A múlt fogságában Kelet-Közép-Európa

Amint azt előre borítékolni lehetett, 2018 az egymásnak feszülő nacionalizmusok éve lesz régiónkban, amely képtelen szabadulni az emlékezetpolitika fogságából.

Tavaly év végén arról írtunk, hogy Európa ugyan túlélte a gazdasági-pénzügyi válságot, a menekültválság ugyan mély ellentéteteket szült a tagországok között és felerősítette a populista politikai erőket, előtérbe tolta a xenofób, rasszista-nacionalista hangokat-érzelmeket, fogékonyabbá tette a lakosságot a szélsőségek illetve az unortodox, illiberális, unióellenes politikák irányába, de szétverni nem, csak gyengíteni tudta az egységes Európa eszméjét. A 2017-es sorsdöntőnek tartott nyugat-európai választásokon sehol sem tudott győzni a szélsőség, bár jelentős parlamenti erőkké váltak, mindenhol szelídültek a szélsőjobb formációk a néppártosodások révén, vagyis nyugaton van remény a normalitás visszaállítására.

Közép-Kelet-Európa azonban sorsdöntő év elé néz 2018-ban, s nemcsak azért, mert itt épp ellenkező irányba fejlődtek a dolgok, a középpárti kormányok-kormánypártok váltak a nacionalista, xenofób eszmék, illetve az euroszkepticizmus leghangosabb képviselőivé, magukkal rántva tetemes támogatói táboruk jó részét is, hanem azért, mert tájainkon az emlékezetpolitika képes felülírni a józan észt és nemzeti érdeket. Száz évvel az első világháború befejezése, Európa politikai térképének átírása után a térségben centenáriumi ünnepségek sorozata várható, ami a nemzeti nacionalizmusok felkorbácsolását, az egymással szemben álló történelemszemléleteket hozza felszínre. Az európai integráció elsődleges feltételeként előírt szomszédsági kapcsolatok rendezése megfeneklett, a térség országait, az EU perifériáját ugyan helyenként összeköti a centrum-(Brüsszel)-ellenesség, de szétfeszíti a nemzetiségi kérdés, és a történelmi traumák feldolgozatlansága.

Azt, hogy az Orbán Viktor által üdvözítő megoldásnak tartott erős nemzetállamok Európája nem működik, talán épp a lengyel-ukrán emlékezetpolitikai feszültségek bizonyítják leglátványosabban. A varsói szejm minapi döntése máris megrázta a lengyel-ukrán stratégiai partnerséget. A Lengyel Nemzeti Emlékezés Intézetéről szóló törvény bűncselekménynek mondja ki, ha valaki „ukrán nemzeti érzelműeknek” állítja be az úgynevezett „banderistákat", Sztyepán banderát és hadseregét, az UPA felkelőit, valamint kétségbe vonja, a volhíniai tömegmészárlást.

A konfliktus már rég érik. A szélsőjobbal kacsingató varsói vezetés zokon vette, hogy Ukrajnában nemzeti hősként tisztelik Sztyepán Banderát és az UPA-t, amely a lengyel álláspont szerint több mint 110 ezer lengyel életét oltotta ki. Ezt viszont Ukrajnában másképpen látják, Kijevben épp azért orroltak meg a lengyelekre, mert népirtásnak minősítették a volhíniai tragédiát. Bandera ott csak hazafi, aki az ukrán függetlenségért harcolt. Idén januárban is tömegek, és nem csak szélsőségesek vonultak utcára 109. születésnapja alkalmából.

Az amúgy is nehéz helyzetben lévő lengyel vezetés vélhetően a történelmi emlékezetben, a nemzeti nacionalizmusban próbál megkapaszkodni, nem véletlenül született meg a napokban két olyan törvény is, amelyről nyilván tudták, hogy indulatokat szül. Andrzej Duda államfő aláírására vár az a jogszabály is ugyebár, amely ellen már Izrael tiltakozott és Németország is zokon vett, amely büntetést irányoz elő minden olyan kijelentésre, amely szerint a lengyeleknek részük lett volna a német háborús bűncselekményekben, amelyek lengyelként emlegetik a náci haláltáborokat. Kijev is azonnal tiltakozott a „banderista törvény ellen”, amely Petro Porosenko államfő szerint nem felel meg az ukrán-lengyel stratégiai partnerség alapelveinek. A történelmi igazságtételhez elengedhetetlen a párbeszéd, a tiltások ezzel szemben nem vezetnek eredményre, írta Facebook-közleményben az ukrán elnök. Leszögezte, hogy megítélése szerint a törvény teljességgel mellőzi az objektivitást, ezért azt elfogadhatatlannak tekinti. Tény azonban, hogy Kijev sem folytatott párbeszédet Varsóval, amikor nemzeti hőssé nyilvánította a lengyel történelmi emlékezetben vörös posztó Banderát.

Hogy miért épp most lépte meg Varsó ezt a rendkívül barátságtalan lépést Kijev felé, annak nyilvánvalóan belpolitikai magyarázata van, mint ahogy annak is, hogy heves reakciójával Kijev miért veszélyezteti egyik legstabilabb nemzetközi támogatójának, Varsónak a partnerségét. Mindkét esetben mindez voksban mérhető. A történelmi emlékezet felpiszkálása egy ilyen kényes, centenáriumi évben „ingyen” voksokat biztosít, nem kell milliárdos propagandára költeniük, mint a budapesti kormányzatnak a migráns- és Soros elleni érzelmek szításában.

2018 centenáriumai még komoly állam és etnikumközi feszültségeket ígérnek, a nagynemzeti érzelmek és az emlékezetpolitika eluralkodása nem tűnik kevésbé veszélyesnek Európa számára, mint az előző válságok.

Veszélyes vizekre sodródik Kijev és Varsó

A lengyel-ukrán emlékezetpolitikai vitában mindkét kormányzat hazai voksok miatt kellemetlen nemzetközi helyzetbe navigálta magát, fejtette ki lapunknak Mizsei Kálmán, az Európai Unió ukrajnai reformokat segítő tanácsadó missziójának korábbi vezetője.

- Mennyire komoly a most kiéleződött lengyel-ukrán feszültség a varsói törvény miatt, ami betiltja a "banderizmust"?

- Azzal kezdeném, hogy mindkét ország vezetése részben emlékezetpolitikai okokból is kellemetlen nemzetközi helyzetbe navigálta magát. És mindkét esetben a valódi ok választási jópontok gyűjtése otthon.

- Ha mérlegelni lehet, melyik ország vezetése került nehezebb helyzetbe?

- Nehéz megmondani, hogy Varsó vagy Kijev került nehezebb helyzetben a nemzetközi porondon. Lengyelország ellen az EU-ban a lehető legsúlyosabb eljárás indult azért, mert 2015 vége, a – minő irónia – Jog és Igazságosság pártja hatalomrakerülése óta alkotmáynos puccsal a jogállam felszámolása felé vették az irányt. De az ország új vezetésének látványosan megromlott a viszonya Németországgal is, illetve legutóbb a „banderizmushoz” hasonlóan a zsidóüldözésben vállalt lengyel szereppel kapcsolatos tilalmakat foglalta a lengyel szejm törvénybe. Veszélyes ügyek ezek, mert a szólásszabadságot korlátozzák veszélyes módon. Annyiban közvetlen közük is van a bíróságok és ügyészségek kormány alá rendeléséhez, hogy minél inkább függnek a bíróságok a politikától, annál valószínűbb, hogy a nem pontosan megfogalmazott tilalmi törvényeket kisebb-nagyobb önkénnyel alkalmazni is fogják.

- Ukrajna számára miért teremtett „kellemetlen nemzetközi helyzetet” a kialakult lengyel-ukrán feszültség?

- Az ukrán szimbolikus politikával pedig az a baj, hogy Ukrajna nemzetközi támogatásra szorul, ezért még ha egy-egy kérdésben igaza is van, nagyon meg kell fontolniuk, hogy miért is érdemes olyan országgal konfliktusba kerülniük, amelyik korábban legfőbb európai támogatójuk volt. Eltekintve Bandera árnyalt megítélésétől, Ukrajna szempontjából a legjobb az lenne, ha a második világháború előtti nemzeti függetlenségi harc vezetője, Sztyepán Bandera, kívül esne a nemzetközi figyelem radarján.

- Mi a fontosabb Porosenkóéknak, Varsó támogatása vagy az otthoni nacionalistáké és mindazoké, akik nemzeti hősnek tekintik Banderát? Gondolom, ezen utóbbiak sokkal többen vannak, mint a kimondott szélsőjobboldali önkéntesek, szimpatizánsok stb, így szavazatuk sem elhanyagolható.

- Ukrajnában az orosz agresszió kitörése óta érthetően nagyon erős a nemzeti érzület. Azért egyoldalú a kérdése, mert abból úgy tűnik, mintha csak Ukrajnának volna dolga a konfliktus kezelésével, illetve mintha csak Kijevnek lenne érdeke az erős kétoldalú kapcsolat. Miközben valóban van egy asszimetria, azért Lengyelországnak is meg kellene gondolnia, hogy érdemes-e felvennie azt a rossz szokást, hogy történelmi interpellációs különbségeket törvénykezéssel akarnak megoldani, legyen ez Bandera, vagy a holokauszt ügye. Lengyelország nagyon elszigetelődőfélben van Európában – többek között ezért is hajtottak végre személyi változásokat a kormányban – és ez pont annak az Oroszországnak használ, amellyel pedig a lengyelek úgy értelmezik, hogy a legnagyobb konfliktusban vannak. De, amint már említettem, Ukrajnának is dolgoznia kell azon, hogy főleg az EU-s szomszédaival akár kompromisszumok árán is rendezze kapcsolatait. Ebbe beletartozik az oktatási törvény nyelvhasználatról szóló paragrafusa is, és az emlékezetpolitika is. Én megértem, hogy az ukránok ezt kicsit igazságtalannak élik meg, de a politika a lehetséges művészete és a nagyobb érdek kedvéért néha bizony szükség van a bölcs kompromisszumokra. Csak hát Porosenko is – amint a kérdése is jelezte – már a következő választásokra gondol, ráadásul egy eléggé alacsony népszerűségű pozcióból. Így aztán nehéz ellenállni a csábításnak, hogy Bandera ürügyén mutassa ki hazafiságát, nem pedig például a bátor igazságügyi reformok terén.