Bartha Dániel: Mennyit érnek a visegrádi négyek?

Publikálás dátuma
2018.01.13. 08:45

A visegrádi együttműködés békeévei talán 2014-ben értek véget. A csoport, amely 1991-ben jött létre, a Meciar-kormány 1999-es bukása óta élte a virágkorát, meglehetős ismeretlenségben. Persze hozzátartozik a képhez, hogy a működés belülről korántsem volt zavartalan és az euroatlanti integráció beteljesítésével teljesen újra kellett kalibrálni az együttműködés tematikáját és irányait.

Véd- és dacszövetség

Azt, hogy a visegrádi együttműködés tagországai az EU-n belül képviselt álláspontjukat látszólag hatékonyan koordinálják, külső tényezők hívták életre. A csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában, az EU ugyanis hatékonyan osztotta meg a közép-európai szövetséget, amely oda vezetett, hogy külön megállapodásokat kötöttek egyes támogatások kifizetésére, megtörve az eredeti közös álláspontot.

Nem véletlen, hogy a V4-nek új irányt kijelölő, 2004-es Kromeriz-i deklaráció egyik leghangsúlyosabb kérdése az EU-n belüli koordináció lett. A közvélemény figyelme természetesen a tanácsi ülések előtti miniszterelnöki találkozókon van, de a munka folyamatos, hiszen nagyköveti szinten szinte napi egyeztetések zajlanak. A munka hatékonysága és az együttműködés keretei egyre inkább kiforrottak, a bizalom és a kezdeti sikerek hatására a tárcák közötti kooperáció is egyre több területre terjedt ki. Ez pedig folyamatosan növelte, és a mai napig növeli a V4 súlyát Brüsszelben, hiszen egy idő után már nem csak egy-egy jelentősebb ügyben viselkedtek egy blokként a régió országai, hanem szakpolitikai kérdésekben is együtt léptek fel.

A V4 története tehát párhuzamos szálakon fut. Az egyik, talán legfontosabb szál Brüsszelben található, míg a másik a régióban. Ez persze nem lenne zavaró, sem pedig feltűnő, amíg ezek az országok nem lépnek fel az EU integráció mélyítését és az intézményi reformokat akadályozó blokkoló kisebbségként. A világgazdasági válságot követő nacionalista-populista fordulat azonban olyan kormányokat ültetett a döntéshozói székbe, amelyek egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a brüsszeli eurokratákra, az Európai Tanács döntéseivel szembemenő, saját hatalmát kiterjeszteni kívánó Európai Bizottságra és az integráció további mélyítésére. Az összeütközés tehát törvényszerű volt, csak a katalizátor hiányzott hozzá, egészen a migrációs válság kirobbanásáig.

A belső integráció irányai

Talán azt sem túlzás állítani, hogy a regionális integráció ágazati mélyülése is jórészt Nyugat-Európa közönyének volt köszönhető. A régió biztonságpolitikai, gazdasági vagy fejlesztésekkel kapcsolatos aggályait ugyanis nem tudták megnyugtatóan kezelni. Törvényszerűen máshogy értelmezték Berlinben, Londonban vagy Rómában az Oroszország jelentette kihívásokat, vagy az Észak-Dél irányú fejlesztések fontosságát, mint ahogy ezt Varsóban tették, márpedig a V4 relációban leginkább Varsó véleménye számít. Az ökölszabály az, hogy azokon a területeken zajlik együttműködés, amelyeket Lengyelország támogat és vállalja a vezető szerepet is. A V4 egyértelműen lengyel dominancia alatt működik, még akkor is, ha a többi tagállam érdekérvényesítő képessége is nő, amennyiben Varsón keresztül csatornázza be saját tematikáját az európai diskurzusba. Erre a jelenségre a közelmúltban a kettős élelmiszer-minőség ügyében folytatott vita elég jó példaként szolgált.

Az első látványos sikerrel járó szektoriális együttműködés 2008 után indult el a gázválság hatására. A V4-országok a következő években közös energiabiztonsági stratégiát alakítottak ki, összehangolták a fejlesztési terveiket és komoly hatást gyakoroltak az Európai Energiabiztonsági Stratégia kidolgozására. Napjainkra Oroszország zsarolási potenciálja minimálisra csökkent és gyakorlatilag adott a gáz piaci árazásának összes feltétele. A V4 hasonló sikereket ért el a Kohézió Barátai csoport alapítójaként a kohéziós politika fenntartásáért vívott harcban, biztonságpolitikai területen, vagy akár az infrastrukturális fejlesztések terén, melyek megvalósítása a következő években ér igazán látványos szakaszába.

Mégis a V4 külső ismertségét a migrációs politika kérdésében kialakított álláspontja hozta meg. Az, hogy a V4 ilyen látványosan képviseljen egy politikát Németországgal szemben, mindenkit meglepett, talán leginkább Berlint. Nehéz megfejteni, hogy mi vezetett idáig, de tény, hogy egyrészt Angela Merkel figyelmét az eurozóna válsága jó időre elterelte, másrészt a V4-államok számos sérelmet halmoztak fel, amelyek hatására valamennyien készen álltak arra, hogy nyíltan konfrontálódjanak Brüsszellel és rajta keresztül Berlinnel.

A V4-egység külső motorja

Ha külső okokat keresünk a V4 megerősödésben, azokat elsősorban stratégiai hibákra lehet visszavezetni. Egyrészt a nyugati EU-tagok későn ismerték fel a formálódó regionális integráció politikai erejét, másrészt kezdetben stratégiailag pocsék válaszokat adtak rá. Ahelyett, hogy leválasztották volna a mérsékelt Szlovákiát és Csehországot, a radikálisabb politikát folytató véd- és dacszövetséget kötő Magyarországról és Lengyelországról, egy egységes, megrögzött, hálátlan és illiberális blokként írták le a V4-ket. Úgy gondolták, hogy a V4-re záporozó kritikák súlya alatt megrogyhat a szövetség és a tagállamok külön-alkukat igyekeznek majd kötni Brüsszellel a kvótakérdésben vagy az intézményi reformokkal kapcsolatban.

Nyugati politikusok sorozatosan az EU értékeivel való szembefordulással és a szolidaritás hiányával vádolták Közép-Európát, amely önmagában megfoghatatlan politikai érv. Az a következtetés, mely számos tagállamban felmerült, hogy a kohéziós politikát, mint „a nyugatról érkező ajándékot” kell felfüggeszteni a V4 megregulázáshoz, inkább megszilárdította az amúgy ingatag egységet. Ez a nyugati tagállamokban mai napig elfogadott narratíva ugyanis gyakorlatilag kimondja, a 2004 után csatlakozott országok csak másodrendű tagok és azt sugallja, hogy az uniós csatlakozás csak számukra járt áldozatokkal, figyelmen kívül hagyva azt a hatást, hogy mit jelentett Közép-Európa számára a piacok megnyitása a rendszerváltás után, és hogy mennyit profitált ebből a nyugat. Aki élőben akarja vizsgálni ezt a jelenséget, elég, ha rápillant a nyugat-balkáni országok külkereskedelmi mérlegére és követi az ott zajló társadalmi folyamatokat.

A kettős mérce kérdése

A kettős mércét persze konkrét ügyekben is látni véli a V4. Miközben nyugati liberális körökben a visegrádi országokat a migrációs válságra adott válaszukért szokás "toxikus szervezetekként" elkönyvelni, mára már a V4 2014-es javaslatai jelentik az európai migrációs politika fővonalát. Tény, hogy a kvótakérdés rendezése nem történt meg, ebben még mindig külön-utas a V4, de az is igaz, hogy a külső határok védelmével kapcsolatban képviselt álláspontját jelentős részben átvette az unió.

Fontos azonban látni, hogy a nyugati politikusok 2016-ra már felismerték, hogy az az egység, amit a V4-nek tulajdonítottak, soha nem létezett. A V4 egy egymástól távolodó, ideológiailag eleve más alapokon nyugvó lengyel-magyar és cseh-szlovák tengelyből áll. Miközben a lengyel-magyar duó karanténba zárása megkezdődött, amit tovább erősítettek ezen országok belső folyamatai, addig a másik párost diplomáciai közeledéssel kezdték leválasztani a csoportról. Ennek számos jele volt és van most is. Angela Merkel többször találkozott európai-, vagy V4-csúcsok előtt kizárólag cseh vagy cseh és szlovák kollégájával, de emlékezhetünk Macron elnök különtalálkozójára ezzel a párossal, vagy még Ausztria szociáldemokrata vezetése idején a Slavkovi együttműködés (osztrák-cseh-szlovák) megerősödésére.

Mennyit ér és meddig él?

Érdemes kétkedéssel fogadni, amikor a V4 haláláról beszélnek. Ez az együttműködés ugyanis már a Meciar-korszakot is túlélte, azóta pedig sokat fejlődött. Ugyanakkor a V4-es intézmények hiánya (egyedül a Visegrádi Alap intézményesült) azt is jelenti, hogy rendkívül gyorsan és rugalmasan lehet csökkenteni a kapcsolatok intenzitását. A V4 alapdokumentumai szerint ugyanis a miniszterelnököknek és elnököknek évente, míg a külügyminisztereknek évente két alkalommal kötelező találkozniuk - a jelenlegi szám ennek a sokszorosa.

Szlovákia egyértelműen jelezte, hogy jelenlegi formájában nem szeretné fenntartani az együttműködést, míg Csehország esetében senki sem lát tisztán, hiszen a választásokon győztes ANO nem volt képes egy megfelelő többséggel rendelkező kormányt felállítani. Azt azonban érdemes hangsúlyozni, hogy jelenleg nagyon kevés olyan terület van, ahol a V4 valóban a cseh érdekeket szolgálná. Sem az energiabiztonság, sem a migrációs politika és határvédelem, sem egy Oroszországgal szembeni összefogás, az infrastruktúrafejlesztés vagy a következő időszakban már nettó befizetőként a kohéziós politika melletti harcos kiállás nem szolgálja feltétlenül Prága érdekeit.

Lengyelország is jelentős belpolitikai változásokon megy keresztül és könnyen lehet, hogy a miniszterelnök-csere egyik célja, hogy kicsit normalizálják az EU-lengyel kapcsolatokat. Magyarország a leginkább érdekelt a jelenlegi struktúra fenntartásában. Érezhető, hogy Budapest elég hatékonyan ejtette foglyul a V4-et, és ez csak részben tudható be annak, hogy jelenleg magyar elnökség vezeti a visegrádi csoportot. Magyarország 2010 után tapasztalható külpolitikai elszigetelődésének legfontosabb kitörési pontja volt a V4, amelyen keresztül bármikor képes volt álláspontja közvetítésére. Nem véletlen, hogy nálunk aggódnak leginkább a V4 jövője miatt.

A legvalószínűbb, hogy a kapcsolatok szűkítése legkésőbb 2018 júliusától, a szlovák elnökség kezdetével megindul. Ez elsősorban a Brüsszelben képviselt álláspontok harmonizációjának megszűnését és látványos külön-utas politikát fog jelenteni, akár még a többéves pénzügyi keret tervezésével kapcsolatban is.

A regionális politikák közül a biztonságpolitikai, energiapolitikai, digitális gazdasággal, innovációval és infrastruktúrával kapcsolatos együttműködések fennmaradnak, sőt számos esetben akár erősödhetnek is. A V4 mandátuma tehát továbbra is teljesül, de ahogy számos külügyes forrás megjegyzi: „valójában ez számunkra nem sokat ér”.

Szerző

Három éve ment el Andrassew Iván

Publikálás dátuma
2018.01.13. 08:40

Halálának harmadik évfordulóján, január 15-én hétfőn a Spinoza Házban idézik fel barátai, tisztelői és volt kollégái Andrassew Iván emlékét, személyiségét. A szervező ezúttal is az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság, melynek tagjai: Bleuer István, Danó Anna, Gyárfás Tamás, Horváth István, Katona József, Karácsony Ágnes, Nagy N. Péter, Róna Péter, Sárközy Tamás, Tamás Ervin, Várkonyi Tibor.

"Ivánt sokan szerették, amiért íróként, publicistaként, riporterként, polgárjogi aktivistaként egyaránt a tisztességes cselekvés lehetőségeit firtatta. Az emlékének ápolására alakult társaságunk, ezért minden évben kitüntet valakit, aki ugyancsak ezt az utat járja. Ő választhat egy példányt Andrassew legendás sámligyűjteményéből" - írták a szervezők. Tavaly a nyilvánosságot igyekezett megroppantani a hatalom, s Scipiades Erzsébet újságíró volt a díjazott. "Napjainkban a civil egyesületek, szervezetek, mozgalmak vannak soron, ezeket próbálja meg ellehetetleníteni, lejáratni a kormány. Ezért döntöttünk úgy, hogy ez alkalommal a Sámli-díjat is egy civil szervezet kapja." Ennek szellemében hívtak meg vendégeket a Spinoza színpadára: Pardavi Márta jogász, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, Jámbor András újságíró, blogger, a Kettős Mérce Egyesület vezetője és Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Alapítvány elnöke pódium-beszélgetését Czene Gábor, lapunk főmunkatársa moderálja. Péterfy Gergely író folytatja tavalyi virtuális beszélgetését Ivánnal (lásd keretes írásunk), a Sámli-díjat pedig a tavalyi díjazott Scipiades Erzsébet adja át (nem pedig Sárközy professzor, ahogy azt korábban jelezték).

Andrassew Iván író, újságíró, aktivista több szerkesztőségben megfordult, míg lapunk publicistája, főmunkatársa és rovatvezetője lett. Ő kapta az első Fejtő-díjat, melyet a Népszava alapított. Ma pedig már ő egy kitüntetés, az Andrassew-Sámli-díj névadója. Egész fiatalon, 62 éves korában, ahogy azt mondani szokták: hosszan tartó, súlyos betegség után 2015. január 14-én hunyt el. A rák vitte el Ivánt, de nem győzte le. Évekig küzdött betegségével, melynek stádiumait blogján is megörökítette.

„Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is." Ezt írta egyik első, 2013-as operációja előtt "távoli naplójában".

Az egyik utolsó, 2014 november 27-i beavatkozás, a "gammázás" után pedig ezt: "Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám. De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a fejemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is. A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim."

Amikor tehette, betegsége alatt - még bottal - is gyakran bejárt a szerkesztőségbe. Három éve már nincs köztünk, de a lapnál - amely időközben jelentősen átalakult, a bezárt Népszabadságtól is sokan a Népszavánál találtak menedéket - őrizzük Iván örökké mogorvának tűnő, mégis mosolygó, derűs alakját. S az ereje teljében lévő emberre, újságíróra és szerkesztőre emlékezünk.

Péterfy folytatja a beszélgetést Ivánnal
Péterfy Gergely személyesen nem ismerte Andrassew Ivánt. Az író tavaly mégis virtuális beszélgetésen vett részt a Spinoza Ház színpadán az akkor már két éve halott (újság)íróval. A különleges előadásban Péterfy saját magát adta, egykori kollégánkat pedig Láng Balázs színész jelenítette meg. És úgy játszotta el Ivánt – idézte fel lapunknak az író –, a kérdéseire adott válaszokat úgy adta elő, mintha ott és akkor pattantak volna ki a fejéből. Pedig mindegyik szöveget Péterfy írta, mert bár nem találkoztak, Andrassew munkáit, főleg a jelenre reagáló publicisztikáit jól ismerte. Fel is használta őket, olyan passzusokat emelt ki a szövegeiből, amelyek aktualitása a mára is vonatkoztatható. Persze nem csak írásait ismerte, de betegségéről és műtéteiről, az erről vezetett blogról és halála körülményeiről is tudott.
A kérdésre, hogyan került mégis kapcsolatba Ivánnal, illetve az emlékét ápolókkal, Péterfy Gergely elmondta, hogy Karácsony Ágnes újságíró kereste meg, és hozta össze Nagy N. Péterrel, a bezárt Népszabadság főszerkesztő-helyettesével, majd az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság többi tagjával. A társaság ötlete volt a virtuális beszélgetés, és ők kérték fel az írót a Spinozában való szereplésre: az első Sámli-díj átadóján, 2017. január 14-én, Iván halálának második évfordulóján. (A helyszínt ugyancsak a társaság választotta, előző évben, 2016 januárjában ugyancsak a Spinoza Házban adták át a baráti, civil társaság „Ki volt Andrassew Iván?” életműpályázata győzteseinek járó díjakat.)
Péterfy az idén folytatja a 2017-ben kezdett kávéházi beszélgetést, partnere ezúttal is Láng Balázs lesz. Ám most kibővül a repertoár, a színész ugyanis nemcsak Andrassew, hanem két másik, a közelmúltban elhunyt újságíró bőrébe is belebújik: Bächer Ivánt és Megyesi Gusztávot is megjeleníti. Vagyis Láng Balázs három szerepet játszik, a szövegeket pedig most is a saját magát alakító Péterfy írta, aki annyit árult még el, hogy Andrassew két rövid novellája is elhangzik majd hangfelvételről – a Népszava egykori munkatársa maga olvassa fel azokat. Az pedig az élet keserű tréfája, hogy most már Megyesi Gusztávot - aki még ott volt a színpadon a Spinozában az első, 2016-os Andrassew-napon - is csak virtuálisan lehet megidézni.

ÚTON A KOLOSTOR FELÉ - „Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött”

Mesterek


Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

Szerző

Forgács Iván: Az embereket hülyének kell nézni!

Publikálás dátuma
2018.01.13. 08:35
ŐSI TAPASZTALAT - „Az emberek mindent tisztán látnak, nem tűrik a megalázó hazugságokat, bukásra van ítélve, aki félre akarja ve

Sokak szerint a politikai propaganda a hazugságok művészete. Vajon miből gondolják ezt? Talán abból, hogy olykor egy-egy politikus állítása nem fedi a valóságot? Ugyan, ezek inkább emberi tévedések. Melyikünk emlékszik pontosan arra, miket mondott régebben, hogyan forgott körülötte a pénz, kitől milyen terveket olvasott?

Bizonyára közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a politikai propaganda a közhelyek költészete. És művészi tolmácsolása. Hiszen miért ismételjük unalomig ezeket az állításokat? Mert van bennük igazság. És amikor egy tehetséges politikus, publicista vagy szakértő szájából csapdosnak magasba a tűz istenéhez, valóban kikacsint felénk a tisztánlátás fénye. Micsoda varázslat! Elég hozzá egy tekintélyt parancsoló, rangokkal, cikkekkel sminkelt arc, a szöveg belső azonosulást jelző, gondolatritmusú tagolása. Kell persze a bátorság is. Ahhoz, hogy kimondjuk a közhelyet. Kevesen is vagyunk képesek rá.

Mindegy, a lényeg az érzelmi hatás. A hazugságnak vélt tévedés felháborító vagy nevetséges, a közhely andalító. Amit azonban nehéz elviselni a politikai propagandában: az üres frázis. Igaz, sokszor jól leplezi magát, mesterei el tudják juttatni a közhely magasságáig. Ez pedig már afféle öntudatlan sarlatánság. Olyasmit kezdünk el ismételgetni, olyasmiért osztunk elismerést, aminek vajmi kevés az értelme.

Sajnos, efféle nagy mondásoktól a felvilágosultságától önelégült baloldali, liberális média és politika sem mentes. Amitől még persze nyugodtan lehet figyelemmel kísérni, szeretni és rá szavazni. De talán érdemes néhány durranós frázisra felhívni a figyelmet.

Az embereket nem lehet hülyének nézni

Megható lenne ez az állítás az emberiségbe vetett hitről. Mármint, ha arról szólna. Ha kijelentőjének az lenne a célja, hogy naivitását ragyogtassa, ártatlan szemekkel kapaszkodva a remény fellegébe, amely mosolygó könnyeket fakaszt lelkéből. Csak hát ez egy bölcs mondat akar lenni. Megkérdik, mit szólok a politikai ellenfél totális hatalmához, új, sikeres propagandakampányához, sehogy se csökkenő népszerűségéhez. Nem nagyon tudok mit mondani, hiszen nem értem az egészet, és akkor előállok egy örök-érvényűnek hangzó gondolattal: Az embereket nem lehet hülyének nézni! Miközben tehát folyamatosan azon dühöngök, hogy az emberek bedőlnek minden hülyeségnek, elzengem, hogy semmi baj, nem lehet őket hülyének nézni. Mert az bizony mindig rosszul sül el. Nem érdekes, hányan gyűlölik már a migránsokat, az amerikai pénzembert, hányan fogadják el a nemzetépítő korrupciót, mekkora szavazótábort mutatnak a közvélemény kutatások. Mert ősi tapasztalat, hogy az emberek mindent tisztán látnak, nem tűrik a megalázó hazugságokat, bukásra van ítélve, aki félre akarja vezetni őket. Sok példa ugyan nincs rá, de ez így van. Amivel azt kívánom jelezni, hogy nyugalom, az ellenzék, bármilyen gyengének, tanácstalannak tűnjön is, ura a helyzetnek.

Nem akarják leváltani a kormányt

Látszólag az ország iránti mély felelősségérzet bánatos indulata mondatja ezt politikussal, szakértővel. Pedig csak másra tereli vele a felelősséget. Nehezen mennek az egyeztetések, több párt elutasítja az együttműködést. De nem azért, mert viták vannak a helyes stratégiáról, mert előválasztás nélkül nehéz eldönteni, ki a legjobb jelölt az egyéni körzetekben, vagy mert taktikailag hibás, de őszinte fundamentalista elvhűség hajt pár szervezetet. Vagyis, mert őrült nehéz összehangolni hat-nyolc párt nézeteit, érdekeit, és megszervezni hátrányos feltételek között, kevés pénzből egy hatásos kampányt. Nem. Én és a pártom készen áll erre, de a többiek közül sokan nem akarják valóban leváltani a kormányt. Sajnos, ez van, én tudom, csak a képviselői székek. Én hinnék a dologban a magam 10 százalékával, de ők nem hisznek benne, pedig van nekik 2 vagy 6. Mindez nem több, mint önmentegető vádaskodás, nem elegáns, még akkor sem, ha van benne igazság.

Az ellenzék nem nyújt alternatívát

Ez már egyértelműen a média nagy szellemi magaslatokról visszhangzó aranyköpése. Mi az oka az ellenzék alacsony támogatottságának, a sok otthon maradó szavazónak? A szakértő elmosolyodik, ő bizony tudja, és kisóhajtja magából a zengzetes magyarázatot: Nem tudnak igazi alternatívát nyújtani az embereknek! Nincs jövőképük! Micsoda meglátás. Igen, az emberek rendkívül igényesek. Nem elég, hogy nem lehet őket hülyének nézni, de nagyon meg is gondolják, ki és mi mögé álljanak. Látják, hogy autokratikus rendszerben élnek, egyre nehezebben viselik, nem látnak benne perspektívát maguk számára, gyomruk kifordul a visszaélésektől, a bizalmatlanságot szító, harcra uszító, álszent ideológiától. Kormányváltást szeretnének. De hát mit kínál nekik az ellenzék? A jogállamiság helyreállítását, lépéseket egy jóléti állam irányába, jobb egészségügyet, korszerűbb oktatást, igazságosabb szociális rendszert. Na de hát ez borzasztó kevés! Ennyi lenne a jövő? Akkor inkább maradjon, ami van. A véleményformáló meg rábólint: igazuk van, teljesen érthető, ha a kormányra szavaznak vagy otthon maradnak. Ez nem alternatíva. Nem az emberek közönyösek és hülyék, meg amúgy sem illik annak nézni őket. Az ellenzék ostoba és ötlettelen. Persze arról, hogy milyen jövőt kéne felvázolni, semmit se tudunk meg, véget ér a cikk, más érkezik a stúdióba. Így aztán ez a blikkfang csak annyit jelent, hogy valakik egy válságos, nehezen érthető helyzetben, ahol süket fülekre találnak a lehetséges alternatívák, úgy próbálnak zseniálisan bölcsnek tűnni, hogy zsenialitást kérnek számon másokon.

Nincs egymondatos cél

A véleményformálók sokáig keseregtek azon is, hogy a demokratikus pártoknak nincs programja. Nem mindegyikkel kapcsolatban volt ez igaz régebben sem, de most már valóban nem lehet ilyesmivel villogni. Elkészültek a programok, szép hosszúak, lehetne őket elemezni. De az éles szemű szakértő azonnal látja, hogy nem hathatnak kellően az emberekre. Mert néhány oldalból is kiderül, hogy nem elég világosak. És ami a legnagyobb baj: nem lehet a lényegüket, a politikai célt egy hangzatos, rövid mondattá tömöríteni. Rámutatunk tehát egy hiányra, nem kevesebbet állítva, mint hogy azon múlhat a választási siker. A rövid, jelszóértékű varázsmondaton. Ám frázisgyártó eszünk itt már annyira túlpörög, hogy lényegében megkérdőjelezi embertisztelő szemléletünket. Hiszen mit is mondunk? Ha képtelenek vagyunk egy ütős mondatban megfogalmazni politikai víziónkat, nem tudjuk megszólítani az embereket. Merthogy őket nem érdeklik a kidolgozott programok. Csak a jelszavakra figyelnek oda. Akkor kattannak rá egy politikai szervezetre, mozgalomra, ha az kábulatba kólintja őket valami frappáns blöffel. Más szóval, ha hülyének nézi őket.

Kellene egy igazán karizmatikus vezető

Tegyük fel a lehetetlent: valakik valóban le akarják váltani a kormányt, megvan hozzá az igazi alternatíva, a világos program, amely egyetlen mondatban is összegezgető. De ez sem elég ahhoz, hogy ne búgjon fel a politikai lét legmélyébe hatoló frázis: Jó, jó, ám mindez mit sem ér, ha nincs egy igazán karizmatikus vezető. Márpedig az nincs, dalolja gyerekkórusban a média, olykor nemcsak szakértők, hanem tapasztalt politikusok vezényletével. Nincs, mert az egyik megosztó, a másik túl lelkes, a harmadik tapasztalatlan, a negyedik nagyon dörzsölt, az ötödik nem egy észlény, a hatodik öntelten okos, a hetediknek nem vonzó a körme… Amivel azt mondjuk, hogy az igazi vezetőnek megfoghatatlan, mágikus erővel kell rendelkeznie. Mert csak azokat követi a nép. Az elbűvölő, magabiztos vezéreket, Akikért rajongani lehet, mint egy médiasztárért. És ha ez megvan, már nem érdekes, ki és mit akar, van-e alternatíva, program, egy mondat, két mondat. Addig okoskodunk hát demokráciára hangolt agyunkkal fájdalmas tehetetlenségünkben, amíg el nem jutunk a hatalmát gátlástalanul őrző politikai ellenfél alaptéziséhez: Az embereket hülyének kell nézni!

Témák
közhelyek