Kalandpark - Diplomaták élő adásban

Természetesen délután elkezdett havazni. December 6. a finn nemzeti ünnep, és abban semmi csoda nincs, ha Helsinkiben havazik. De aki nem járt Finnországban, az nem tudja, mi az a havazás. Egy óra alatt harminc centi, de lehet negyven is. Ideiglenes ügyvivő voltam, hivatalosak voltunk az elnök asszony fogadására. Készültünk, persze, hiszen az ország elitje gyűlik össze ilyenkor a tengerparti palota termeiben, ráadásul az állami televízió egyenes adásban közvetíti. Frakkom és Mari piros estélyi ruhája előkészítve.

Talán hihetetlen, de az ember pályája végefelé már nem jár lelkesen fogadásokra, a diplomáciai érintkezés is megváltozott, a nemzeti ünnep azonban más. De negyven centi az negyven centi. A fényes autó a garázsban, a sofőr a város végén lakik, a hókotrás az ünnep miatt szünetel, a helyzet tehát reménytelen, sőt kilátástalan. Lakóparkunk környezetbarát, autóval a lakás elé behajtani tilos, és ami Finnországban tilos, az tilos. Történt máskor is ilyen, de mégiscsak kezünkben a díszes meghívó, ing kivasalva, cipő kitisztítva, egyetlen kitüntetésem, amit még Londonban kaptam a királynőtől, már kitűzve, Mari ruhája gyönyörű. És mégis.

Maradunk, döntök, nincs más megoldás.

De mi lesz a munkatársaimmal, akik alig várják már, hogy élőben lássanak a finn televízióban, amint kezet fogok az elnök asszonnyal?

Másnap reggel némi izgalommal léptem be a nagykövetségre, felkészülve a magyarázkodásra.

- Hát isteni voltál, Gyuri – mondta a titkárnőnk. - Csak pár pillanatig mutatott a kamera, de láttuk, hogy Mari ruhája csodálatos volt.

A többiek is megerősítették, hogy jól szerepeltünk, így aztán többet nem is foglalkoztam a dologgal. Az élet tele van félreértésekkel és meglepetésekkel, ehhez, különösen a diplomáciában, hozzá kell szokni.

Néhány nappal később a német nagykövetnél vacsoráztunk, persze szóba került a nemzeti ünnepi fogadás és a nagy havazás.

- Te hogy jutottál oda? – kérdezte von Stoberg már a konyak és a kávé mellett, miközben egy karcsú szőke berlini lány zongorázott a szalonban.

- Hát keservesen – feleltem. Az igazmondás nem a szakma része. Az ember megszokja, hogy azért fizetik, hogy hazudjon.

- Az igazság az, hogy én nem mentem el – mondta ő. – A feleségem ruhája úgy festett volna, mint valami mosogatórongy.

Hát ebben van valami, bólogattam.

- És tudod, mi az érdekes? – folytatta a nagykövet, akivel akkor már majdnem baráti kapcsolatban voltunk. – Másnap reggel minden munkatársam gratulált, hogy milyen jól mutattam a televízióban.

Hát ez érdekes, bólogattam.

- Valójában senki sem nézte az adást – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletén a konyak és a szivar illatát. – Látod, ilyenkor derül ki, hogy csak hízelkednek, de így van ez rendjén. Mi is mind így kezdtük.

Megveregette a vállamat, aztán hallgattuk tovább a Beethoven-szonátát. Kellemes este volt, nem is havazott.