Bartha Dániel: Mennyit érnek a visegrádi négyek?

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:45

Fotó: /

A visegrádi együttműködés békeévei talán 2014-ben értek véget. A csoport, amely 1991-ben jött létre, a Meciar-kormány 1999-es bukása óta élte a virágkorát, meglehetős ismeretlenségben. Persze hozzátartozik a képhez, hogy a működés belülről korántsem volt zavartalan és az euroatlanti integráció beteljesítésével teljesen újra kellett kalibrálni az együttműködés tematikáját és irányait.

Véd- és dacszövetség

Azt, hogy a visegrádi együttműködés tagországai az EU-n belül képviselt álláspontjukat látszólag hatékonyan koordinálják, külső tényezők hívták életre. A csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában, az EU ugyanis hatékonyan osztotta meg a közép-európai szövetséget, amely oda vezetett, hogy külön megállapodásokat kötöttek egyes támogatások kifizetésére, megtörve az eredeti közös álláspontot.

Nem véletlen, hogy a V4-nek új irányt kijelölő, 2004-es Kromeriz-i deklaráció egyik leghangsúlyosabb kérdése az EU-n belüli koordináció lett. A közvélemény figyelme természetesen a tanácsi ülések előtti miniszterelnöki találkozókon van, de a munka folyamatos, hiszen nagyköveti szinten szinte napi egyeztetések zajlanak. A munka hatékonysága és az együttműködés keretei egyre inkább kiforrottak, a bizalom és a kezdeti sikerek hatására a tárcák közötti kooperáció is egyre több területre terjedt ki. Ez pedig folyamatosan növelte, és a mai napig növeli a V4 súlyát Brüsszelben, hiszen egy idő után már nem csak egy-egy jelentősebb ügyben viselkedtek egy blokként a régió országai, hanem szakpolitikai kérdésekben is együtt léptek fel.

A V4 története tehát párhuzamos szálakon fut. Az egyik, talán legfontosabb szál Brüsszelben található, míg a másik a régióban. Ez persze nem lenne zavaró, sem pedig feltűnő, amíg ezek az országok nem lépnek fel az EU integráció mélyítését és az intézményi reformokat akadályozó blokkoló kisebbségként. A világgazdasági válságot követő nacionalista-populista fordulat azonban olyan kormányokat ültetett a döntéshozói székbe, amelyek egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a brüsszeli eurokratákra, az Európai Tanács döntéseivel szembemenő, saját hatalmát kiterjeszteni kívánó Európai Bizottságra és az integráció további mélyítésére. Az összeütközés tehát törvényszerű volt, csak a katalizátor hiányzott hozzá, egészen a migrációs válság kirobbanásáig.

A belső integráció irányai

Talán azt sem túlzás állítani, hogy a regionális integráció ágazati mélyülése is jórészt Nyugat-Európa közönyének volt köszönhető. A régió biztonságpolitikai, gazdasági vagy fejlesztésekkel kapcsolatos aggályait ugyanis nem tudták megnyugtatóan kezelni. Törvényszerűen máshogy értelmezték Berlinben, Londonban vagy Rómában az Oroszország jelentette kihívásokat, vagy az Észak-Dél irányú fejlesztések fontosságát, mint ahogy ezt Varsóban tették, márpedig a V4 relációban leginkább Varsó véleménye számít. Az ökölszabály az, hogy azokon a területeken zajlik együttműködés, amelyeket Lengyelország támogat és vállalja a vezető szerepet is. A V4 egyértelműen lengyel dominancia alatt működik, még akkor is, ha a többi tagállam érdekérvényesítő képessége is nő, amennyiben Varsón keresztül csatornázza be saját tematikáját az európai diskurzusba. Erre a jelenségre a közelmúltban a kettős élelmiszer-minőség ügyében folytatott vita elég jó példaként szolgált.

Az első látványos sikerrel járó szektoriális együttműködés 2008 után indult el a gázválság hatására. A V4-országok a következő években közös energiabiztonsági stratégiát alakítottak ki, összehangolták a fejlesztési terveiket és komoly hatást gyakoroltak az Európai Energiabiztonsági Stratégia kidolgozására. Napjainkra Oroszország zsarolási potenciálja minimálisra csökkent és gyakorlatilag adott a gáz piaci árazásának összes feltétele. A V4 hasonló sikereket ért el a Kohézió Barátai csoport alapítójaként a kohéziós politika fenntartásáért vívott harcban, biztonságpolitikai területen, vagy akár az infrastrukturális fejlesztések terén, melyek megvalósítása a következő években ér igazán látványos szakaszába.

Mégis a V4 külső ismertségét a migrációs politika kérdésében kialakított álláspontja hozta meg. Az, hogy a V4 ilyen látványosan képviseljen egy politikát Németországgal szemben, mindenkit meglepett, talán leginkább Berlint. Nehéz megfejteni, hogy mi vezetett idáig, de tény, hogy egyrészt Angela Merkel figyelmét az eurozóna válsága jó időre elterelte, másrészt a V4-államok számos sérelmet halmoztak fel, amelyek hatására valamennyien készen álltak arra, hogy nyíltan konfrontálódjanak Brüsszellel és rajta keresztül Berlinnel.

A V4-egység külső motorja

Ha külső okokat keresünk a V4 megerősödésben, azokat elsősorban stratégiai hibákra lehet visszavezetni. Egyrészt a nyugati EU-tagok későn ismerték fel a formálódó regionális integráció politikai erejét, másrészt kezdetben stratégiailag pocsék válaszokat adtak rá. Ahelyett, hogy leválasztották volna a mérsékelt Szlovákiát és Csehországot, a radikálisabb politikát folytató véd- és dacszövetséget kötő Magyarországról és Lengyelországról, egy egységes, megrögzött, hálátlan és illiberális blokként írták le a V4-ket. Úgy gondolták, hogy a V4-re záporozó kritikák súlya alatt megrogyhat a szövetség és a tagállamok külön-alkukat igyekeznek majd kötni Brüsszellel a kvótakérdésben vagy az intézményi reformokkal kapcsolatban.

Nyugati politikusok sorozatosan az EU értékeivel való szembefordulással és a szolidaritás hiányával vádolták Közép-Európát, amely önmagában megfoghatatlan politikai érv. Az a következtetés, mely számos tagállamban felmerült, hogy a kohéziós politikát, mint „a nyugatról érkező ajándékot” kell felfüggeszteni a V4 megregulázáshoz, inkább megszilárdította az amúgy ingatag egységet. Ez a nyugati tagállamokban mai napig elfogadott narratíva ugyanis gyakorlatilag kimondja, a 2004 után csatlakozott országok csak másodrendű tagok és azt sugallja, hogy az uniós csatlakozás csak számukra járt áldozatokkal, figyelmen kívül hagyva azt a hatást, hogy mit jelentett Közép-Európa számára a piacok megnyitása a rendszerváltás után, és hogy mennyit profitált ebből a nyugat. Aki élőben akarja vizsgálni ezt a jelenséget, elég, ha rápillant a nyugat-balkáni országok külkereskedelmi mérlegére és követi az ott zajló társadalmi folyamatokat.

A kettős mérce kérdése

A kettős mércét persze konkrét ügyekben is látni véli a V4. Miközben nyugati liberális körökben a visegrádi országokat a migrációs válságra adott válaszukért szokás "toxikus szervezetekként" elkönyvelni, mára már a V4 2014-es javaslatai jelentik az európai migrációs politika fővonalát. Tény, hogy a kvótakérdés rendezése nem történt meg, ebben még mindig külön-utas a V4, de az is igaz, hogy a külső határok védelmével kapcsolatban képviselt álláspontját jelentős részben átvette az unió.

Fontos azonban látni, hogy a nyugati politikusok 2016-ra már felismerték, hogy az az egység, amit a V4-nek tulajdonítottak, soha nem létezett. A V4 egy egymástól távolodó, ideológiailag eleve más alapokon nyugvó lengyel-magyar és cseh-szlovák tengelyből áll. Miközben a lengyel-magyar duó karanténba zárása megkezdődött, amit tovább erősítettek ezen országok belső folyamatai, addig a másik párost diplomáciai közeledéssel kezdték leválasztani a csoportról. Ennek számos jele volt és van most is. Angela Merkel többször találkozott európai-, vagy V4-csúcsok előtt kizárólag cseh vagy cseh és szlovák kollégájával, de emlékezhetünk Macron elnök különtalálkozójára ezzel a párossal, vagy még Ausztria szociáldemokrata vezetése idején a Slavkovi együttműködés (osztrák-cseh-szlovák) megerősödésére.

Mennyit ér és meddig él?

Érdemes kétkedéssel fogadni, amikor a V4 haláláról beszélnek. Ez az együttműködés ugyanis már a Meciar-korszakot is túlélte, azóta pedig sokat fejlődött. Ugyanakkor a V4-es intézmények hiánya (egyedül a Visegrádi Alap intézményesült) azt is jelenti, hogy rendkívül gyorsan és rugalmasan lehet csökkenteni a kapcsolatok intenzitását. A V4 alapdokumentumai szerint ugyanis a miniszterelnököknek és elnököknek évente, míg a külügyminisztereknek évente két alkalommal kötelező találkozniuk - a jelenlegi szám ennek a sokszorosa.

Szlovákia egyértelműen jelezte, hogy jelenlegi formájában nem szeretné fenntartani az együttműködést, míg Csehország esetében senki sem lát tisztán, hiszen a választásokon győztes ANO nem volt képes egy megfelelő többséggel rendelkező kormányt felállítani. Azt azonban érdemes hangsúlyozni, hogy jelenleg nagyon kevés olyan terület van, ahol a V4 valóban a cseh érdekeket szolgálná. Sem az energiabiztonság, sem a migrációs politika és határvédelem, sem egy Oroszországgal szembeni összefogás, az infrastruktúrafejlesztés vagy a következő időszakban már nettó befizetőként a kohéziós politika melletti harcos kiállás nem szolgálja feltétlenül Prága érdekeit.

Lengyelország is jelentős belpolitikai változásokon megy keresztül és könnyen lehet, hogy a miniszterelnök-csere egyik célja, hogy kicsit normalizálják az EU-lengyel kapcsolatokat. Magyarország a leginkább érdekelt a jelenlegi struktúra fenntartásában. Érezhető, hogy Budapest elég hatékonyan ejtette foglyul a V4-et, és ez csak részben tudható be annak, hogy jelenleg magyar elnökség vezeti a visegrádi csoportot. Magyarország 2010 után tapasztalható külpolitikai elszigetelődésének legfontosabb kitörési pontja volt a V4, amelyen keresztül bármikor képes volt álláspontja közvetítésére. Nem véletlen, hogy nálunk aggódnak leginkább a V4 jövője miatt.

A legvalószínűbb, hogy a kapcsolatok szűkítése legkésőbb 2018 júliusától, a szlovák elnökség kezdetével megindul. Ez elsősorban a Brüsszelben képviselt álláspontok harmonizációjának megszűnését és látványos külön-utas politikát fog jelenteni, akár még a többéves pénzügyi keret tervezésével kapcsolatban is.

A regionális politikák közül a biztonságpolitikai, energiapolitikai, digitális gazdasággal, innovációval és infrastruktúrával kapcsolatos együttműködések fennmaradnak, sőt számos esetben akár erősödhetnek is. A V4 mandátuma tehát továbbra is teljesül, de ahogy számos külügyes forrás megjegyzi: „valójában ez számunkra nem sokat ér”.

Szerző
2018.01.13 08:45

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10