„Ami itt van, az már nem az én hazám” – írja az Élet és Irodalomban megjelent Isten veled, Magyarország! című publicisztikájában. Akkor mi?
Diktatúra. Ennyire egyszerű.
Sokak szerint Magyarországon nincs diktatúra, vannak pártok, pár hónap és választást tartunk.
Modern, XXI. századi diktatúra van, ami persze különbözik a múlt századiaktól. Kádár János diktatúrája is más volt, mint Rákosi Mátyásé. Tömeges kivégzéseket, bebörtönzéseket, deportálásokat Kádár a hatalma elején csinált. Viszont utána sem volt többpártrendszer, jogállamiság, sajtószabadság. A mai magyar rezsimből is hiányoznak ezek az ismérvek. Akkor is, ha vannak a Fidesz mellett jelentéktelen pártok, van még néhány szabadon működő média, de a sajtó kilencven százaléka a kormánypropagandát mondja, sugározza. Ez Orbán Viktor diktatúrája.
A „diktátornak” és a „diktatúrájának" nagy támogatottsága van Magyarországon. Orbán Viktor valaha volt liberális és demokrata is. Ön azt írja már akkor is ismerte.
A rendszerváltás előtt, a Szabad Európa Rádió munkatársaként rengeteg műsort készítettem az akkori magyarországi ellenzékről, amelynek része volt az Orbán vezette Fidesz is. A miniszterelnökkel 1989-ben Londonban találkoztam először, ő akkor Soros-ösztöndíjjal Oxfordban tanult. Volt szerepem ebben a támogatásban, hiszen amikor Soros György Münchenben járt, említettem neki, hogy Orbán szerepet fog vállalni a rendszerváltás utáni magyar politikában. Londonban udvarias volt és arra kért, továbbra is támogassuk a demokratikus ellenzéket, köztük a Fideszt. Nem ellenkeztem, sőt a párt hivatalos megalakulása után pár perccel például telefoninterjút készítettem két megválasztott vezetőségi taggal, Szelényi Zsuzsannával és Fodor Gáborral.
Mikor romlott meg az idilli viszony?
1992-ben Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere azt mondta, hogy amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor a Fidesz képviselői "csuhások, térdre, imához!" felhívást intéznek hozzájuk. A parlamentben megkérdeztem Orbántól, hogy ez mégis mire jó. "A választóink ezt akarják hallani" – válaszolta röviden.
A választóik most mást akarnak hallani, így mást mond, közben pedig bármit megtehet.
Nincs kifogásuk az ellen, hogy a lakosság negyede a létminimum alatt él. Az utcán karácsonykor is hosszú sorok álltak egy tál meleg ételért. Hajléktalanok fekszenek az aluljárókban. Az egészségügy már évek óta padlón van, rengeteg magyar orvos és nővér dolgozik például Németországban. Minden nap újabb korrupciós esetekre derül fény, és egyre csak az Orbán-közeli emberek hihetetlen gazdagodásáról hallani. És mindezt hangos szó nélkül tűri a népünk. Mindig is tűrte. Nekünk mindig vezér kellett, kell. Legyen az osztrák császár, Horthy Miklós, Kádár János vagy Orbán Viktor. Mindig kell valaki, aki megmondja, hogy merre van az előre. Aki megígéri, hogy megvéd bennünket akkor is, ha nincs kitől. Majd kreál ellenséget. Most éppen Brüsszel az, meg Soros.
Mi a legnagyobb „bűne” Orbán Viktornak?
Úgy „védte” a keresztény Európát, hogy kerítést épített a menekültek elé, és megtagadta befogadásukat. Ezzel a politikával tovább mélyítette a bennünket a Nyugattól elválasztó szakadékot, amelyet ő ásott meg nyolc év alatt. A rendszerváltás utáni kormányok érdeme volt, hogy a negyvenéves szovjet elnyomás után – népszavazás jó eredményével alátámasztva – ismét jelentkezhettünk a demokratikus Nyugatnál, és az befogadott bennünket. Orbán nemcsak vonakodik, hogy viszonozza a szolidaritásukat, hanem nyolc éve folyamatosan támadja, ellenségének tekinti az EU-t és azokat, akik olyan intézményeket hoztak létre, amelyek demokratizálni próbálják a kelet-európai országok kommunista rendszerek idején zárttá tett társadalmát. Például Soros Györgyöt.
Mikor döntötte el, hogy 80 évesen újra itt hagyja az országot?
1956-ban egyszer már elköszöntem Magyarországtól. Igaz, akkor menekültem. Most önszántamból megyek. Tiltakozásul az ellen a rendszer ellen, amely ma itt uralmon van. Amikor először mentem, tizenkilenc évesen, a nagy bizonytalanságba indultam. Fogalmam sem volt, mit hoz a jövő. Most, nyolcvanévesen tudom, hogy család, unokák, biztos egzisztencia vár. Mégis ez a szomorúbb, sokkal szomorúbb búcsú. Nem egy országtól – a magyar hazámtól búcsúzom. Sokat jártam vidékre a barátaimhoz. Egyetlen csatornát lehet nézni, egyetlen rádiót lehet hallgatni, és a helyi lapot lehet olvasni, amely a kormány propagandáját harsogja. Ez fáj. Huszonöt éve ebben a lakásban élek, a héten jön a költöztető autó és teljesen felszámolom az itteni életemet.
Most már haza sem jön?
Magyarnak születtem, ez az, ami örökre megmarad bennem. A magyarságomat, a hazaszeretetemet olyan alakok, mint Kádár vagy Orbán nem tudja elvenni.
Az idei választásokat azért követi majd?
Igen, és már előre is el vagyok keseredve.
Akkor nem tud mondani semmi biztatót az itthon maradóknak?
Semmit. Az úgynevezett ellenzéki pártok egymással vannak elfoglalva. Többet harcolnak egymással, mint Orbán Viktorral. Egyáltalán nem bízom abban, hogy Orbán elveszítheti a választást. Sőt, a kérdés igazából az, hogy lesz-e megint kétharmada. Szerintem az is meglesz. A jóslás veszélyes, főleg, ha a jövőre vonatkozik, de a viccet félretéve félek, hogy ez lesz a vége.
Ön régebb óta ismeri a miniszterelnököt, mint az átlag magyar választó. Mit gondol, meddig maradhat még hatalmon?
Orbánt még nyolc év múlva is megválaszthatják. A miniszterelnök és Deutsch Tamás a 90-es választások előtt az én magánautómmal járt napokig választási körútra, mert a Fidesznek akkor még nem volt semmije. Én is elkísértem Orbánt Egerbe, Pécsre és több más városba. Beszédeiről, a gyűlésekről riportot készítettem, véleményét több interjúban rögzítettem, tehát a lehetőségeimhez mérten valóban támogattam. Ezt már sokszor meggyóntam, komoly bűn volt.
