Kvász Iván: Gennyes ügyek

A "hol hibáztam?" kínos kérdése senkit nem kerül el. Hirsch Jenő is gyakran feltette magának, érdekes, vagy sem, de sokkal inkább akkor, amikor már úgyse korrigálhatott volna. Menet közben, úgymond, soha nem maradt idő a mély elemzésekre, döntött, ahogy döntött, jól vagy rosszul, de a dolgok mentek tovább. Később ugyan belevillant, hogy lehetett volna másként, lehetett volna jobban is, de azzal hessegette el rossz gondolatait, hogy egyrészt, ami történt, az megtörtént, másrészt nyilván oka volt, hogy úgy történt, ahogy történt.

Történelemtanári minőségében ennél laposabb és igaztalanabb általánosítást nem mondhatott volna hallgatóinak. Ezért az évek múltával mégiscsak vett egy mély lélegzetet és igyekezett legalább post festa szembenézni a kényelmetlenül kérlelhetetlen tényekkel.

Kirúgni volt mindig a legnehezebb. Nem úgy és nem annak született, nem arra nevelték, hogy ő bárkit is kirúgjon. Mégis rákényszerült, de mindig egy - vagy több - ütemnyi késéssel. Húzta, halogatta, amíg csak lehetett, mert nem szívesen nézett szembe eltávolítandó munkatársával. Félt is tán egy kicsit a kínos szituációtól, de még inkább szégyellte magát, mert ilyenkor mindig a kíméletlen kapitalista jelent meg lelki szemei előtt, aki - legnagyobb bánatára - bizony ő maga volt. Ezért nagy leleményességgel egy sor kíméletes megoldást eszelt ki, amelyek meghosszabbították ugyan az eltávolítandó kolléga ottlétét, de a problémát csak elodázták, súlyosbították, és a végén mindig többe kerültek, mint az azonnali, drasztikus megoldás. Hiába, mégse volt elég vastag a bőr a pofáján.

Volt, hogy azért kellett (volna) elküldenie valakit, mert elviselhetetlen bűzt árasztott magából. A ráutaló magatartásmódok egész arzenálját dobták be, hogy a dezodor használatára rábírják szerencsétlen kolléganőt. Állandó kereszthuzatban ültek – és fáztak meg – miatta, ami még hagyján lett volna, ám egy szerkesztőség elég gyakran fogad vendégeket is. S bár egy-egy alanyi költő nem engedhette meg magának a finnyás szaglás luxusát, de akadtak olyan szerzők is, akik mégis inkább máshová vitték a kéziratukat. Az élet valahogy itt is megoldotta Hirsch helyett a problémát – a hölgy váratlanul várandós lett és magától elment -, de a dús-keblű kézbesítőlány esetében egész odáig kellett várni, amíg elvégezte az esti iskolát. Persze aztán kicsit hiányzott, ahogy egy szál pólóban és forrónadrágban kiszállította a sürgős leveleket, mert mindig közfeltűnést keltett a partnereknél.

Igazság szerint Hirsch képes volt olyan helyzeteket teremteni – és tartósítani -, amikor a delikvens, olybá tűnt, magától távozott. Kapott tisztes végkielégítést, minden ment a lovagiasság szabályai szerint, csak az idegek roncsolódtak, a munka sínylette meg a tili-tolizást és legbelül senki sem volt boldog és elégedett. Mentségül szolgáljon, hogy azóta is fogadják egymás köszönését.

Egy esetet kivéve. Az illető tulajdonképpen jóravaló ember volt. Nagy műveltségű, kulturált, ügyszerető. A kisujjában volt az egész szakma, és egy állami vállalat kulcsfontosságú pozíciójában sokat tett a minőségért, az új idők új irányzatainak, szellemiségének térnyeréséért. Hirschék, mint új generációs kulturális vállalkozók, sokat köszönhettek neki, méltányolta szabadgondolkodásra törekvő igyekezetüket, a „szocialistának” nevezettől eltérő „kiadáspolitikájukat”. Ezért, amikor nyugdíjazták, vállalatát privatizálták, hálából odavették magukhoz. Tudták ugyan, hogy öregecske kissé, meg, hogy mélyen beleivódott az általa egyébként utált szocialista nagyvállalati munkaszellem és praxis, ám úgy gondolták, hogy így is hasznukra lehet tapasztalatával, meg, egyébként is, akkoriban megengedhették maguknak a nagyvonalúság gesztusát. Még az állandó kommunistázást is elnézték neki, hisz tudták nagyon jól, hogy „nem úgy gondolja”: a véresszájúság távol állt tőle, egy légynek sem tudott ártani. A hátuk mögött tetejébe még "szalonzsidózgatott" is kicsit, attól azonban óvakodott, hogy mindez a gazdái fülébe jusson.

Persze, a fülükbe jutott. De nem ezért rúgták ki. És nem is korruptság, hanyagság, nemtörődömség miatt. Ugyan megkárosította a céget három és fél millió forinttal (ami akkoriban igen nagy pénznek számított), de nem akarta. Csak az évtizedekig belerögzült aktatologatási reflexe lépett működésbe és a törvényes határidőn belül nem utasított el egy beszedési megbízást. Ehelyett beletette egy általa nyitott és saját kezű, szálkás betűivel megcímkézett dossziéba. Amelynek a beszédes „Gennyes ügyek” nevet adta, majd elsüllyesztette az idők végezetéig, íróasztala legmélyére.

2018.02.03 08:00

Az embertelenség rangjáról

Publikálás dátuma
2018.08.19 07:00

Fotó: MARABU RAJZA/
A huszonegyedik századnak is van már világméretű exportja: Orbán Viktor eszméi és gyakorlata.
"Ahogyan távolodott az ágyúmoraj, úgy vezényeltek minket egyre beljebb Oroszországba. Egy mozdulatlan s minden hívásra, szólításra moccanatlan vizsla állt az országúton, nyilván gazdáját veszítette el valamelyik német vagy magyar katonatisztben. Mi pedig ültünk a megszenesedett gerendákon, s rágtuk a napi porciónkat. Eckl Gusztáv [századparancsnok] helyettese, Lukács zászlós, akkor már nem tudom, milyen érdeméért hadnagyi rangot viselt. S példát vehetett volna Guszti bácsiról (magunk közt így neveztük századparancsnokunkat), ő az embertelenség rangját is viselni igyekezett. Mintha a koromból és a pernyéből bújt volna ki, megállt előtte egy parasztasszony, karján csecsemő, szoknyájába fogódzva egy háromévesnek látszó kislány, s a félkilós konzervdobozt fölbontó Lukács hadnagy elé tartotta a kezét. A kinyújtott, kérő tenyér válaszul ezt kapta:
Menj, kérjél Sztálintól!
Itt egy pillanatra átugrom 1945-be, amikor Lukács hadnagyot öt évre ítélte a népbíróság. Azok az embertelenségek, amikért elítélték, szerintem nem voltak olyan súlyosak, mint az a néhány szó, amit a szerencsétlen anyának mondott."
Zelk Zoltán Egy magyar költő utolsó éve című cikkét olvasom.
Orbán Viktor az embertelenség rangját is viselni igyekszik. Ha egyszer majd elítélik, amiben őszintén reménykedem és hiszek, akkor nem annyira lopásaiért és a magyar társadalom európai leszakadásáért kell felelnie, hanem azért, mert száz és száz szerencsétlen anya, karján csecsemővel, ruhájába kapaszkodó hároméves kislányával könyörgött neki az európai bejutásért, az életéért, amire azt válaszolta: menj, kérj Allahtól! És egy népet nevel arra, hogy azt válaszolják a könyörgőknek: magatok tehettek arról, hogy táborokban éheztek, hogy te és gyereked vízbe fulladtok!
Ferenc pápa üzenete négy ige: befogadni, védelmezni, támogatni, integrálni. Orbán keresztény Magyarországának négy igéje: kerítéssel kizárunk, üldözünk, tiltunk, megbélyegzünk.
"Amikor azt mondom például, hogy segíteni bajba jutott felebarátunkon jóravaló dolog, míg másokat gyötörni alávaló, akkor arra gondolok, (…) hogy pontosan így állnak a dolgok: az egyik jó, a másik rossz.” – írja Łeszek Kołakowski. Hozzáteszi: „nem azáltal teszünk szert erkölcsi ismeretre, hogy valaki erről vagy arról meggyőz bennünket, nem azért, mert Kantnak, Husserlnak vagy Platónnak igaza volt, hanem azért, mert képesek vagyunk bűntudatot érezni, és ezt a bűntudatot valóságosan megtapasztalhatjuk, ha olyan törvényt szegünk meg, amelyről tudjuk, hogy igaz." Vagy mégsem vagyunk képesek bűntudatot érezni. Vagy nem látjuk a törvényt. Vagy nem érezzük, hogy megszegtük.
Eszembe jut Asztrik főapát feljajdulása: - Kiszolgáltuk az embertelen és gyilkos hatalmat a zsidók üldözése idején. Kiszolgáltuk a kommunizmus idején. És most kiszolgáljuk a menekültekkel szembeni aljas tisztességtelenség idején. Nem volt és nincs bűnbánatunk, nem is lesz ezért kegyelmünk. Ebben én nem akarok részt venni.
Ebben én nem akarok részt venni.

Demokrácia- vagy diktatúra-kivitel

"»A demokrácia – mondotta Eden angol külügyminiszter – az elmúlt évszázadban Anglia láthatatlan kivitelének legfontosabb tényezője volt.« (…) Ilyen kis angol mondatokon nevelkedett Széchenyi és Kossuth szellemisége; ilyen mondatokon nevelkedett Eötvös és Deák szabadelvű demokráciája." Igaz. Márai Sándor írta a Pesti Hírlapban, 1937. január 17-én az Angol kivitelben. A XIX. században Anglia, és így a Nyugat láthatatlan kivitelének legfontosabb tényezője a liberális demokrácia volt. Amikor a XIX. században a kicsiny és ismeretlen Magyarország egyetlen igazi politikai kivitele - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc - megmutatkozott, akkor Angliát éppen az egyenértékű cserére figyelmeztettük. Kossuth lángoló szónoklatai Angliában és Amerikában éppen erre a liberális demokráciára, a szabadság és függetlenség eszményeire figyelmeztettek.
"A leghangosabb vád, melyet ellenfelei és vetélytársai hangoztatnak, hogy a demokrácia kiadta kezéből a hatalmat. Mit kezdhetünk még egy szemlélettel, melynek nincs karhatalma, amely önként adta ki kezéből a fegyvert, s tűri, hogy az erőszak lebunkózza? Mit kezdjünk egy demokráciával, amely nem érzi többé hivatását, szerepszerűségét, nincs benne semmi »hősies« - mit kezdjünk e civil életformával egy korban, amely egyre lelkesebben viseli a szellemi és társadalmi formaruhát? Van-e még hősies tartalma a demokráciának, abban az értelemben, mint volt a múlt század közepe felé, mikor szellemi és gazdasági és társadalmi szabadságjogokkal ajándékozta meg Európa és Amerika nemzeteit? Eszmekörök letűnnek, mint az emberek, akik képviselték az eszmeköröket; a művelődés és a harc az életért nem mindig párhuzamos folyamat, s a nép, amely tegnap még a szellemi és társadalmi szabadság jelszavait írta, ma önként vállal kollektív korlátozásokat, feláldozza az egyéniséget a közösségnek, a demokráciát a parancsuralomnak."
Márai ugyanúgy fütyül a sötétben, ahogy ma én, amikor megállapítja, hogy a demokrácia igenis kapós áru az Egyesült Államokban – ez akkor igaz -, Franciaországban – már nem igaz -, Hollandiában, Belgiumban, Svájcban és a skandináv országokban. Csakhogy 1937-re a demokrácia szőrén-szálán eltűnt a kontinens többi országából. "A demokrácia működik, és jól működik: ahol megbukott, ott nem éltek, visszaéltek vele. A demokrácia nem akarja megmenteni a világot; legkevésbé az angol demokrácia. Egy eszmekör, melynek tartalma annyi, hogy a népuralom a polgárok politikai egyenlőségén alapszik, s a politikai hatalmat minden felnőtt és nő egyformán gyakorolja a választójogon keresztül, csakugyan nem »hősies«. Nem is akar az lenni. (…)
Nem a demokrácia bukott meg, hanem azok, akik alkalmatlanok a demokráciára. (…) Ez az angol demokrácia mindenekfölött konstruktív. Nem a tömegek uralmát jelenti, hanem a kiválasztás elvét, melyet a tömegek cenzúráznak. Ez az angol demokrácia a fegyelem elvét hirdeti; nem a megfélemlített és mukkanásra képtelen csordafegyelem, hanem a meggyőzött, a felismert igazságoktól áthatott, a közösség érdekeit önként és készségesen szolgáló egyén fegyelmének elvét. Ez a demokrácia, amely ma is uralkodik Angliában, nem a szociális forradalom elvét hirdeti, hanem a szociális fejlődés szükségét. Az egyén cselekvő tagja marad a társadalmi közösségnek e demokráciában; tehetségén, vállalkozókedvén és képességein, felelősségérzetén épül fel a társadalom jóléti szervezete. (…) Ez a demokrácia szigorú törvényekkel gondoskodik arról, hogy az élet startjánál lehetőleg egyforma eséllyel kezdjék az emberek a versenyt." Szép. De mit tegyünk, ha az emberek többsége a régi kontinensen mindezt nem hitte? S hiszi-e ma? Három és félév múlva Churchill Angliája volt az egyetlen ellenálló demokrácia Európában.
"Magyarország ebből az »angol kivitelből« az elmúlt évszázadban behozta a maga részét. Az áruval nem csapták be. Ma, amikor ügyes politikai vigécek csalogatnak és kínálgatnak mindenféle gyanús pótlékkal, nem árt emlékezni és ragaszkodni az eredetihez. A csomagolás védjegye: Made in England. Tartalma a régi, az egyetlen, amiért és amivel élni érdemes: a demokrácia, ahogy az öreg Deák szerette volna, s ahogy a fiatal Eden ma is hirdeti." Vajon valóban behoztunk-e eleget a nyugati demokrácia árujából? S nem volt-e mégis hamis, lejárt szavatosságú, leértékelt áru?
A huszadik század világméretű magyar kivitele 1956 forradalma volt. Igazi, tisztességesen legyártott, a legkifinomultabb elitet és a jobbra, igényesebbre vágyó tömeget kielégítő termék: Made in Hungary.
Nem tagadhatjuk le, hogy a huszonegyedik századnak is már van világméretű exportja: Orbán Viktor eszméi és gyakorlata. Harsány és veszélyes, idegesítő és megnyerő bóvli – félelmetes fegyver. Magyar kivitel.
(Marotta-Mondolfo, 2018. augusztus 9.)
2018.08.19 07:00
Frissítve: 2018.08.19 07:00

Kácsor Zsolt: Engels és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.18 10:00

Fotó: /
„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”
Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.
Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:
– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.
Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:
– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.
Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.
A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:
– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.
Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:
– Nem, most például sokkal jobban vagyok.
Másnap meg is halt.
2018.08.18 10:00
Frissítve: 2018.08.18 11:33