Nagy Gábor Miklós: Lisszaboni déjà vu

Publikálás dátuma
2018.02.03. 08:15

A repülőgép éles balkanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejo felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa déjà vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstösen fénylő olajfáival a Szent György vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Lent pedig a hét dombra épült város, amelyet - úgy tartják - az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, valaha a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles balkanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.

Igazán csak a Tejo…

…torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszáz éves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszáz éves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos kolostorban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, hogy megérti az ember, mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

De ahhoz, hogy Isten…

…jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

Azt mondják, kell, hogy legyen…

…egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek; a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a cédrusokkal teli Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

Carne de Porco à Alentejana...

Így nevezeik azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen nem zöld - fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.

Szerző

Erdélyi Eszkimó Péter: Megérezték a szabadság ízét

Publikálás dátuma
2018.02.03. 08:10

Jól jellemzi Oleg Volovikot egyik hazánkról írott könyvének címe: Magyarország – szerelem első látásra. A híres orosz író, újságíró, közéleti személyiség húsz éve telepedett nálunk és azóta igyekszik népeink közeledését elősegíteni. Beszélgetésünk apropóját tavasszal megjelenő, orosz nyelvű kötete nyújtja, amely az 1848-49-es magyar szabadságharcot mutatja be elfogulatlanul.

- Az orosz szerzők könyvtárnyi szakirodalmat jelentettek meg az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. Miért döntött úgy, hogy foglalkozik a témával és egy újabb monográfiát ír róla?

- Könyvtárnyit azért nem. Egészen pontosan, a 170 év alatt, amely azóta eltelt, az ujjainkon meg tudjuk számolni azokat, akik orosz nyelven írtak a magyar szabadságharc történetéről. Ráadásul igazán színvonalas, átfogó dolgozat legfeljebb kettő-három jelent meg. Ezen kívül az élet paradoxona, hogy a különböző korszakokban készült munkák gyakorta homlokegyenest ellenkezően viszonyulnak ugyanazon eseményekhez. A cárizmus idején például a magyarokat bajkeverőknek, lázadóknak mutatták be, akik az évszázados hagyományokat és a rendet igyekeznek szétzilálni. Ezzel szemben a szovjet időkben ugyanazoknak az eseményeknek bemutatásakor a magyarokról már egészen más szemszögből írtak – ők a szabadság és függetlenség harcosai. Ráadásul a szovjet szerzők megpróbáltak „csatlakozni” ehhez a küzdelemhez, bedobva kitalált történelmi személyiségeket. Például olyanokat, mint az elhíresült Alekszej Guszev kapitány és követői, akik állítólag átálltak a magyar szabadságharc oldalára és életüket áldozták annak eszméiért. Ily módon állították fejre az 1848-49-es forradalmi eseményeket, hogy azok a jóval későbbi propagandacélokat szolgálhassák. Úgyhogy a magyar forradalom és szabadságharc egyáltalán nem kimerített terepe az új kutatásoknak. És ami ennél is fontosabb, az nem más, mint a korszak tárgyilagos megközelítése, valamint a tényekből való, átgondolt és tudományosan tisztességes következtetések levonása.

- Egyformán értékelték az akkori eseményeket a hivatalos oroszországi körök és az orosz értelmiség?

- Nem, hatalmas volt a különbség! Amennyiben leszámítjuk a szélsőséges pánszlávistákat, a magyar szabadságharc sorsa együttérzést váltott ki az orosz intelligencia köreiben, ellentétben a hivatalos irányvonallal. I. Miklós cár döntése és Iván Paszkevics hadseregének intézkedései, amelyek a magyar forradalom leverésére irányultak, a rendkívül művelt rétegek között mindenkor égető szégyenérzetet, és zavaradottságot okoztak. Oroszország közvéleménye kifejezetten rosszallotta, hogy orosz csapatok vettek részt ezekben az eseményekben. Meglepő, hogy a szigorú cenzúra ellenére a korabeli orosz sajtó megítélése egyöntetű: szinte minden újság- és folyóiratcikk kifejezi mély sajnálatát amiatt, hogy a magyar nép az orosz beavatkozás miatt vesztette el a függetlenségét. A kormány képviselőit kivéve az oroszok elítélték ezt a politikát, beleértve a cár által Magyarországra küldött orosz hadsereg tagjait is. Így volt ez a cárizmus idején és a szocialista korszak alatt szintén. Például a kiváló szovjet író, Konsztantyin Szimonov a szovjet írók kongresszusán a következőket mondta: „…szükséges, hogy a tudatunkban a történelem valóban történelem legyen. Nem szabad kivájni belőle csupán a mazsolákat, mint az ötéves gyermek a kalácsból. Érzéseimmel átlépve a történelembe, én nem vagyok képes (…) az orosz fegyverek győzelmét kívánni abban az 1849-es ütközetben, ahol meghal Petőfi és szét lesz taposva Magyarország függetlensége a nagyhatalmak kötelezettségeinek jegyében, amelyeket az orosz cár vállalt az osztrákkal szemben.” Nem kevés hasonló kijelentés hangzott el Oroszországban, amelyek a magyar szabadságharc mellett álltak ki. Közülük a legérdekesebbeket, amelyek a legkülönbözőbb forrásokból valók, rendszereztem és megjelentetem a könyvemben.

- Az anyaggyűjtés során rábukkant-e olyan új értesülésekre, amelyek meglepték, és amelyekről a tudománynak sem volt eddig tudomása?

- Azok a történelmi tények és részletek, amelyek a könyvemben olvashatóak, egészen érdekesek. Ezek korábban különböző körülmények miatt nem kaphattak részletes leírást. Valószínűleg a fentebb említett szégyenérzet miatt sem. Például arról is írok, hogyan látta el magát élelmiszerrel az óriási orosz hadsereg Magyarországon, miként működtek az ezredkórházak, milyen módon harcoltak a fel-fellángoló kolerajárvánnyal, amelybe becslések szerint 13 ezer orosz katona pusztult bele a nyolc hónapos intervenció alatt, továbbá az ezredtemplomok és a papok tevékenységéről, stb. A könyvem egésze kizárólag elsődleges forrásokra épül, különleges történelmi és archív dokumentumokra. Az egyik ilyen tartalmazza azoknak az orosz ezredeknek a hadiútjait és szerepeit, amelyek részt vettek a hadjáratban. Elmondhatom, hogy a kötetben látványos történelmi felfedezések is szerepelnek, amelyek - engedelmével - most az interjú keretein kívül maradnak. Ígérem, hogy a könyvben részletesen kitérek rájuk.

- Mit gondol, különbözik-e a magyar forradalom és szabadságharc a többi európai forradalomtól?

- A magyar forradalom összességében kivételes, kiemelkedő és egyedülálló volt. A maga nemében a nemzeti egység és összetartozás példája és egyértelműen a magyar nemzet bátorságát, lelki erejét tanúsítja a legnehezebb körülmények között. Semmi hasonló nem történt sem Ausztriában, sem Németországban, sem Franciaországban - akár a hosszát, akár nagyságát vesszük tekintetbe a szó legtágabb értelmében. Továbbá fontos hatása volt ezeknek az eseményeknek a Habsburg Birodalomra, a benne élő népekre, ezzel együtt egész Európára és a világunkra általában.

- Mit gondol, hogyan érzékeli, hagytak-e nyomot ezek az események a mai magyar emberekben?

- Ez nem kifejezés! Úgy vélem, az akkori eseménysor nem csupán a magyar nép különleges megtiszteltetésének és rendkívüli büszkeségének a tárgya, hanem fényes példa lehet a világ többi népének arra vonatkozóan, hogy a nemzeti lélek erejét legyőzni – sem fegyverrel, sem idegen hadsereggel, minden igyekezet ellenére – lehetetlen. Végül is a katonai győzelem dacára éppen a magyarok arattak megsemmisítő győzelmet a zsarnokság, a rájuk kényszerített idegen uralom felett, amelyet hősies cselekedeteikkel arra kényszerítettek, hogy félelmében remegjen. Hiszen az osztrák uralkodó nem véletlenül, szinte térden csúszva, könnyek között könyörgött I. Miklós orosz cárnak, hogy mentse meg birodalmát a győzedelmes magyar forradalmi mozgalommal szemben. Ekkor a magyarok megérezték a szabadság ízét, megértették, hogy harcolni lehet és kell a saját boldogságunkért. Ezzel vívták ki azt a megbecsülést, amely örök időkre megilleti őket, sőt némi irigységet is kiváltanak azokból, akik annak idején elárulták a bátor magyarokat, amiért cserébe adományokat, engedményeket vártak és kaptak Bécstől, ezzel lemoshatatlan foltot ejtve a becsületükön. És tudják meg, én is büszke vagyok a magyarokra. Talán éppen ezért várom izgatottan könyvem mielőbbi megjelenését.

Etető - Sebes György: Sorozatos lubickolás

Publikálás dátuma
2018.02.03. 08:05
FOTÓ: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV

Gábor Zsazsa szelleme lebeg a magyar tévézés felett. A legendárium szerint a Hollywoodba származott díva - aki most lenne 101 éves, de már több mint egy éve halott - örök-érvényű mondása: "nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam". Pont így vannak ezzel napjaink celebjei, valamint azok a csatornák, amelyek nem csupán programjaikkal, hanem a róluk szóló történetekkel is igyekeznek fenntartani az érdeklődést maguk iránt.

A legfrissebb példa az RTL Klub és eddig foglalkoztatott színésznője, Sztárek Andrea esete. A korábban sem ismeretlen művésznő néhány éve feltűnt az egyik legnézettebb műsorban, a Barátok közt-ben. Most viszont eltűnt belőle. Kiírták. A szerepet - egy pszichológusnőt - elküldték Kanadába. Így természetesen bármikor visszatérhet, ha az alkotók úgy gondolják. Sokkal jobban járt, mint az egyik főszereplő, Berényi András, akit lelöktek egy tetőről, vagy szegény Tóni - a további főszereplők, Miklós és Nóra egykor fogadott gyermeke -, akit egy autóbalesetben tettek el láb alól. A szép emlékű Magdi anyus sem járt jobban: lépcsősöprés közben egy papírgalacsin intézte el végleg. Igaz, ő egy kicsit még visszajárhatott kísérteni, de ez mégsem az igazi.

Sztárek Andrea tehát igazán nem panaszkodhatna. Ám mégsem elégedett. Azt állítja, a kora miatt kellett figurájának távoznia. Egykori kollégái viszont - persze név nélkül - arról beszélnek, hogy a művésznő kiskirálykodott, a forgatásokon kiabált a kollégáival, mi több, vindikálta magának a jogot, hogy megmondja, ki alkalmas közülük színésznek és ki nem. Az érintett természetesen cáfol, az RTL Klub pedig dodonai közleményben adta tudtul, miszerint "vagyunk annyira tisztességesek, hogy nem bántjuk, aki nálunk dolgozott". Mindenki értse úgy, ahogy akarja. Hiszen Gábor Zsazsa régen megmondta. Jelen esetben jót tehet a nézettségnek, ha beszélnek a figurákról. És végül is, mindegy, hogy mit.

A nézők etetésének magasiskolája, amit a különböző csatornák a sorozatokkal tesznek. Ezekből annyi van már, mint égen a csillag. Jut belőlük délelőttre, délutánra, estére és éjszakára. Egy részük ismétlés, de persze mindegyikből vannak új darabok is. Néző legyen a talpán, aki azonnal megmondja, látta-e már néhány éve azt a bizonyos epizódot, vagy most vetítik először. A sorozatoknak egyébként több fajtája ismert. Az egyikben a történetek egymásra épülnek. Ezekkel az a gond, hogy ha egy-egy részt kihagyunk, nehezen érthető a következő. Aztán vannak olyanok, ahol a főszereplő azonos, de az epizódokat csak apró szálak kötik össze, tehát önmagukban is élvezhetők. Mígnem a harmadik típusnál mindegyik történet önálló egész, néhány állandó központi figurával. S bár a nézők szempontjából kétségkívül az utóbbiakat tekinthetjük a legbarátibbaknak, az igazság az, hogy a közönség mindhárom fajtát zabálja. A tévék meg természetesen rájátszanak erre. A sorozatok további nagy előnye, hogy - ellentétben a kétórás mozifilmekkel - az epizódok nem hosszabbak 45-50 percnél, így jobban igazodnak az elfoglalt emberek életritmusához, ráadásul a főszereplők ismertek, nincs szükség hosszas jellemrajzra, mindjárt bele lehet vágni a történetbe. S miután a nézők kedvenc sorozataik miatt a képernyőre szegezik tekintetüket, jól el lehet adni a reklámidőt is. Egy-egy viszonylag rövid filmet legalább kétszer, de néha háromszor is meg lehet szakítani, hogy a közönség etetése teljessé váljon.

Nem kétséges, az imént felsorolt negatívumokkal együtt sorozatokra szükség van. Az sem véletlen, hogy a magyar kereskedelmi tévézés legrégebbi és még mindig sikeres szappanoperája már túl van a 8750. részen is. Óriási szám és nem fullad ki. A történet érdekes, változatos, folyton feltűnnek benne új szereplők, az egész úgy van megcsinálva, ahogy kell. Természetesen a már említett Barátok közt-ről van szó. S ezúttal emeljünk ki három olyan színészt a népes gárdából, aki miatt mindig érdemes nézni. A figurák többsége egy-egy típust jelenít meg, nem is ad lehetőséget a változatos színészi játékra. Nem így három karakter: Novák Lacié, feleségéé, Gizié, valamint Nagy Tóbiásé. És a három színész megmutatja, mennyire sokoldalú - valóban lubickolnak a szerepükben.

A Novák Lacit alakító Tihanyi Tóth Csaba egyike azon keveseknek, akik indulás óta benne vannak a szappanoperában. Meg is érdemli. Egy bumfordi, néha kifejezetten bunkó férfit játszik, akiknek azonban nagy lelke (is) van. A színész pedig annyi humorral és emberséggel állítja elénk a figurát, hogy csak szeretni lehet. Nem Novákot, hanem Tihanyi Tóthot. Méltó párja lett a történetbe csak később érkezett Gizi alakítója, Gyebnár Csekka. S nem csupán azért, mert - hála az alkotóknak - össze is boronálták őket, hanem mert a színésznő is megmutatja, mennyire sokszínű lehet egy figura. Egyszerre képes buta és okos lenni, egy időben tud nevettetni és könnyeztetni. Erre csak a legjobbak képesek. A Tóbiást játszó Józan László vékony jégen mozog. Egy különös lelkű, ráadásul saját neméhez vonzódó fiatalembert jelenít meg, ugyanolyan széles skálán játszva, mint Gyebnár Csekka. Józan a Vígszínház tagja, ottani szerepeivel már bizonyította, jó színész, s ugyanezt a rövid, kétperces epizódokban is megmutatja.

Persze, ők is részei az etetésnek. De legalább színészi remeklések közepette. S ez már nagy szó a sorozatok erdejében.

Szerző