Tavaly év végén arról írtunk, hogy Európa ugyan túlélte a gazdasági-pénzügyi válságot, a menekültválság ugyan mély ellentéteteket szült a tagországok között és felerősítette a populista politikai erőket, előtérbe tolta a xenofób, rasszista-nacionalista hangokat-érzelmeket, fogékonyabbá tette a lakosságot a szélsőségek illetve az unortodox, illiberális, unióellenes politikák irányába, de szétverni nem, csak gyengíteni tudta az egységes Európa eszméjét. A 2017-es sorsdöntőnek tartott nyugat-európai választásokon sehol sem tudott győzni a szélsőség, bár jelentős parlamenti erőkké váltak, mindenhol szelídültek a szélsőjobb formációk a néppártosodások révén, vagyis nyugaton van remény a normalitás visszaállítására.
Közép-Kelet-Európa azonban sorsdöntő év elé néz 2018-ban, s nemcsak azért, mert itt épp ellenkező irányba fejlődtek a dolgok, a középpárti kormányok-kormánypártok váltak a nacionalista, xenofób eszmék, illetve az euroszkepticizmus leghangosabb képviselőivé, magukkal rántva tetemes támogatói táboruk jó részét is, hanem azért, mert tájainkon az emlékezetpolitika képes felülírni a józan észt és nemzeti érdeket. Száz évvel az első világháború befejezése, Európa politikai térképének átírása után a térségben centenáriumi ünnepségek sorozata várható, ami a nemzeti nacionalizmusok felkorbácsolását, az egymással szemben álló történelemszemléleteket hozza felszínre. Az európai integráció elsődleges feltételeként előírt szomszédsági kapcsolatok rendezése megfeneklett, a térség országait, az EU perifériáját ugyan helyenként összeköti a centrum-(Brüsszel)-ellenesség, de szétfeszíti a nemzetiségi kérdés, és a történelmi traumák feldolgozatlansága.
Azt, hogy az Orbán Viktor által üdvözítő megoldásnak tartott erős nemzetállamok Európája nem működik, talán épp a lengyel-ukrán emlékezetpolitikai feszültségek bizonyítják leglátványosabban. A varsói szejm minapi döntése máris megrázta a lengyel-ukrán stratégiai partnerséget. A Lengyel Nemzeti Emlékezés Intézetéről szóló törvény bűncselekménynek mondja ki, ha valaki „ukrán nemzeti érzelműeknek” állítja be az úgynevezett „banderistákat", Sztyepán banderát és hadseregét, az UPA felkelőit, valamint kétségbe vonja, a volhíniai tömegmészárlást.
A konfliktus már rég érik. A szélsőjobbal kacsingató varsói vezetés zokon vette, hogy Ukrajnában nemzeti hősként tisztelik Sztyepán Banderát és az UPA-t, amely a lengyel álláspont szerint több mint 110 ezer lengyel életét oltotta ki. Ezt viszont Ukrajnában másképpen látják, Kijevben épp azért orroltak meg a lengyelekre, mert népirtásnak minősítették a volhíniai tragédiát. Bandera ott csak hazafi, aki az ukrán függetlenségért harcolt. Idén januárban is tömegek, és nem csak szélsőségesek vonultak utcára 109. születésnapja alkalmából.
Az amúgy is nehéz helyzetben lévő lengyel vezetés vélhetően a történelmi emlékezetben, a nemzeti nacionalizmusban próbál megkapaszkodni, nem véletlenül született meg a napokban két olyan törvény is, amelyről nyilván tudták, hogy indulatokat szül. Andrzej Duda államfő aláírására vár az a jogszabály is ugyebár, amely ellen már Izrael tiltakozott és Németország is zokon vett, amely büntetést irányoz elő minden olyan kijelentésre, amely szerint a lengyeleknek részük lett volna a német háborús bűncselekményekben, amelyek lengyelként emlegetik a náci haláltáborokat. Kijev is azonnal tiltakozott a „banderista törvény ellen”, amely Petro Porosenko államfő szerint nem felel meg az ukrán-lengyel stratégiai partnerség alapelveinek. A történelmi igazságtételhez elengedhetetlen a párbeszéd, a tiltások ezzel szemben nem vezetnek eredményre, írta Facebook-közleményben az ukrán elnök. Leszögezte, hogy megítélése szerint a törvény teljességgel mellőzi az objektivitást, ezért azt elfogadhatatlannak tekinti. Tény azonban, hogy Kijev sem folytatott párbeszédet Varsóval, amikor nemzeti hőssé nyilvánította a lengyel történelmi emlékezetben vörös posztó Banderát.
Hogy miért épp most lépte meg Varsó ezt a rendkívül barátságtalan lépést Kijev felé, annak nyilvánvalóan belpolitikai magyarázata van, mint ahogy annak is, hogy heves reakciójával Kijev miért veszélyezteti egyik legstabilabb nemzetközi támogatójának, Varsónak a partnerségét. Mindkét esetben mindez voksban mérhető. A történelmi emlékezet felpiszkálása egy ilyen kényes, centenáriumi évben „ingyen” voksokat biztosít, nem kell milliárdos propagandára költeniük, mint a budapesti kormányzatnak a migráns- és Soros elleni érzelmek szításában.
2018 centenáriumai még komoly állam és etnikumközi feszültségeket ígérnek, a nagynemzeti érzelmek és az emlékezetpolitika eluralkodása nem tűnik kevésbé veszélyesnek Európa számára, mint az előző válságok.
