Két álmodozó

Két miniszterelnök találkozott Budapesten. Szám szerint a V4-ek fele. Ám Lengyelország révén - amelyet Mateusz Morawiecki, az "új fiú" képviselt - kétségtelen, hogy népessége és gazdasága révén a nagyobbik fele. A házigazda Orbán Viktor volt, akitől - ilyen is ritkán esik meg vele - tanulni jött a nála sokkal képzettebb és szakmaibb életutat bejárt kollégája. A kormányfők ezúttal az azonos pontokat keresték, mellőzve a közös múltra visszaemlékező, romantikus ömlengéseket. Alighanem sokakban felidéződhetett az örökzöld sláger arról a két álmodozóról, akik együtt bolyongtak az úton, de már tudják "A lehetetlent legyőzhettük volna,/ A világ csak egy intésünkre várt/ De addig néztünk fel a csillagokra/ Míg elfutott a perc, s időnk lejárt." Amikor Horváth Attila dalszövegét 1981-ben megírta, Lengyelországban nem sok álmodozásra volt ok, hiszen abban az évben vezették be a hadiállapotot, amelynek a nyoma nemcsak az emberek emlékezetében maradt meg, hanem az akkori Szovjetunió, majd a mai Oroszország elleni - fogalmazzunk visszafogottan - fenntartásokban is.

Mateusz Morawiecki közös regionális fejlesztési bank alapításáról álmodozik, amely infrastrukturális beruházásokat pénzelne a közép-európai térségben, és a tervek szerint alapítói bevonnák Szlovákiát és Csehországot is a pénzügyi projektbe. Ha megvan a közös akarat, akkor gyors létrejöttében sem kételkedhetünk. Viszont ha a memóriánk nem hagy cserben, akkor Magyarország már részvényese egy hasonló céllal létrejött regionális banknak, egy olyannak, amelyre a magyar kormányfő akár gyermekkorából is emlékezhet. Ennek neve pedig Nemzetközi Beruházási Bank (IIB), és a székhelye a szankciókkal sújtott Moszkva. Azt intézményt mind a mai napig KGST-bankként is emlegetik. Ez az IIB ugyan soha nem szűnt meg, de új életet csak 2014-ben leheltek beléje. A 48 százalékos orosz részesedés mellett, rajtunk kívül még négy uniós tagállam a tulajdonosa, a V4-ek közül Csehország és Szlovákia is; emellett - tán a nosztalgia okán - Kubát, Vietnamot és Mongóliát is fellelhetjük az IIB-ben, viszont évszázados "jó barátunkat", Lengyelországot hiába is keresnénk. Ahol az oroszok a meghatározóak, ott oly nagy fokú a lengyel ellenszenv, hogy inkább még egy hasonló céllal működő ellenbank létrejöttét is megreszkírozzák.

Sokan már ma is repedéseket vélnek felfedezni a magyar-lengyel viszonyban. Ám ennek kevés jele látszik mindaddig, amíg az Oroszországhoz fűződő viszony szóba nem kerül. Évekkel ezelőtt, amikor még egy más színezetű kormánya volt Lengyelországnak, Orbán Viktornak el kellett viselnie, hogy egy nem kormányzati eseményen az országban járva Varsóban nem fogadták, mert Putyin unióbéli kis kedvencének tartották. A két ország barátságát ma az Unióval szembeni ellenszenv tartja egyben. De ne feledjük: Orbán Viktor a lengyel kormány akarata ellenében megszavazta Donald Tusk európai tanácsi elnökké való újraválasztását, sőt tavaly Magyarországon díszdoktorrá is avatták. Ezt a békát alighanem Mateusz Morawieckinek is le kell nyelnie.

Szerző

Pillantás a kilencedikről - Nicolae Orbán

Nem szívesen ismétlem el, amit Konrád György nyilatkozott Orbán Viktorról, de hát Konrád György nem akárki, az én szememben különösen nem; a liberális, toleráns, nagyon emberi gondolkodás kiemelkedő alakjának tartottam és tartom őt. És akkor nem beszéltem még az alkotóról, az íróról, a tisztán és szépen fogalmazóról, a bölcs gondolkodóról. Ez akkor is így volt, amikor nem értettem vele egyet, éppen az orbáni politikával kapcsolatban; bevándorló-ügyben nagyon távol állt tőlem, amit nyilatkozott. Fel is kapta a jobboldal a miniszterelnököt korábban mindig bíráló írót, áttörésként értékelték, hogy Konrád egyetért a kerítéssel és a migránsokkal szembeni védekezéssel.

Ez csaknem két évvel ezelőtt történt, akkoriban Konrád a La Repubblicának fogalmazta meg gondolatait, most viszont a HVG-nek. Ám amit mondott, az feltehetően száműzi a jobboldaliak fejéből az összes pozitív gondolatot, amit vele kapcsolatban megfogalmaztak. De bajban vagyok én is. Azt nem mondhatom, hogy újra bajban, mert most teljesen más gondolatok kavarognak a fejemben. Azon morfondírozom ugyanis, hogy nem ment-e túl messze ezúttal Konrád, nem fordított-e hátat toleráns és liberális énjének. A következőket nyilatkozza ugyanis: "Rejtelmes mozgások egyszer csak oda vezethetnek, hogy a miniszterelnök, ha nem akar Nicolae Ceausescu sorsára kerülni, akkor önként elmegy valahova. Jóakaratú emberként azt kívánom, hogy Felcsútra menjen.”

Nem olvastam a teljes interjút, így aztán, amikor ezeket a sorokat írom, azt sem tudom, hogy folytatódik-e a gondolatsor. Kifejti-e például Konrád azt, hogy mit ért rejtelmes mozgások alatt? Tud, vagy hallott valami olyasmiről, ami fenyegetettséget jelent a kormányfő számára?

De voltaképpen nem is ez a kérdés, inkább az, hogy szabad-e ilyet leírni. Valóban jóindulatú emberre vall, ha az önkéntes elvonulást ajánlja a kivégzés helyett? És szabad-e nekem, itt, ezeken a hasábokon mindezt megismételnem, és tűnődnöm rajta? Nem vitás: a jobboldal Konrádot a baloldalra jellemzően vérszomjas, a miniszterelnök brutális vesztét kívánó alakként fogja jellemezni. Arról fog beszélni, hogy lám, itt már attól sem riadnak vissza a ballibek, hogy kivégzéssel fenyegessék Orbán Viktort.

Pedig biztos vagyok benne, hogy Konrádnál a hangsúly a mondat második felén van. Ott, ahol azt javasolja, hogy Orbán Viktor menjen Felcsútra. Az ugyanis, amit ezzel az országgal művel, előbb-utóbb tragédiához vezet. Ha úgy tetszik, az ő tragédiájához, de az országéhoz is. Csakhogy Konrádnak azt is tudnia kell, mert rendelkezik hozzá kellő emberismerettel, hogy azon az úton, amelyre Orbán lépett, nincs megállás, nincs hátraarc. A hatalom, mondják, megront, a korlátlan hatalom korlátlanul ront meg. Márpedig a miniszterelnök pont efelé tart. Lassan az utolsó korlátot is lebontja maga körül, pontosan úgy, ahogy ezt más, önmagukat tévedhetetlennek hívő országvezetők tették. Az egyik példát maga Konrád György említi. Ám akkor sem tudom, hogy illik-e ilyet mondani…

Szerző
Németh Péter

Én is kérek csekket!

Meg vagyok sértve. Nem kaptam Orbán Viktortól sárga csekket. Legalább próbálnának meggyőzni azzal a szép levéllel! Azt írják, ha nem adományozunk, Magyarország megszűnik magyar lenni. És amilyen szinten állunk az idegennyelv-tudással, a saját hazánkban csak mutogatnánk, mint Áder mellett a jelelő lány. Bár rá legalább mindenki figyel, bezzeg az elnökre nem, pedig ki tudja, jövő szilveszterkor nem a müezzint kell-e hallgatnunk helyette. Soros persze tolmácsolhatna köztünk meg az idegenek között, ha már betelepíti őket, de lehet, hogy nem tud muszlimul. Orbánékat is csak angolra taníttatta. A harc tehát életre-halálra megy, a csekken voltaképpen hadiadót lehet befizetni. Nem békekölcsönt, hiába gúnyolódnak egyesek, hiszen nincs béke, újabban a Békemenetet sem hívják össze. És Orbán sokkal tapintatosabb, mint akik apámmal békekölcsönt jegyeztettek: csak az utóiratban ír a csekkről. Ezt a módszert minden szülő ismeri. A táborozó vagy koleszos kamaszok is a levelük végére szokták biggyeszteni, miután a szülő már elandalodott a drága gyermek előző sorain: „Anya! Küldj pénzt!”

A kiválasztottaknak szóló levélben az áll: arra kell a pénz, „hogy a felhívásunkat mindenhová eljuttathassuk.” Vagyis jöhet még újabb üzenet, a hozzám hasonló gyanús népekhez is. Akár a Kossuth-nótában: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak kell fizetni. Ahogy nézem, nem is várnának túl sok pénzt. A veszprémi polgármester a millióhoz közelítő fizetésével bejelentette, hogy ő tízezret ad. Akkor tőlem elég lesz kevesebb is. Ennyiért nem is akadékoskodom azon, hogy miért nem kérnek Mészáros Lőrinctől és társaitól: nekik csak nem lenne képük tízezerrel kiszúrni a gazdi szemét! De magamtól is rájöttem, hogy a lényeg nem az összeg, hanem az odatartozás, a csapattagság megpecsételése. A csekk csak a beavatási szertartás kelléke, Mészárosék pedig már úgyis a brancson belül vannak. Viszont a kisrészvényes is drukkol a cég sikeréért, pedig nem az övé az igazi haszon. Ha csak egyetlen totószelvényt is vásárolsz, már buzgón figyeled a hétvégi meccseket. Érdekelt leszel. A lelked kell, nem a pénzed. Az van nekik elég.

A veszprémi polgármester önérzetesen bejelentette, hogy a tízezren túl munkájával is segít. Ezt éppenséggel én is megtehetem. Ha már csekket nem kaptam, legalább önkéntesen elkészítem a saját HIT-emet, vagyis a Honvédelmi Intézkedési Tervet. Ha az iskoláknak és óvodáknak meg kell csinálni, nekem is fontos lehet, nálunk is vannak a családban gyerekek. A minisztérium szerint a tervet az „esetlegesen bevezetendő rendkívüli jogrend” idején kell alkalmazni. Hogyhogy „esetleges” meg „bevezetendő”? Ahogy elnézem a törvényhozást vagy az ügyészséget, most is rendkívüli jogrend van, nehogy már azt mondják, hogy így a normális! Szóval nekiveselkedtem a 34 oldalas útmutatónak. Azon nem lepődtem meg, hogy akár telefonon is elrendelhetik az intézmények (ez esetben személyem) „fontos tárgyainak elszállítását biztonságba helyezésük végett”. Helyeztek itt már biztonságba nyugdíjpénztári befizetést és trafikot is. Most legalább „a visszamaradó lakosság” ellátására (eszerint engem nem szállítanak el) „biztosítani kell az állatállományt és az egészségügyi készleteket”. Akkor szerencsére a gyerekek kedvéért tartott degu maradhat a ketrecében (bár nem hinném, hogy hajlandóak lesznek megenni, nagyon emlékeztet egy egérre), és a ragtapaszokat sem viszik el. A vegyszereket könnyedén összegyűjtöm előírás szerint az arra kijelölt helyiségben. A fürdőszobát jelölöm ki, a mosogatószert és a WC-tisztítót is áthozom ide, a lakklemosó mellé, nehogy a terroristák kezébe kerüljön. A napi két „állapotzáró jelentés” leadása 6 és 18 órakor már nagyobb macera, talán nem haragszanak, ha reggel picit később zárom le az állapotomat.

Ami igazi gond, az a SZICS, az öttagú Szervezeti Irányító Csoport létrehozása. A családtagjaimból ehhez sajnos hiányzik a kellő felelősségtudat. Pedig az útmutató minden segítséget megad. Még képzeletbeli neveket is ad a csoport tagjainak: a SZICS vezetője az intézményvezető, „dr. Minta Mária”, (nálunk végre én volnék a Minta), a két elemző-értékelő „Iroda Gyöngyi és Próba Gergely”, (ez lehetne a két unoka, úgyis imádnak minden tevékenységemről lesújtó értékelést adni és hibáimat részletesen kielemezni). Kell még két „döntéselőkészítő” és két „ügyeleti tag”, utóbbiak a fantáziadús szerző névadása szerint „Szorgalmas Lívia és Valószínű Tamás”, őt mint tornatanárt javasolják a hatóságokkal kapcsolatot tartó futárnak is. Jó, hogy nem nekem kell majd, pláne lezárt állapotban futkorásznom a lépcsőn, t.i. az utasítás szerint mindent áramtalanítani kell. Hátha a terroristákat visszariasztja, hogy nem működik a lift. Sőt a hajszárító sem.

Most persze azt hiszik, hogy a neveket én találtam ki. De isten bizony, szó szerint így szerepel az útmutatóban. Félek is, hogy én soha nem érem el Minta Mária és Szorgalmas Lívia szintjét. Valószínű Tamás is valószínűleg pánikrohamot kap, mire végigrágja magát a 34 oldalon. Amitől én sem vagyok messze. De hát hulljon a férgese: vesszenek a HIT-etlenek!