G. Fodor közbevág: a kormány szerint itt „biztonságkampány folyik”.

Tóth főnöke, Horn Gábor, a közönség soraiból próbál keményíteni, és beszól: „miért kellene ehhez hazudni?” G. Fodor leereszkedően: „Azt javaslom a liberális barátaimnak, hogy térjenek át a valóság szintjére. Az a kérdés, mi a valóság.”

A közönség soraiból megszólal Kőszeg Ferenc, és védelmezi Sorost. Hogy nem azt mondta, és nem úgy. A migráció így, a népességfogyás akképp.

Következik a nap fénypontja. Tóth Csaba: „El akarom mondani, hogy a teremben az érdeklődés irántad, a reakcióknak, a frusztrációnak az az oka, hogy a kormány szisztematikusan megfojtja annak a lehetőségét, hogy ezeket az ellenérveket bárki bárhol kifejtse. Örül ez a közönség, hogy te most itt vagy, és végre szemtől szemben lehet ütköztetni azokat az érveket, amiket nap mint nap nem tud elmondani, mert nincsenek rá lehetőségei.”

Nyilván ő is örül, de kissé előrehajol, haja csapzott. Fodor arcán mintha irónia, de nyilván neki se könnyű, mert vékony izzadságfátyol borítja az arcát.

Tóth tovább: „…eljöttél erre a rendezvényre, és ezt még egyszer nagyon köszönjük, de a kormány képviselői jellemzően tévéstúdióból kommunikálnak a választópolgárokkal, és jellemzően ott olyan módon, olyan erőforrástöbblettel teszik ezt meg, hogy esély sincs arra, hogy egyébként az ellenvéleményeket ütköztetni lehetne.” És: „…ténylegesen és vitathatatlanul kapott felhatalmazást a kormány”, de „valahogy azért nagyon nehezen belátható”, hogy Soros György hívná a bevándorlókat. A „kormányzati gondolkodás logikája azért erőteljesen egy összeesküvés-elmélet logikájára épül, ezt azért nagyon nehéz vitatni…”

Még egy forduló G. Fodor: „ez egy politikai ellentét… és valamelyiknek győzni kell”. Tóth: „Gábornak megköszönöm, hogy eljött, és végtelenül tisztelem a munkát, amit a politikai filozófiában elvégzett, de azért óva intenélek, Gábor, ettől a logikától…”

Az emelvényen mindenki mindent köszön, a közönség morog, hogy nem kapott szót, Horn Gábor hangja kivehető: „Még hány ember kérdését kellett volna végigvárnunk?”

A magas vendég élt a felkínált lehetőséggel. Kegyeskedett a teljes idő 65 százalékát felhasználni arra, hogy jól megleckéztette az ellenségeit. Tóth stratégának az összidő 21 százaléka jutott. A moderátor nem elégedett meg azzal, hogy csak kérdezzen. Mosolyogva a vitába is bekapcsolódott, amivel az idő 10 százalékát fogyasztotta el. A közönség morgásának – beleértve Kőszeg polgártárs monológját – jutott úgy 4 százalék.

Szerző

Kácsor Zsolt: Milyen az igazi költő?

Publikálás dátuma
2018.01.06. 08:30
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Barátom meséli, hogy Budáról Pestre menet összefutott egy tibeti költővel, amit úgy kell érteni, hogy nem volt nála az okostelefonja, nem tudta, hogy mennyi az idő, ezért az utcán megkérdezte egy, az arcát vastag sálba burkolt embertől, hogy mennyi az idő, mire az lehúzta az arcáról a sálat, boldogan rikkantott egy hellót, és visszakérdezett: what did you say, my friend? Úgy nézett ki, mint egy jóllakott, boldog eszkimó, de mivel a barátom nem tud semmilyen eszkimó nyelven, angolra váltott hát, s megkérdezte, hogy what time is it, please, mire a tibeti költő, akiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, elővette az okostelefonját, megnézte, hogy mennyi az idő, megmondta, majd megkérdezte a barátomtól, hogy milyen menetrend szerint jár az 53-as busz.

Mivel éppen egy budai buszmegállóban álltak, a barátom odalépett a tájékoztató táblához, s közölte, hogy tíz perc múlva jön a busz, ebből a találkozásból alakult ki egy hosszú beszélgetés Istenről, a világegyetemről, az emberiségről, a boldogságról és a boldogtalanságról, mert amikor a tibeti költő megtudta, hogy van még tíz perce a busz megérkezéséig, gyorsan megkérdezte a barátomat, mintegy miheztartás végett, hogy ő, mármint a barátom, vajon minek tartja a dalai lámát; azaz valamiféle istenségnek tartja-e, egy megvilágosult Buddhának, köztünk élő bodhiszattvának, aki a boldogság birodalmából szánt szándékkal azért született ide közénk embernek, hogy boldogságot teremtsen maga körül, vagy pedig egyszerű embernek tartja, aki bizonyos értelemben rendkívüli, de mégis: ember. A barátom ilyen kérdést még nem kapott buszmegállóban, de azért habozás nélkül rávágta, hogy a dalai láma nem istenség, hanem ember, mire a tibeti költő, akiről eddig még mindig nem lehetett tudni, hogy tibeti költő, boldogan fölrikkantott, és rávágta, hogy egyetértünk, barátom. Úgy nevetett, olyan derűs, felhőtlen kacagással, mint egy gyerek. A barátom ekkor kérdezte meg tőle, hogy hová valósi, mire az megint rikkantott, s vidáman rávágta, hogy tibeti, ráadásul költő. A barátom ennek nagyon megörült, mert még nem találkozott tibeti költővel, meg is kérdezte, hogy a versei olvashatók-e magyarul, mire a tibeti költő boldogan fölrikkantott, s azt válaszolta, hogy nem. De megjelent már kötete. igaz, nem itt, hanem Hongkongban.

A barátom megkérdezte tőle, hogy milyen verseket ír, mire a tibeti költő elővette az okostelefonját, előkereste néhány versét, és nevetve fölmutatta a képernyőt, amely tele volt krikszkrakszokkal, a barátom szerint tibeti írásjelekkel, de ebben nem volt biztos, mert a témának nem szakértője. A szövegből persze egy kukkot sem értett, szerinte a tibeti költő akár tibeti nyelvű étlapot is mutogathatott volna neki lhászai dialektusban, a barátom azt sem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik maga a vers, és melyik sor lehet a cím, és a költő neve, de ideje sem volt rá, hogy ezen eltűnődjön, mert a tibeti költő újabb és újabb verseket mutatott neki, s közben úgy nevetett, mint egy boldog gyerek. Jöttek sorra az elolvashatatlan versek, és a tibeti költő arcáról nem múlt el a ragyogás, újabb és újabb szövegeket mutatott meg, majd ránézett a barátomra, bele egyenesen a szemébe, s azt kérdezte angolul: na, mit szólsz, milyenek? Ugye jók?

A barátom ebből jött rá, nem pedig a számára értelmezhetetlen szövegekből, hogy ő most tényleg egy igazi költővel találkozott. Úgy látszik ugyanis, magyarázta, hogy a világon tényleg minden költő egyforma, akár magyar, akár eszkimó, akár tibeti. A igazi költő halálosan ki van éhezve a véleményre, az elismerésre és a megértésre. Akárhogy is legyintget irodalmi társaságban a kritikusokra, amint meglátja a nevét egy kritikában, az igazi költőnek akkorát kondul a szíve, mint egy harang, elakad a lélegzete, pengevékonyságúra szűkül a szája, és habzsolni kezdi a véleményt. Ha abban a bizonyos irodalmi társaságban szóba kerül egy másik költő neve, akkor az igazi költő elmosolyodik, és bólint, amit csakis egyféleképpen lehet értelmezni: ugyan, kiről beszéltek, ti balgák, hiszen költőnek itt vagyok én, én, én, én. Én, én, én, én, én. Az igazi költő soha, azaz soha nem utasítana vissza egy váratlanul jött felkérést arra vonatkozóan, hogy legújabb műveiből tartson felolvasást egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva, mi sem természetesebb annál, hogy az ember egy buszmegállóban a saját verseiben gyönyörködik, miközben az áldozatul esett olvasó arcát fürkészi, akinek természetesen nincs más lehetősége, csak az elragadtatott csodálat.

A barátom már csak tudja, hiszen ő is költő. Méghozzá az igazi fajtából.

Ezért a tibeti költővel beszélgetve lazán benyúlt a belső zsebébe, hogy elővegye az okostelefonját, és megmutassa néhány versét a kollégának, de sajnos nem volt nála az okostelefonja, egyetlen versét sem tudta megmutatni, nem marad hát másra, mint egy rögtönzött szavalás. Csak húsz-huszonöt szonett, a csak a legfrissebbekből, igazán semmiség, legalább telik az idő egy hideg budai buszmegállóban az 53-as buszra várva.

Szerző
Témák
költő