Nagy Gábor Miklós: Lisszaboni déjà vu

Publikálás dátuma
2018.02.03 08:15

A repülőgép éles balkanyarral fordult rá a városra. Északról még kimerészkedett a víz fölé, így az óceán felől érkezett. Balra lent az Április 25-dike híd, a hatalmas, vörös acélszerkezet ível át a Tejo felett, két pillére közt kaput nyitva az Atlanti-óceánra. Nyugatabbra, innen sokkal nyugatabbra, egy másik öbölben egy formájában, színében és méretében is nagyon hasonló híd egy másik óceánra nyílik. Furcsa déjà vu.

A gép lassan befejezte a kanyarodást, és érezhetően ereszkedni kezdett. A fülében és a gyomrában is érzi az ember a gyors süllyedést, és vele a megérkezés izgalmát. Alattunk, előttünk a város, a hátunk mögött pedig végtelen hosszan elnyúlva az Atlanti-óceán. Jobbra lent, egyre közelebb az udvarán ezüstösen fénylő olajfáival a Szent György vár, és már látszik vaskos falaival a régi katedrális is, talán a legöregebbek egyike a vén Európában. Lassan ezeréves a székesegyház, ahol a boltívek és a hatalmas márványkövek alatt lovagok és lovagkirályok fáradt csontjai porladnak. Az öles falak között imákat sóhajtottak már jóval azelőtt is, hogy a kíváncsiak és a bátrak, Diaz Bertalan és Vasco da Gama kihajóztak innen, csak mert kerestek valamit, és mert nem hagyta nyugodni őket egy makacs gondolat, hogy talán vezethet út a tengeren át is Indiába.

Lent pedig a hét dombra épült város, amelyet - úgy tartják - az emberi történelem legnagyobb vándora és csavargója, Odüsszeusz alapított egykoron. A legnyugatibb város, valaha a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalmának központja, a maga mediterrán rendezetlenségével, a szűk utcákon, az azulejo csempékkel borított házak közt kanyargó, régi 28-as villamossal, a Rossio tér fekete-fehér díszkövezetével és galambok lepte szökőkútjaival, a parkokkal, a virágzó narancsfákkal és a Szabadság sugárút, az Avenida da Liberdade zöld tengelyével.

Egy éles balkanyar után Nyugat felől, a végtelen óceán felől érkezik a repülőgép. Hazaérkezés ez is, mint egykor a felfedezőké, a hét tenger csavargóié, akik bármerről érkeztek is meg, mindig Nyugatról hajóztak be Lisszabon dokkjaiba.

Igazán csak a Tejo…

…torkolata fölött, a régi katedrálisban, a kilencszáz éves falak közötti időtlen térben érti meg az ember, hogy porból vétetett és porrá lesz, és hogy ebben az isteni körforgásban ez a por nem más, mint a csillagok pora. A középkori boltívek alatt megérti, hogy az emberi test porának atomjai éppen úgy tizenhárom milliárd évesek, mint a végtelen űrben csavargó üstökösök csóvájának pora, mint a homok a Tejó torkolatában, Cascais napsütötte strandjain, vagy mint a kilencszáz éves katedrális hatalmas kövei közül pergő habarcs málló homokszemei. A Szent Jeromos kolostorban, Vasco da Gama sírja mellett megérti azt is, hogy a megtett út hossza mennyire relatív. Az Igreja do Carmo romos falai között pedig, ahol a gótikus boltívek, mint a csontváz fehér bordái olyan valószerűtlenül ívelnek téren és korokon át, dacolva a pusztító idővel és az örök gravitációval, olyan büszkén és merészen, szinte lebegve a csupasz ég alatt, hogy megérti az ember, mennyire múlékony az élet, hogy stroboszkópként felvillanó képek sűrű füzére csupán a történelem, és hogy múlandó benne minden egyes ember. De megérti azt is, hogy a haláltól sem kell félni. Mert a test is csak kósza porrá lesz megint, csak egy apró darabja lesz a Föld nevű égitestnek, nem egészen nyolc és fél percnyire a Naptól, valahol a Tejút pereméhez közel, és az atomjai kóbor csillagporként száguldanak tovább még hosszú évmilliárdokon át a világegyetem végtelen pályáin.

De ahhoz, hogy Isten…

…jelenlétét érezze az ember, nem kellenek templomok. Nem kellenek a középkori falak és a gótikus boltívek, és nem kellenek harangos tornyok, freskós mennyezetek és tömjénes oltárok sem. Isten legalább olyan erőteljesen ott van az Atlanti-óceán felől szüntelenül fújó szélben Cabo da Rocánál, az európai kontinens legnyugatibb pontján, a sziklaszirten, száznegyven méter magasan az óceán fölött. Lent valami fáradhatatlan és elemi erővel, fehér habok közt verik a sziklákat a hullámok, hallani a szüntelen morajlást, a kövek elmormolt imáját, és vele az óceán felől fújó, állandó, tengerillatú szél suttogó hangját.

Onde a Terra se acaba e o mar começa – Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik. A költő, Luís de Camões sorai olvashatók itt az emléktáblán, a hatalmas kőkereszt alatt, márványba vésve az örökkévalóságnak. És az ember érzi, hogy nem csak a Föld és a tenger határa ez, hanem a Föld, a tenger és az ég találkozása is egyben, a három térfogat határa ez, igazi alappont. És ebben a három térfogatban megindító erővel érezni a végtelent és a végtelen szabadságot. A tengeri széllel beléd költöző Istent.

Azt mondják, kell, hogy legyen…

…egy pont, egy gravitációs alappont, ahol azt érzed: a helyeden vagy a világban, ahol mindennél erősebben érzed az otthonlétet. Nem abban az értelemben persze, amit a bútorok jelentenek; a papucs az ágy mellett, a hamutartó a párkányon, a csorba kávésbögréd, a tollad az íróasztalon, mindig a kezed ügyében, vagy éppen a fogkeféd a fürdőszobai tükör előtt a polcon. Ez az otthon-érzés más. Ez valami nehezen megfogható otthon. Talán a fontosabb, az igazi otthon.

Ez az érzés Lisszabonban tört rám először, majdnem húsz éve talán, a Praça da Figueirán vagy a Rossión, nem is tudom már. Elemi erővel tört rám, szinte szédültem tőle, miközben biztosan álltam, két lábbal a Földön. Furcsa kettősség volt ez: valami kozmikus szédülés, talán az időutazó szédülése, egy furcsa jetlag a téren és időn át. És egyszerre, minden szédüléssel együtt is biztonságban éreztem magam. Hogy a lélek bugyraiból, mélyről, valami előző életekből felszakadó emlék lehetett-e az oka, nem tudom, de azt éreztem, hogy itt vagyok és mindig is itt voltam otthon. Felnéztem balra, a cédrusokkal teli Szent György-várra, aztán jobbra, az Igreja do Carmo romjaira. Néztem a csempézett házakat, néztem a narancsfákon a virágokat, éreztem a tenger sós illatát, és tudtam, hogy itt van körülöttem az európai történelem, benne az én személyes történelmem, az előző életeim történetei, én pedig itt állok, szédülve és biztosan mindennek a kellős közepén.

Carne de Porco à Alentejana...

Így nevezeik azt a hagyományos portugál egytálételt, amiről a leginkább a mi pörköltünk jut az eszembe. Gondosan egyenletes kockára vágott és egy éjszakán át pácolt sertéshúst pirítanak meg apróra vágott hagymán – itt még a hagyma is annyira más –, néhány gerezd fokhagymán és aprított paradicsomon, sóval, borssal és hogy színe legyen, egy teáskanálnyi pirospaprikával fűszerezik, majd fehérborral felöntik és párolják. Amikor pedig már szinte teljesen puhára főtt a hús, amikor már az illatok és a színek is olyan nagyszerűen összeállnak, ízbeli összhangzattanból színjeles produkcióként, mint ahogyan egy nagyzenekarban a finom szólamok teszik teljessé és katartikus erejűvé a szimfóniát, akkor a főzés utolsó néhány percére, amolyan grand fináléként frissen vágott petrezselymet és apró kagylót kevernek bele.

Lisszabonban leginkább ezt eszem, vagy grillezett kardhalat friss, vegyes salátával a Bairro Alto macskaköves sikátorainak vagy a Rossio és a Praça do Comérció közötti utcák apró éttermeinek valamelyikében, ahol furcsa halak és rákok várnak türelemmel és némán a sorsukra az akváriumokban, vagy hevernek már bevégeztetve, de szemmel láthatóan frissen egy-egy nagy tálcányi jégen. Egyszerű, csempézett falak közt, kockás abrosz mellett ebédelek, hozzá észak-portugál vinho verdét kérek, szó szerinti fordításban zöld bort, ami persze a nevével ellentétben minden, csak éppen nem zöld - fehér, vörös vagy éppen rozé viszont egyaránt lehet. De mindenképpen fiatal bor, zöldfülű még, nemrég palackozott, friss, könnyű és szénsavas. Egészen más műfaj, mint az éveken át parafadugós palackban érlelt, édes, nehéz és erős vintage portói.

Szerző

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.